Számomra két forma létezik, tisztán tudományos vagy tisztán irodalmi. Mindig komoly kutatás előzi meg a könyveim témáit, ezt a tudományos munkámból tanultam meg. A jó irodalom inspiráció és kreativitás kérdése, de egyben intellektuális felkészültség kérdése is. Bár a politika mindig a cselekmény hátterében van, a történet visszatükrözi azokat a politikai és egyben morális kérdéseket, amikkel foglalkozom: a nacionalizmust, etnikai konfliktusokat, háborút. Ám mindezek a szereplőim életének és halálának kontextusába vannak belegyúrva. Minden karakteremet szélsőségbe helyeztem, olyan szélsőségbe, ahol a hagyományos kommunikáció nem használható többé. Extrém helyzetekre adott extrém válaszokat akartam kapni, legyen az szerelmi helyzet, egy szereplő halála, önmagunk vagy a múltunk megismerése. A történetem nemcsak egy ember életének története, annál komplexebb.


A Chicagói Egyetemen kutat filozófiát, hogyan került Amerikába?

A párizsi egyetem, ahova jártam csereprogram keretében küldött ki Chicagóba, és ami az egészben a legfaramucibb, hogy az első francia diákként kerültem oda. Lassan már hozzászokom, hogy ennyiféle identitásom van. A doktori tanulmányaimat fejezem be Chicagóban, amely azért is fontos, mert ugye élnem kell valamiből. Az íróknak legtöbbször két lehetőségük van, hogy úgymond ki tudják fizetni a számláikat, vagy újságírók lesznek, vagy a tudományos pályát választják. Én az utóbbit tettem; a tudományos és az írói  tapasztalataim gazdagítják egymást és kihívásokat is állítanak elém. Ez sokszor frusztráló tud lenni, hiszen néha a kétféle gondolkodásmód annyira különbözik, hogy szinte skizoid állapotba kerülök, de bízom abban, hogy ez majd változik. Politikai filozófiával foglalkozom, a magyarul most megjelent könyvemben sok politikai téma jelenik meg, de nem közvetlen módon. Szarajevó rengeteg nemzetiséget olvasztott magába, majd a háborúban szétszakadt. Ön hogyan élte ezt meg, hiszen mint egy esszéjében írja, horvát származása például nem is volt ön előtt tiszta egészen kamaszkoráig. Ebből azt gondolnánk, ez nem is volt fontos a családjának.  Igen, ez nem egy olyan dolog volt, amely igazán meghatározta a családi életünket a háború előtt. Nem tulajdonítottunk neki igazán nagy jelentőséget. De ez a mi családunk volt, másoknak ez biztos fontosabb volt, az ő nevükben nem beszélhetek. A családom gyökerei nagyon összetettek, és messze is visznek Boszniától, például Magyarországra is. Abba a nem is nagyon sajátos helyzetbe kerültünk, hogy kevés, szinte nincs is rokonunk Boszniában, de vannak rokonaink Magyarországon, de mégsem vagyunk magyarok, hanem bosnyákok. Úgy is mondhatnám, hogy ez valójában egy tipikus közép-balkáni, közép-európai családtörténet. Fontos számomra, hogy megőrizzem az az ideált, amelyben az etnikai, vallási különbségek nem játszanak abszolút semmilyen szerepet. A háború kitörésekor, az etnikai tisztaság egyszerre fontos lett, mindenki fel akarta fedezni a gyökereit, és csak azok alapján akarta meghatározni magát. Én más utat választottam, azt, hogy nem zárok ki dolgokat a életemből, az etnikai vagy vallási hovatartozás nem az egyetlen dolog, amely alapján valaki meghatározhatja magát. A saját identitásunk persze ezekből is felépül, de nem fogom feladni saját identitásomat, hogy megfeleljek bármilyen etnikai vagy politikai csoportnak. Ez a regényem főszereplőjének a konfliktusa is: vajon a szüleim sorsa és eredete határoz meg engem is, az determinál, vagy sajátot kell alkotnom magamnak?
Többször nyilatkozta, hogy saját családtörténetében is rengeteg titok lappang. Mikor olvashatjuk az ön nagy családregényét?

Egyelőre még nehéz megírni, hiszen az érintettek még élnek, fontosak nekem, figyelnem kell az ő érzéseikre is. Ugyanakkor, úgy gondolom, hogy az íróknak saját családtörténetüket mindig a fikció világában kell feldolgozniuk, a konkrét személyeknek karakterekké kell válniuk. Csak ekkor jöhet létre jó irodalom. Én is hibáztam, az esszé, amelyet az előbb említett példa erre: félig esszé, félig novella volt. Talán mert túl fiatal voltam, ma már tudom, a műfajokat nem jó keverni. Amikor majd megírom a családregényemet, akkor azt mindenképpen az osztrák-magyar monarchia fogja meghatározni és csakis egy regény keretén belül, a fikció síkján fog mozogni. Most lehet, még nem vagyok elég érett rá.
Mit gondol, Szarajevó lehet újra ennek az etnikailag gazdag és toleráns ideálnak a szimbóluma? A háború 13 éve végetért, Szarajevót újjáépítették, de a sebek ott vannak a felszín alatt, és fontos is, hogy ne legyenek teljesen eltüntetve. Szarajevó dinamikus város, sikerült túlélnie a háborút. Most nem akarok a demográfiai változásokra kitérni, arra hogy melyik csoport van jobban reprezentálva, én most a város szelleméről beszélek. Szarajevó híres volt a toleranciájáról, a humoráról, hogy egyfajta olvasztótégelyként működött, ahol nem voltak származási korlátok, vagy ha voltak is, akkor mindig törekedtek rá, hogy túljussanak rajtuk. Szarajevó lakosságának 30%-a vegyes származású, akik később tovább keveredtek. Remélem, hogy ez a szellemiség tovább fog élni, nehéz hinni ebben, azok után ami történt, hogy minden olyan lesz mint rég. Erre akkor van esély, ha Szarajevó nyitott marad és nem zár be a külföldiek előtt. Remélem, hogy olyan nyitott lesz, mint amilyen akkor volt, amikor a szüleim odamentek, ahol életük legszebb éveit élték. Még így messziről, Chicagóban élve is úgy látom, hogy erre van esély.

