hirdetés

Ezer arca van – Tverdota György József Attiláról

2015. január 23.

Az a mód, ahogyan verseiben a Munkásoktól a Külvárosi éjen át, A város pereménig vagy a Hazámig a nemzet, a társadalom számos fontos ügyében hangját hallatta, most újra aktuálissá vált. Mintha a történelem nagy kérdéseire reagáló költészete újra közelebb kerülne a mai olvasóhoz. – Írók írókról sorozatunkban ezúttal Veres András kérdezi Tverdota Györgyöt, József Attiláról.

hirdetés

Veres András: József Attila ma is népszerű. Ám azt gondolná az ember, hogy már mindent elmondtak róla, ami egyáltalán elmondható. Mit tesz ilyenkor egy József Attila-kutató? Igyekszik gyorsan más költőt vagy írót keresni, akiről még fel lehet tárni új dolgokat?

Tverdota György: „Ma is népszerű” – mondod. Induljunk ki ebből a ténymegállapításból. Ha nem is példa nélküli, de igen ritka jelenség ez a politikai táborokon, társadalmi rétegeken, kulturális regisztereken és a változó időn átívelő makacs, tartós és egyetemes, a mű iránti csodálatról az ember iránti vonzalomra kiterjedő népszerűség. Ráadásul egy olyan alkotó esetében, aki nem óvakodott markánsan állást foglalni a mindenkori közösségeket mélyen megosztó kérdésekben. Amíg e kivételesen közmegegyezés-szerű szerethetőségre nincs kielégítő magyarázatunk, addig még távolról sem mondtunk el mindent a költőről, sőt, talán épp a lényegig nem sikerült elhatolnunk. És talán nem ez az egyetlen rejtély, amely arra figyelmeztet, hogy távol vagyunk még a József Attila-kutatásban, hogy azt kérhetnénk a pillanattól, hogy álljon meg, maradjon velünk. Hozzátehetném, hogy 1985-1986-ban jutottam arra a felismerésre, miután Horváth Iván barátom elém tette József Attila értekező prózai hagyatékának egy megrendítően nagy korpuszát, amely az addigi kutatás számára teljesen ismeretlen volt, és amely döntő pontokon alapvetően átrajzolta a gondolkodó József Attiláról addig kialakítható képünket, hogy József Attila megértése még csak most kezdődik el igazán. E korpusz 1930 és 1937 között született részének kritikai kiadását veled közös munkacsoportban épp most készítjük el, azaz még csak most válik majd tudományos magyarázó apparátussal ellátva ez az anyag a szélesebb közönség számára hozzáférhetővé. Nincs kétségem, hogy olvasóink nem fognak mindenben egyetérteni tudós magyarázatainkkal. Hozzátehetném azt is, hogy a 80-as, 90-es évek fordulóján, nem függetlenül a politikai és ideológiai változásoktól, hatalmi átrendeződésektől, ugyancsak Horváth Ivánnal együtt vágtunk bele József Attila pszichoanalitikus szövegeinek eladdig akadályokba ütköző közzétételébe, s az ezeket tartalmazó könyvnek, a 90-es évek elején Az ismeretlen József Attila alcímet adtuk. Azért fogalmazok tehát ható igével és feltételes módban, mert az a meggyőződésem, hogy nemcsak a szövegforrások kései előkerülésének véletlenei idézték elő, hogy nem érhetett végpontjára a kutatás. Az az állapot, amelyben József Attiláról mindent elmondtak volna, soha nem fog elkövetkezni. Ahogy Dantéról, Shakespeare-ről, Goethéről sem lehet befejezni a gondolkodásunkat. Az igazán nagy alkotók tényleg kimeríthetetlenek.

VA: Kevés költőt próbáltak politikai célból annyiszor kisajátítani, mint őt. Tulajdonképpen mikor kezdődött József Attila kultusza és minek volt ez köszönhető? Valójában melyik politikai mozgalomhoz csatlakozott? Volt idő, amikor a tankönyvekben is úgy szerepelt, mint az illegális kommunista párt tagja, akit kizártak, de ezt utóbb cáfolták, majd arról lehetett olvasni, hogy ő szakított a kommunistákkal. Mit lehet ma erről tudni?

