hirdetés

Falakon innen és túl

2011. április 12.

A Szépírók Társaságának VII. Irodalmi Fesztiváljának hívószava: szomszédság, és szabadság. A felkért írók külföldről hívtak maguknak beszélgetőtársat. Április 9-én Földényi László és Ingo Schulze, valamint Konrád György és Terézia Mora találkozását kísérhettük figyelemmel. - Vass Norbert beszámolója.

hirdetés

A reggeli napsugárnak ablakba tett tej köszön. A napfény aztán – egy kislány és egy kisfiú társaságában – körúti bérház kapualjába szökik be. Amott délután van, az árnyékok fáradtan nyúlnak el a macskakövön. A PIM előcsarnokában Berekméri Zoltán életképei fogadnak, a  múzeum egykori fotográfusának kópiái az ötvenes-hatvanas évekbe repítenek vissza. A díszteremből hallatszó zongoraszó még messzebbre. Darvas Ferenc hívogató dallamai ráhangolnak a délutáni beszélgetésekre: a Szépírók Társaságának VII. Irodalmi Fesztiváljának hívószava: szomszédság, és szabadság. A felkért írók külföldről hívtak maguknak beszélgetőtársat. A pódiumra erős fény irányul, a nagyteremben erős félház.

Földényi Lászlóról és vendégéről, Ingo Schulzéról elővezetésnek azt árulja el Balázs Eszter Anna – az est háziasszonya –, hogy a fal leomlásakor ugyan még nem ismerték egymást, ám történetesen mindketten Berlinben tartózkodtak. A különböző oldalon. Amikor a különbözőség éppen megszűnt, ha megszűnt. Felvezetésében Földényi hozzáteszi, hogy nemcsak Berlin, de számos város köti össze őket. Így, vagy úgy. Utazgatásaik során többször megfordultak ugyanott, egymás nyomán. Nagy hatással voltak rájuk helyek, helyszínek, utcák és házak. Elsőnek Schulze szülővárosa, Drezda. Földényi arról mesél, hogy a hatvanas években több nyarát a földig bombázott városban töltötte, és hosszú időn át az ott látott romhalmazzal azonosította Németországot. A törmeléket ugyan eltakarították, de a romok még sokáig kísértettek – emlékszik vissza a hatvanas években még valószínűleg az óvoda udvarán csintalankodó Schulze. S, noha a városlakók közül sokan a romok szépségéről beszéltek, az épületcsonkokat aztán idővel elhordták, hogy itt-ott birkalegelőnek adják át helyüket az üres terek. Mára már nyoma sincs a romoknak, ám Schulze így is rettenetesnek látja Drezdát.

Az utazgató emlékidézés következő állomása Badacsonytomaj. Ott játszódik Schulze Ádám és Evelyn című regénye, Földényinek pedig az északi parti településen van a nyaralója. És még egy utazás: Schulze első magyarországi élményéről beszél. 1978-ban úgy érezte félig nyugatra érkezett meg. A vásárolt Queen-lemez és a lágy tavaszi szél meghatározó élménye maradt az NDK-s gimnazistának – tudjuk meg. Schulze számára végig idegen, megfoghatatlan, érthetetlen maradt az NDK. A diktatúrát legjobban nyelvhasználatában, mindenhova befurakodó, így kizárólagos és hivatalos nyelvében érzi kifejezhetőnek. Így lett prózájában a nyolcvankilenc előtti időszak kulcsfigurája az író. Schulze azt próbálta megírni, hogy vajon hogy próbálták megírni és megérteni ezt a kommunista újbeszélt. A változás utáni érában viszont már a vállalkozó figurája a legizgalmasabb, a leginkább emblematikus számára.

Ezen a ponton – a térben tett barangolások után – időbeli utazás következik. Legalábbis a beszélgetésben. Földényi a rendszerváltás tanulságairól kérdez. Schulze azt írja egy esszéjében, hogy nem a nyugat elvesztését bánja, hanem azt, hogy megszűnt számára a kelet. A 89-90-es történéseket elsősorban a függőségi viszonyokban történt változásként értelmezi, a diktatúrából a szabadság felé való elmozdulást pedig túlzottan leegyszerűsítőnek érzi, teszi még hozzá. Úgy látja ugyanis, hogy a győztes fél képtelen saját rendszerének kritikai szemléletére.