Miért emelte be a zsidó témát a regénybe?

A célom az volt, hogy egy ember életében mutassam meg, sűrítsem a huszadik századot, amelyben talán az egyik legnagyobb szerepet a holokauszt játszotta. Érdekes módon azt is el lehet mondani, hogy nemcsak az első világháború, hanem a huszadik század a trónörökös szarajevói meggyilkolásával kezdődött és ugyancsak a városban, annak ostromával végződött. A főszereplőm ebben a városban találkozik a múltjával: hatalmas krízisen megy át, amikor megtudja, hogy az apja zsidó. Egész életében olyan irodalmat írt, amely szakítani akart az addigi holokauszt értelmezéssel. Német íróként úgy érezte, hogy kötelessége írni a másik oldalról is. Ám kiderül, hogy ő maga is a zsidókhoz tartozik, nem tudja, mit tegyen ebben a helyzetben.
Egyúttal célja volt eltávolítani magától a saját szarajevói élményeit, mert azok még feldolgozhatatlanok? Nehéz volt a zsidó témával dolgozni, mert csúnya szóval elhasznált és mégis fontos, annyian írtak már róla, rengeteg túlélő visszaemlékezését olvashattuk. Mint 21. századi írónak nehéz volt megszólalnom, de szükségét éreztem olyan még meg nem oldott kérdések felvetésének, amelyek a délszláv háborúban újra felmerültek. Hiszen a kilencvenes években szintén voltak koncentrációs táborok, etnikai tisztogatások, tömeggyilkosságok, csupa olyan dolog, amelyről azt reméltük már mind a múlté. Danilo Kis értelmezését, aki különbséget tett a résztvevők és a szemtanúk irodalma között, én is használom: én tanú voltam csupán, mert túl fiatal voltam ahhoz, hogy részt is vegyek az eseményekben, de ahhoz nem voltam túl fiatal, hogy megértsem, mi történik. Miután több regény is született a résztvevőktől, akik túlélték a háborút, azt hiszem itt az idő, hogy megszólaljanak a szemtanúk is. Ami az én regényemben érdekes lehet, hogy nem egyes szám első személyben írtam meg a regényt, hanem egy külföldi szemszögéből, aki a városomba jött, így újra fel tudtam fedezni gyermekkorom városát. Végezetelül nem tudunk kikerülni egy aktuálpolitikai témát: mi a véleménye Koszovó függetlenségéről?
Az egész Jugoszláv krízis Koszovóban kezdődött, reméljük, ott is fog befejeződni. Azt hiszem, ez az egész etnikai őrület akkor fog befejeződni, amikor az emberek szembenéznek azzal, hogy a nacionalista ideológia nem más, mint egy nagy hazugság, és hogy a gyűlölet sosem létezett az emberek között. A gyűlöletet az a politikai elit szította, aki a hatalom megszerzése érdekében elérte, hogy kirobbanjon a háború.
És van megoldás? Amikor az emberek rájönnek, hogy Koszovó nem a határokról szól, hogy a határok nem fontosak, és a politika nem arról szól, hogy etnikailag tiszta országokat hozzunk létre, akkor van jövő. Ez lehet elég idealistaként hangzik, de amikor majd egyszer ez a régió is az Európai Unió tagja lesz, ezek a kérdések irrelevánsakká válnak. Az uniónak lépnie kell, hiszen Koszovó ma szinte robbanás közeli állapotban van, ha az EU nem tesz lépéseket, hogy integrálja a régiót, akkor nagy baj lesz. Ami Koszovóban történik, az a nemzetközi passzivitás eredménye. A 2004-es nagy nyitás után Európa, hogy úgy mondjam elfáradt, hátradőlt és elfeledkezett a Balkánról. Ha  a nacionalizmus tovább erősödik, erőszakhoz fog vezetni, és ez áldozatokkal jár majd, nemcsak emberi áldozatokkal, hanem anyagiakkal is. Ha az emberi áldozatok nem is fontosak az európaiaknak, biztos vagyok benne, hogy a gazdaságiak azok lesznek. Ha az Európai Unió integrálja a Balkánt, amely most fekete lyukként tátong Európában, sokkal könnyebb lesz etnikai kérdésekről beszélni, ahogy ezt Magyarország és a szomszédai példája is mutatja.

Szekeres Dóra