TGY: József Attila pályája során elég hamar, 1924-1925 körül ellenzékbe vonult. Ettől kezdve mindhalálig engesztelhetetlen ellenfele volt a fennálló rendnek, amin érthetjük a Horthy-rendszert vagy azon belül az épp a hatalmat gyakorló alakulatot, de érthetjük a tőkés rendszert a maga egyetemességében. Ma úgy mondanánk, hogy a költő intranzigens és felforgató rendszerkritikus szellemiségű volt. Ennek jegyében belépett a politikai-ideológiai-kulturális baloldali szubkultúra világába. Csakhogy ez a belépés, a szegények, a megalázottak melletti elköteleződést jelentette ugyan, nem jelentette viszont azt, hogy ebben a közegben lezárt szemmel közlekedett volna. Nem hunyt szemet a baloldali tanok, ideológiák, kulturális teljesítmények, az ezekben a körökben tapasztalt erkölcsiség vélt vagy valóságos hibái fölött. Előbb-utóbb szóvá tette ezeket szövetségesei előtt. Természetes tehát, hogy ezekben a közösségekben sem talált otthonra. Nem bíztak rá komolyabb szerepeket. Értetlenek voltak vele szemben, alábecsülték a teljesítményét. Tragikusan magára maradt szegény értelmiségiként élte napjait, nagy elszigeteltségben. Nézeteit folytonosan módosította aszerint, hogy éppen milyen belátásokhoz jutott, de sohasem azért, hogy áruba bocsáthassa őket. S e folytonos értelmiségi önkorrekciós munka során számos korábbi ellenfelével megbékült, többeket kiengesztelt, szövetségeseivé tett. Ilyen megenyhült bohém vagy etablírozódott polgári olvasók, újságírók kezdtek felfigyelni munkásságára élete vége felé és gyülekeztek köréje szövetséges gyanánt. Az illegális kommunista párttal való találkozása, ahogy az Illyésé, Kodolányié, Déryé, Nagy Lajosé vagy a Bálint Györgyé, a Radnótié, Vas Istváné, a fiatal értelmiség színe-javáé, éppolyan szükségszerű volt, mint az elég hamar bekövetkező szakításuk. Majdnem mindegy, melyik oldal kezdeményezte. Csakhogy ha a törést meg akarjuk érteni, hátterébe kötelező odavetíteni a korabeli Európa nagy tragédiáját, a náci hatalomátvételt, amely nemcsak őt kergette meghasonlásba, hanem az egész baloldalt! De a szakítás után nem rohant nyomban a szocialistákhoz, velük szemben sem voltak illúziói. A szocialista párt persze éppúgy nem volt egységes, mint bármely más nagy alakulat. Ebben a körben is akadtak szép számmal olyanok, akikkel szót tudott érteni.

Volt és maradt számos híve a kommunisták között, ahogy a szociáldemokraták között is. A moszkvai irányítású magyar kommunista pártvezetés azonban nem ébredt rá költői nagyságára, még a halála után sem. A szociáldemokrácia értéktudata ebben a tekintetben sokkal jobban működött. A munkásmozgalmi baloldalon először a szocdemek sajátították őt ki. Hívéül nyíltan kevés kommunista szegődött. Inkább a szocialista sajtóban publikáló kriptokommunista vagy később kommunistává váló szerzők álltak ki mellette. A szocialista költő alakját szociáldemokrata értelmiségiek dolgozták ki. A moszkvai emigrációból hazatért kommunista vezetők 1945. december 2-án deklarálták először, hogy József Attilát a magukénak tekintik. Horváth Márton és Lukács György nevezetes előadásaival kezdődött meg ez a kommunista kisajátítás. Amit a szocdemek felépítettek, annak a számukra hasznosítható részét egyszerűen a magukévá tették, a Petőfi – Ady – József Attila formulával bezárólag. Ez szociáldemokrata találmány volt, igazságtalanul varrják a formulát a kommunisták nyakába.

Kultuszának kiépítésében szocialista értelmiségiek, Mónus Illéstől és Szélpál Árpádtól Szakasits Árpádig, sőt, a fiatal Marosán Györgyig tevékenyen részt vettek, de ez a kultusz egyáltalán nem volt politikai természetű. A tragikus halál, a brutális öngyilkosság mintegy esszenciaként magába sűrítette azt, amit a kortársak a József Attila-jelenség lényegének tekintettek: a szegénységet, az áldozati mivoltot, a kilátástalan létfeltételekkel folytatott, szükségszerű kudarcba forduló viaskodást, egy kivételes tehetség veszendőbe menését. József Attila kultusza halálkultusz volt, amely a tragikus december 3-a után hihetetlen gyorsasággal, hetek alatt bontakozott ki, és maradt uralkodó egészen a voluntarisztikusan derűsebb, bizakodóbb, közösségibb színezetűvé esztergált, átpolitizált kommunista József Attiláig, amely csak 1947-től, 1948-tól vált dominánssá.

