Ezüst nyár

Garaczi László 2flekkenje a Olimpiáról

2008. augusztus 26.
"Csütörtök van, nincs aranyunk, és egy egész topik foglalkozik a ratyi-problémával. Nem tudom, mi vagy ki az a ratyi, lehet, sose fogom megtudni. Ádáz posztolók esnek egymás torkának, ratyisták és anti-ratyisták; végül kiderül, ratyi az, aki nemzete helyett a neméhez vonzódik. Egyesek a sportolók nyilvános megvesszőzését és azonnali ólombányába küldését követelik. Mások szerint viszont nagyon is ideje volt a kijózanodásnak, a tisztítótűznek, nekünk Peking kell! "

Mikor e sorokat írom, csütörtök van, az olimpia második hete, és még nincs aranyunk. Zimbabwe, Bahrain, Panama nyomában kullogunk az éremtáblán. A strandokon, nyári diszkókban néma, kihunyt tekintetű emberek, tömegbe verődött gyász. Nem bírom tovább, lemenekülök egy világvégi kis faluba, innen írom e sorokat, és még nincs aranyunk. Hangyák, füvek, méz, sör. Madár ül az ágon, és mikor a templomban harangozni kezdenek, és kiderül, hogy ma se lett arany, ájultan zuhan a fűbe. Én is térdre rogyok az olimpia istenéhez fohászkodva: add az aranyad, add az aranyad! Öt kerek és ezüst felhő odafönn, és tudom, hogy nincs olyan alkimista vagy sportdiplomata, aki az ezüstből aranyat varázsol.    
          Mikor e sorokat rovom (és közben a söröket bontom), nincs még aranyunk. Nagyon el lett itt baltázva valami. Elfogyott a pénz, az edzők külföldre szöktek, a tornatermek falán kiüt a penész, a nemzet végvonaglik. Mohács, Trianon, Madárfészek, Vizeskocka. Öttusázóink leesnek a lóról, sportlövőink fegyvere félrehord, cselgáncsozóink benyúlnak az ellenfél ruhájába, vitorlázóinknak szembefúj a szél, gyeplabdázóink pedig, nos, gyeplabdázóink pedig nincsenek. Internetes fórumozók immár hazaáruló sportolókat emlegetnek, és azt firtatják, mennyi lenne köztük a ratyi. Csütörtök van, nincs aranyunk, és egy egész topik foglalkozik a ratyi-problémával. Nem tudom, mi vagy ki az a ratyi, lehet, sose fogom megtudni. Ádáz posztolók esnek egymás torkának, ratyisták és anti-ratyisták; végül kiderül, ratyi az, aki nemzete helyett a neméhez vonzódik. Egyesek a sportolók nyilvános megvesszőzését és azonnali ólombányába küldését követelik. Mások szerint viszont nagyon is ideje volt a kijózanodásnak, a tisztítótűznek, nekünk Peking kell!