Ahogy azt a tudósítás is érzékeltetni igyekszik, a beszélgetés kissé csapong. Ennek alighanem az is az oka, hogy a fordítás rendszerint megakasztja a gondolatok természetes és szabad áramlását. Mindenesetre úgy érzem, hogy sok mindent láttat ugyan, de keveset mutat meg igazán. Kérdéseket hagy nyitva, kerül meg, és – tán az idő rövidsége okán – szívesebben kijelent, leegyszerűsít, kinyilatkoztat. Számomra többet, szebbet ad a beszélgetés után Földényi visszaemlékező-esszéje. Ebből megtudjuk, hogy neki Heine volt az első kapocs a német kultúra felé. Heine sorait először egy erdélyi szász nénitől hallotta, aki igazán Magyarországon érezte otthon magát. Aztán jöttek a gyerekkori szerda délutánok, a csend és a nemértés. Földnyit a német kultúra rejtelmessége csábította el. A kultúráé, amely – mint írta, illetve olvasta – az összes európai kultúra számára példaként álló többlettel bír. Tán izgalmasabb beszélgetés kerekedik, ha ez nem a Coda, hanem a kezdőhang… De huss, az első pár továbbáll, és míg Darvas Ferenc játszik, hangol a következő.  

Konrád György vendége az Örkényt, Parti Nagyot és Esterházytól többek közt a Harmonia Caelestist németre fordító Móra Terézia, azaz Terézia Mora. Igen nagyra becsült, és különleges vendég méghozzá – mondja róla Konrád. Merész az ismétlésekben és merész a kihagyásban. A magyar nyelvhez való viszonya pedig egészen különleges. Méghozzá azért – ezt már maga meséli –, mert Mora az osztrák határ mellett, Petőházán nőtt fel, a Radio Burgenlandból tanulta a Hochdeutsch-ot. Magyar iskolába járt ugyan, de otthon az osztrák tévéadást nézte. Jól ismerte a nyugati szomszéd médiaszereplőit, míg Magyarországon, jóformán azt sem tudta, hogy ki kicsoda. Ezért aztán el sem tudja képzelni, milyen az, ha valakinek egy anyanyelve van. Áradóan, élvezettel és kicsit szertelenül beszél. Magáról, mindenről. És élénken érdeklődik, kérdez. Konrád pedig szívesen tájékoztat, mesél, vagy asszisztál. A majd negyven év korkülönbség ellenére vibráló, életteli, néhol csipkelődő beszélgetést csípünk el.

Mikor Konrád az irodalmi szocializációjáról kérdezi, Mora azt mondja, hogy az természetesen a magyar irodalomhoz kötődik. Azt is megtudjuk, hogy számára a magyar irodalom mindenekelőtt férfi és nagyvárosi, így önmagát falusi lányként nemigen találta benne. Nyolcvankilencről elárulja, hogy számára dupla börtönajtó-nyitással ért fel, hiszen egybeesett egyrészt kiskorúsága végével, másrészt pedig a nyugatra utazás lehetőségének kezdetével. Vonatra szállt, Berlinbe robogott, ahol egy NDK-s fiú (a jelenlegi férje) várt rá. 1990-95-ig járt a Humboldtra, ami éppen abban az időben strukturálta át magát „össznémetországi” egyetemmé. Ezért úgy érezte, hogy professzorai sokkal inkább saját katedrájukkal törődnek, mintsem diákjaikkal. Arról érdeklődik Konrádtól, hogy mit jelentett betiltottnak lenni. Konrád erre azt válaszolja, hogy sosem törődött azzal, hogy szabad, vagy nem szabad, egyszerűen csak írta, amit írni volt hivatott.

Az est végén Dömötör András Mora, Az egyetlen ember a kontinensen című regényéből olvas fel részletet, illetve szintén a fiatal színművész előadásában halljuk Konrád Saját fatalizmus című esszéjét is. Vidám, lendületes muzsikával búcsúzik a PIM. Vasárnap újabb beszélgetések várnak, de egy biztos: a falak szombat este leomlottak.               

 

Vass Norbert

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.