VA: A rendszerváltás előtt József Attilát is cenzúrázták, például a Nem! Nem! Soha! című verse csak azóta jelenik meg a gyűjteményes köteteiben. Mostanában akadnak, akik jelentős versnek tartják. Mi a véleményed erről?

TGY: Stoll Béla mondta, akinek még, mint a kritikai kiadás készítőjének meggyűlt a baja az ilyen tabukkal, hogy a vers közzétételét a szomszéd népek túlérzékenységére való tekintettel tiltják meg. Az első világháborút követő békeszerződés, akár indokoltnak, akár igazságtalannak tekintjük, tragikus volt a magyar nép számára. Épelméjű magyar ember nem mondhatott és nem mondhat mást. Ez egy dolog. Ugyanakkor minden lehetőség adva volt ahhoz, hogy az emiatt érzett trauma nyomán remekművek szülessenek. Nem tisztem itt eldönteni, hogy születtek-e ilyenek, annyi biztos, hogy számos értékes alkotást ismerünk, amelynek ihletője a történelmi Magyarország két harmadának elvesztése volt. Ez azonban a Nem! Nem! Soha! című versen nem segít. Minden költőnek nagyon különböző minőségű, színvonalú versei születnek. József Attila sem kivétel. Az említett költemény a korban széltében elterjedt Trianon-komplexusnak egy nagyon korai, sikerületlen, az ízléstelenség határain ingadozó dokumentuma. Aki ezt jelentős versnek tartja, az szellemi szegénységi bizonyítványt állít ki magáról.
Mindenesetre érdekes, hogy a pályakezdés éveiben írt néhány ilyen költeményt kivéve (a többi darabok sikerültebbek, mint a Nem! Nem! Soha!), József Attila későbbi éveiben nincs nyoma annak, hogy az ország tragikus területvesztését verseinek témájául választotta volna.

VA: A napokban távozott el körünkből Hankiss Elemér, aki 1966-ban egy
akkor merőben szokatlan szempontokat érvényesítő tanulmányt publikált
József Attila „komplex képeiről”. Mennyire élnek az ő felismerései ma a
szakirodalomban? Mit látunk most másképp, mit látunk ugyanúgy?

TGY: Egy-egy kellő pillanatban napvilágot látott, színvonalasan megfogalmazott gondolatmenet, mint amilyen Hankiss Elemérnek József Attila komplex képeit tárgyaló tanulmánya volt, napirendre tűzhet és napirenden tarthat bizonyos tudományos megközelítéseket, témákat, illetve e témák megfogalmazásait. Azoknak a fiatal szakembereknek, tanároknak, akik a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején léptek ki az egyetemről, meghatározó élményük volt ez a tanulmány. Ennek egyik oka az volt, hogy az akkori fiatalságban hatalmas lendülettel nőtt az érdeklődés József Attila iránt, de a politikai-ideológiai vonatkozások, amelyeket a kultúrpolitika erőltetett, ezt az érdeklődést egyre kisebb mértékben tudták kielégíteni. Hankiss a költői jelentőség egészen más, közvetlenül nézve semleges, poétikai kritériumai alapján ítélte meg József Attila költészetét: a versek képalkotását állította figyelmünk előterébe. Választása természetesen koránt sem volt olyan ártatlan, mint amilyennek első pillantásra látszott: a marxista irodalomtudományban gyanakodva fogadott, ingatag módon legitimált strukturalizmus első magyarországi megnyilvánulásai közé sorolták. Nem a költő lelkével, politikai meggyőződésével, hanem a személyétől külön választott műalkotásainak – úgymond – objektív adottságaival, költői képeinek szerkezetével foglalkozott. Az ideológiai lazítás, valamilyen központilag oktrojált, normatív kép rugalmasabbá tétele iránti igényünket ez a kezdeményezés a legteljesebb mértékben kielégítette. Nem csoda hát, hogy Hankiss tanulmányát ronggyá olvastuk. Első cikkeimben József Attilával kapcsolatban elsősorban három névre hivatkoztam: a Szabolcsi Miklóséra, a Németh G. Béláéra és a Hankiss Elemérére. A Nyár című versről jóval később írt tanulmányomban tudatosan építettem Hankiss elemzésére, amelynek ez a vers volt az egyik példája.