         Nyár van, süt a nap, zöld a bokor és a kék az ég, és mikor e sorokat írom, még nincs aranyunk. Egy másik fórum tudományos elfogulatlansággal közelíti meg a témát: az olimpia már nem sportolók, hanem laboratóriumok csatája, nem tehetség és akarat, hanem vegyszerek feszülnek egymásnak, és mi itt hibáztunk, itt mondtunk csütörtököt. Az athéni bukta után hübelebalázs módjára lefejeztük a magyar dopping-lobbit, ennek isszuk most a levét. És hogy ez már nem dopping, hanem sportkémikusok által kidolgozott, modern (és kimutathatatlan) edzéstechnológia. Amire pedig áldozni kell az adónkból, ha szeretjük a hazát. Itt van ez a Bolt például, neve alapján lehetne magyar. Bolt bemelegítés nélkül, kölcsönkért tornacsukában, az utolsó húsz méteren helyben futva irreális világcsúccsal nyerte a száz métert. Bolt. Gondolkozzunk már! A távoli Jamaicában, a fű és Bob Marley hazájában? Ott is meghallják a jövő szavát, mi meg csak főlünk a saját levünkben?
         Mikor e sorokat írom, nincs aranyunk, bár még lehet. (Lett, hálisten! – a szerkesztő megjegyzése.) [nem az övé. A szerk. :-) ] Lehajrázzuk Zimbabwét és Bahraint. Ha pedig mégse, ha nem lesz, ha arany nélkül végezzük, akkor: apokalipszis. Utolsó mentsvárként arra lehet gondolni, hogy van azért nekünk egy fényéből soha nem veszítő, örök aranyunk: az Arany János. (Toldi Miklós diszkoszban és kardcsapatban!) Vagy arra, hogy a sportot eredetileg azért találták ki, hogy az ember addig se öldösse a másikat. Tehát hogy a sportban csak eljátsszuk a véres háborút. Mi, magyarok annyira békepártiak lettünk, hogy még játékból se vagyunk hajlandók lemészárolni a másikat. Mi már, kérem szépen, megközelítettük a nirvánát, a tökéletes lelki és testi nyugalmat. Nem görcsölünk a győzelemért, boldogan veszítünk Buddha és Krisna mosolyával ajkunkon. Az ellenfél megajándékozása a győzelem örömével fontosabb, mint a győzelem. Adni akarunk, nem elvenni. Yes, om mani padme hum. (Még szerencse, hogy a kedves olvasó nem látja, hogy miközben e sorokat írom - és még mindig nincs aranyunk -, üvöltve ugrok fel, mert Görbicz Anita, akit amúgy imádok, már a nem tudom hányadik rohadt hetest hagyja ki, hörgök, csapkodok, és hogy ne őrüljek meg azonnal, tiszta erőből beleharapok az asztallapba.)
         Zárszó, este. Mikor e sorokat írom, még mindig nincs aranyunk. A hangyák megették a mézet, a füvek kiegyenesedtek. Hol van már az ezüst nyár, dúdolom fogvacogva. A madár visszaröppen az ágra, de a fütty örökre csőrébe ragadt. Hold úszik a felhőn, ezüst, azaz fehér arany. Sötétbe borulnak a fák, a kert, a falu, az ország, az univerzum. Minden megdermed, csak Pekingben hajnalodik, lassan, de biztosan.

