Szerintem sosem fájhat eléggé. Ha egy-egy hang nem számít a világban, mert ilyen vagy olyan okból, például mennyiségi alapon súlytalannak tekinthető, vajon egy művészre ettől nem kell időnként rájönnie a hidegrázásnak?? Amúgy bocsánat a bátor kijelentésért, de határozott haladást látok a problémafelvetésekben a sporttal kapcsolatban, csak kár, hogy még mindig túl közeli a nézőpont, erős az érintettség, a problémákat pedig szinte két ujjal, messziről... - így nehéz átlátni, értékelni a dolgokat. :-) Én újra csak azt tudom megkérdezni sokadféleképpen és ugyanúgy, hogy egyszer elmagyarázhatná nekem egy alkotó, művészember, általában mondom, és mint ilyen, a dolgok lényegére, mibenlétére fokozottan kíváncsi, azok egyensúlyára, erkölcsi tartalmára különösen érzékeny, bölcselkedő lény, hogy vajon mitől lenne valakinek, vagy csapatok esetében valakiknek, egy nemzetnek, többnyire a sajátunknak, értékesebb a felkészülésre fordított ideje, a verejtéke, kínlódása a versenyeken, mint a másiknak? Mi az, ami miatt nekem másként kellene tetsszenek a különféle játékosok, versenyzők? Hogy drukkolnom kellene egyiknek vagy másiknak? A nemzettudatnak természetesen van értelme az élet különféle területein és az adott körülmények közt, ahogy ez a világ működik, de annyi számomra ésszerűbb és kívánatosabb oka-módja van még más emberekkel kapcsolatot, közösséget kialakítani hasonló érdeklődés vagy vélemény okán - miért éppen földrajzi alapon kellene? A teljesítmények hajszolásáról nem is beszélve, hiszen aki átlátja, hogy mik a "profizmus" fő jellemzői, e cirkusz alapvető szükségletei, hogyan korrumpálja azokat, akik részt vesznek benne így vagy úgy, a folyamatos növekedés, a látvány fenntartása, eleve hidegen hagyja az egész. A sport csak addig az a szememben, míg valaki elmegy futni, úszni saját épülésére, mert a testmozgás szükséglet. Öröm is, de ezt a vonását nem kell túlértékelni - csupán a természet trükkje, mint sok minden más, így felesleges túlságosan lelkesedni érte. Átélni persze minden lelkiismeretfurdalás nélkül szabad - ha közben a sokkal ritkább, átfogóbb és így értékesebb szellemi teljesítmények iránt sem süket az ember - de a többség nem ilyen. Ha kicsit is felfognának a világ rejtélyeiből és gondjaiból, szüntelen csodálkozásban töltenék napjaikat, és kitölteni idejüket az azok iránti érdeklődés, hogy megfejtsék, hogy megértsék, ami körülvesz bennünket, hogy továbbléphessünk mindenki hasznára, mert éppen elég megoldandó probléma, gyötrelemforrás létezik. Ez persze nem a fenti írás szerzőjére vonatkozik. :-) Ismerve ezt a világot, hogyan is lehetne szeretni valamit és nem irdatlan veszélyt érezni rövid vagy hosszabb távon, fenntartásokkal élni mindazzal kapcsolatban, amire tömegek kíváncsiak? Hol van már az olimpiák ősi szerepe, ez is egy önállósodott, gyökerét, valóságosságát elvesztett, kifacsarodott és így hibás tevékenység, mint annyi más, ami körülvesz bennünket. Hiszen, és olyasmiket mondok, amik különféle híradásokban, statisztikákban megtalálható, sőt, itt is érezhető: kizárólag az érmek iránti vágy hajta a többséget. Főleg olyan tevékenységben, aminél százszor jobban tisztelek bármiféle szellemit. Lányommal esett meg a dolog, hogy cselezni akart labdával, az anyja meg biztatott, hogy vegyem el tőle. Valami visszatartott, leblokkolt - azt mondtam, majd odaadja, ha akarja. Pedig belőlem sem hiányzik az indulat, az erőszak, amikor úgy jön. A sport iránti olthatatlan lelkesedés az ösztönélet betüremkedése a hétköznapokba, válasz a jellemben a hierarchiában élő fajok alapvető szükségleteire, és hogy az ember minden irracionálist, benne a fentiek jelentette empátiahiányt és így agressziót társadalmilag legalizál, féltve őrzi, dédelgeti, játszik vele - sport, filmek stb. -, mindenki kárára. (Persze megfelelő (vagyis kiváló) minőségben, művészet által bemutatva, mint egy fajsúlyos dráma, egészen más - azt, egyedül azt igyekszem én is közel engedni magamhoz, a többiből már rég elég volt.) A profi sport, versenysport lényege egészen más - nem adhat mintát, hogy egymásnak feszülő érdekek közepette is meg lehet szabályokban egyezni és azok betartásával megoldani a helyzetet, amit legalább elnéző mosollyal fogadnék, hogy egyesek így képesek csak alapvető problémákat felfogni, elsajátítani, nem tanít rá, hogy hatodikként, tizedikként is fontos része lehet valaki a társadalomnak - alulmaradni maga a szégyen (lásd a nyűglődést, hogy jaj, "nincs aranyunk"). Egyszer Calinescu írta (ismert román szerző, hehe, _ezt_ a könyvét, ellentétben pl. a Násznapokkal még a Wikipédiából is kifelejtették, most nem is árulom el, úgy félévenként kijön belőlem mindez, úgyhogy már leírtam), hogy a sport csupán a tettek és a felelősség szétválasztásáról szól (jut eszembe: a szurkolás is bőven belefér az uszályába, lásd pl. a hazaárulózást az említett fórumban) - na, ez már olyan gondolat, mármint Calinescué, amin érdemes kicsit rágódni.

• A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!