Aztán a tanulmány lekerült a napirendről. Sajnos, ezzel együtt eltűnt az érdeklődés előteréből József Attila képalkotásának kérdése is. Holott Hankiss a kérdést épp csak fölvetette, nem adott rá megnyugtató megoldást. József Attila a képdús, metaforizáló költők közé tartozott, poétikájának ez az aspektusa továbbra is kidolgozásra vár. Mi is vártuk Hankisstól a folytatást, ami elmaradt. Az írás csak egy látványos eredménnyel végződött kaland volt számára. Hamarosan még az irodalomtudománytól is eltávolodott, értékszociológusként folytatta munkásságát. Ragyogó kezdeményezése mintegy gazdátlan maradt.

VA: József Attila életműve hihetetlenül gazdag, sokszólamú, illetve sokrétegű, melynek szólamai nem föltétlenül harmonizálnak egymással. Ma már sokan gondolják, hogy éppen a rendkívüli sokszólamúsága miatt tud dacolni a múló idővel. Költői pályája abban is rendhagyó, hogy jóllehet már viszonylag korán jelentkezett eredeti teljesítménnyel, de később sem hagyott fel a kortársait áthasonító kísérleteivel. Miben látjuk ma a legfőbb újdonságát?

TGY: Az utolsó domináns kód, amellyel nemzedékek olvasták verseit, a – nem utolsó sorban Németh G. Béla kezdeményezésére bevezetett – „kései József Attila” formula volt. Középpontjában az életműnek a harmincas évek derekára kibontakozó korpusza, az 1932-1937 közötti időszak állt. A harmincas évek elejének munkásmozgalmi verseiben harsogó, forradalmi lázadó hang lehiggadt, a közügyek felé tájékozódó tematikát átható hév ezekben az években lecsillapodott. A lét végső kérdései, a halál, a magány, a bűn problémái fölött tragikus hangsúlyokkal meditáló költői beszéd lépett a helyére. Olyan gondolatiságú „létlíra”, amely leginkább az ekkoriban útnak induló egzisztencialista filozófia nyelve felől látszott megközelíthetőnek. Olyan vallomásosság, amely a mélylélektani ihletettségű gyötrelmes önismeret alapján volt értelmezhető.

Legkésőbb 2005-ben már széles körben elterjedt az a felismerés, hogy a korábbi évtizedekben igazságtalanul háttérbe szorított kései költészet rehabilitálása indokolt és időszerű volt ugyan, de ennek során megtörtént, ami ilyenkor történni szokott: a győzelmet arató olvasási kód a korábbiakhoz hasonlóan egyoldalúvá, leegyszerűsítővé, korlátozóvá vált. A századik jubileumi év programjai rendkívül gazdag tapasztalatot nyújtottak itthon, a Kárpát-medencében és Európa szerte arról, hogy a József Attila-életmű, amelynek érett korszaka mindössze az 1927-1937 közötti bő évtizedet foglalja magába, nem egyszerűsíthető le egyetlen – mégoly jól megfogalmazott – formulára. József Attila munkássága számos eszmetörténeti és költészettörténeti kortendencia találkozási övezetében bontakozott ki. A nyugatos esztétizálás öröksége éppúgy rajta hagyta a bélyegét, mint az avantgárd kísérletezés, a folklór hagyomány, a mélylélektan, a szocializmus elméletei és tapasztalatai. Velejéig modern költészet ez, de ezer arca van. Az összetevőknek és ezek arányainak egyedi, megismételhetetlenül szerencsés ötvözete.