Garaczi László

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!
tki tki 2008-08-26 10:00

Na, a tördelés lemaradt. Bocs.

tki tki 2008-08-26 09:52

Szerintem sosem fájhat eléggé. Ha egy-egy hang nem számít a világban, mert ilyen vagy olyan okból, például mennyiségi alapon súlytalannak tekinthető, vajon egy művészre ettől nem kell időnként rájönnie a hidegrázásnak?? Amúgy bocsánat a bátor kijelentésért, de határozott haladást látok a problémafelvetésekben a sporttal kapcsolatban, csak kár, hogy még mindig túl közeli a nézőpont, erős az érintettség, a problémákat pedig szinte két ujjal, messziről... - így nehéz átlátni, értékelni a dolgokat. :-) Én újra csak azt tudom megkérdezni sokadféleképpen és ugyanúgy, hogy egyszer elmagyarázhatná nekem egy alkotó, művészember, általában mondom, és mint ilyen, a dolgok lényegére, mibenlétére fokozottan kíváncsi, azok egyensúlyára, erkölcsi tartalmára különösen érzékeny, bölcselkedő lény, hogy vajon mitől lenne valakinek, vagy csapatok esetében valakiknek, egy nemzetnek, többnyire a sajátunknak, értékesebb a felkészülésre fordított ideje, a verejtéke, kínlódása a versenyeken, mint a másiknak? Mi az, ami miatt nekem másként kellene tetsszenek a különféle játékosok, versenyzők? Hogy drukkolnom kellene egyiknek vagy másiknak? A nemzettudatnak természetesen van értelme az élet különféle területein és az adott körülmények közt, ahogy ez a világ működik, de annyi számomra ésszerűbb és kívánatosabb oka-módja van még más emberekkel kapcsolatot, közösséget kialakítani hasonló érdeklődés vagy vélemény okán - miért éppen földrajzi alapon kellene? A teljesítmények hajszolásáról nem is beszélve, hiszen aki átlátja, hogy mik a "profizmus" fő jellemzői, e cirkusz alapvető szükségletei, hogyan korrumpálja azokat, akik részt vesznek benne így vagy úgy, a folyamatos növekedés, a látvány fenntartása, eleve hidegen hagyja az egész. A sport csak addig az a szememben, míg valaki elmegy futni, úszni saját épülésére, mert a testmozgás szükséglet. Öröm is, de ezt a vonását nem kell túlértékelni - csupán a természet trükkje, mint sok minden más, így felesleges túlságosan lelkesedni érte. Átélni persze minden lelkiismeretfurdalás nélkül szabad - ha közben a sokkal ritkább, átfogóbb és így értékesebb szellemi teljesítmények iránt sem süket az ember - de a többség nem ilyen. Ha kicsit is felfognának a világ rejtélyeiből és gondjaiból, szüntelen csodálkozásban töltenék napjaikat, és kitölteni idejüket az azok iránti érdeklődés, hogy megfejtsék, hogy megértsék, ami körülvesz bennünket, hogy továbbléphessünk mindenki hasznára, mert éppen elég megoldandó probléma, gyötrelemforrás létezik. Ez persze nem a fenti írás szerzőjére vonatkozik. :-) Ismerve ezt a világot, hogyan is lehetne szeretni valamit és nem irdatlan veszélyt érezni rövid vagy hosszabb távon, fenntartásokkal élni mindazzal kapcsolatban, amire tömegek kíváncsiak? Hol van már az olimpiák ősi szerepe, ez is egy önállósodott, gyökerét, valóságosságát elvesztett, kifacsarodott és így hibás tevékenység, mint annyi más, ami körülvesz bennünket. Hiszen, és olyasmiket mondok, amik különféle híradásokban, statisztikákban megtalálható, sőt, itt is érezhető: kizárólag az érmek iránti vágy hajta a többséget. Főleg olyan tevékenységben, aminél százszor jobban tisztelek bármiféle szellemit. Lányommal esett meg a dolog, hogy cselezni akart labdával, az anyja meg biztatott, hogy vegyem el tőle. Valami visszatartott, leblokkolt - azt mondtam, majd odaadja, ha akarja. Pedig belőlem sem hiányzik az indulat, az erőszak, amikor úgy jön. A sport iránti olthatatlan lelkesedés az ösztönélet betüremkedése a hétköznapokba, válasz a jellemben a hierarchiában élő fajok alapvető szükségleteire, és hogy az ember minden irracionálist, benne a fentiek jelentette empátiahiányt és így agressziót társadalmilag legalizál, féltve őrzi, dédelgeti, játszik vele - sport, filmek stb. -, mindenki kárára. (Persze megfelelő (vagyis kiváló) minőségben, művészet által bemutatva, mint egy fajsúlyos dráma, egészen más - azt, egyedül azt igyekszem én is közel engedni magamhoz, a többiből már rég elég volt.) A profi sport, versenysport lényege egészen más - nem adhat mintát, hogy egymásnak feszülő érdekek közepette is meg lehet szabályokban egyezni és azok betartásával megoldani a helyzetet, amit legalább elnéző mosollyal fogadnék, hogy egyesek így képesek csak alapvető problémákat felfogni, elsajátítani, nem tanít rá, hogy hatodikként, tizedikként is fontos része lehet valaki a társadalomnak - alulmaradni maga a szégyen (lásd a nyűglődést, hogy jaj, "nincs aranyunk"). Egyszer Calinescu írta (ismert román szerző, hehe, _ezt_ a könyvét, ellentétben pl. a Násznapokkal még a Wikipédiából is kifelejtették, most nem is árulom el, úgy félévenként kijön belőlem mindez, úgyhogy már leírtam), hogy a sport csupán a tettek és a felelősség szétválasztásáról szól (jut eszembe: a szurkolás is bőven belefér az uszályába, lásd pl. a hazaárulózást az említett fórumban) - na, ez már olyan gondolat, mármint Calinescué, amin érdemes kicsit rágódni.