Amit te említettél, a stílusimitációs alkotási mód, a saját mondandó más költői nyelveken történő elmondására való különleges képesség ennek az egyszerre egységes és sokarcú költészetnek feltétele is és tünete is. Egyik verséből Kosztolányi hangját véljük kicsendülni, egy-egy sorát írhatta volna Baudelaire, félszabad verseiben Verhaeren visszhangja szólal meg, a népdal és a ráolvasás ősi hangsúlyai bukkannak felszínre, Villon strófái vagy a Kalevala helyzetei kísértenek, de egy percre sincs kétségünk afelől, hogy igazi, ismétlehetetlen József Attila verset olvasunk.
Szükségesnek tartom még két dologra felhívni a figyelmet. Szerencsére mindeddig sikerült távol tartanunk József Attila befogadásától azt az új keletű elitista leegyszerűsítő sémát, mintha a költő különleges értékét verseinek valamiféle dialogicitása biztosítaná, mintha a nyelvi megelőzöttség tapasztalata és a szubjektum decentrálódása folytán válna méltóvá figyelmünkre. Ilyen vonatkozások vizsgálatának van értelme, megfelelő keretek között, de a séma magyarázó érvénye erősen korlátozott és ideiglenes. Az ellenben megfigyelhető, hogy a magyar és a kelet-európai történelem sajátos alakulása, egy már látszólag magunk mögött hagyott világrend újbóli berendezkedése nagyon sok olyan reagálási módot, amelytől, azt hittük, egyszer s mindenkorra eltávolodtunk, újra életre keltett. Az a mód, ahogyan József Attila verseiben a Munkásoktól a Külvárosi éjen át, A város pereménig vagy a Hazámig a nemzet, a társadalom számos fontos ügyében hangját hallatta, most újra aktuálissá vált. Mintha a történelem nagy kérdéseire reagáló költészete újra közelebb kerülne a mai olvasóhoz. Hogy így lesz-e, az a jövő zenéje. Semmi sem ismétlődik változatlanul.

VA: Közismert, hogy idősebb pályatársai közül egyedül Kosztolányi Dezső
ismerte fel József Attila valódi jelentőségét. Csak hát költői és világnézeti
orientációjukban egy világ választotta el őket egymástól. Hogyan sikerült nekik a távolságot kölcsönösen leküzdeni?

TGY: Vitával vagy korrekcióval kezdem. Kosztolányi kiemelésében érzek némi hajlamot a kitűnő író legendásítására. Számos idősebb pályatárs neve említhető, akik hamar felismerték József Attila jelentőségét (Juhász Gyula, Ignotus, Hatvany Lajos), csak talán nem tartottak ki e meggyőződésük mellett. Kosztolányi nem a legelső volt ezek között. Aki korán felismerte tehetségét és többé-kevésbé folyamatosan ki is tartott mellette, az Németh Andor volt, a két költő közös barátja, aki valószínűleg összeismertette őket. Igaz, a felsoroltak egyike sem rendelkezett Kosztolányi alkotói jelentőségével. Közvetlen adat arra, hogy Kosztolányi tényleg felfogta volna, mekkora költővel áll szemben, alig-alig áll rendelkezésünkre. A feltételezés döntően közvetett bizonyítékokon nyugszik. Bevallom, ezeket a bizonyítékokat összességükben magam is elfogadom. Ezzel azonban én magam is szembekerülök egy paradoxonnal. A korszak két nagy alkotója, akik származásuk, társadalmi-kulturális beilleszkedésük, politikai állásfoglalásuk, a közösség ügyeiben elfoglalt álláspontjuk, az irodalom feladatairól vallott nézeteik tekintetében teljesen összeférhetetlenek kellett, hogy legyenek, barátságba kerültek egymással, és ez a barátság az idősebb költő haláláig kitartott. Egy félig kész tanulmányon ülök, amelyben ezt a paradoxont elemzem. Arra a következtetésre jutottam, a szakadékot azért voltak képesek mindannyiszor áthidalni, mert mindketten tisztában voltak a másik költő teljesítményének kivételes voltával. A hivatás kérdéseiben egy húron pendültek. A másik összekötő kapocs a nyelv iránt mindkettejükben meglévő szenvedélyes, elkötelezett érdeklődés volt. Beszélgetéseik tárgya a széles értelemben vett nyelvészkedés, nyelv és költészet viszonyának boncolgatása volt. S a harmadik belátás, amellyel a paradoxon oldható, hogy nem az élet tényleges alakulását kell feltevéseinkhez és igényeinkhez igazítani, hanem fordítva: az élet, az emberi kapcsolatok szuverén módon alakulnak, s jobb, ha nem akarunk nekik szabályokat előírni, hanem szerényen követjük kanyarulataikat.
Ha valaki netán azt hinné, hogy találkozásaik vita nélkül zajlottak le, az semmit sem ért sem József Attilából, sem Kosztolányiból. Mindketten meg akarták győzni egymást. József Attila Kosztolányit (egy időben) arról, hogy váljon kommunistává, az idősebb társ a fiatalabbat arról, hogy nincs sok értelme a világ dolgaiba mindenáron történő beavatkozásnak. Nem győzték meg egymást, de türelmesek és megértőek voltak egymás személye és tehetsége iránt. Nem azonosultak, hanem (vitatkozó) barátok maradtak.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.