hirdetés

Falcsik Mari: Legyen

2008. november 22.
Legyen 5-kor fenn a Várban, vagy a Margit híd alatt / vagy az angyalföldi tébolydában fogja a falat - így kezdődik Buday Dénes slágere, amelyhez Falcsik Mari írt történetet a litera 6. születésnapi partijára. A Budapest Bár dalát az esten Rutkai Bori (Specko Jedno) adta elő.
hirdetés

Matahariné szép nagy laufot kapott az időtől: negyvenig nem is fogott a testén a kor. De aztán amikor a férjét ápolta – azokban a nehéz években –, rajta is megkoptak kissé a fammfatál-jegyek: a szőke haj, a kemény mellek, a pompás popó, s végül az az ösztönös magabiztosság is, amivel a nők az ilyesmiket hordják.

Azért ő festettszőkén és puhuló popóval is fammfatál maradt, de úgy tűnt, erről nincs tudomása, s elözvegyülvén s felmondván a kócerájban, ahol addig dolgozott, takaros kisvárosi otthonukat pénzzé téve eltemette magát az üdülőtelepi víkendházukban, s attól kezdve ideje nagy részét az okkultizmusnak szentelte. Ez annyit tett, hogy hetente kétszer, a piaci naptárhoz igazodva kedden és pénteken bejárt a városkába egy igencsak drága boszorkányhoz, bizonyos Látó Margóhoz, aki kristálygömbjóslást és szellemidézést ígért, ám akármi sikerült is ebből, a szeánsz végén mindig kinyújtotta kezét az ijesztően magas vizitdíjért.

Látó Margó korábban bérszámfejtő volt, most idegi alapon rokkantnyugdíjas, és szemmel láthatóan soha egy egész kicsike laufot se kapott az időtől. A sárgaarcú, gyűröttbőrű nő ragaszkodott a tegeződéshez – má’ bocs, mondta Mataharinénak, bizti te vagy az öregebb, de nekem szakmailag így adekváltabb. A halott férjjel vagy annak lelkével még nem tudtak ugyan kapcsolatot teremteni, de Matahariné így is örömét lelte a kis változatosságban. A vizit után jól felpakolt a városka piacán, aztán strapabíró szürke szatyraival kiballagott a hosszú akácos úton a helyiérdekűhöz, és hazazötyögtette magát a vityillóba. Otthon még elkortyolt egy teát a verandán, vagyis a faházhoz ragasztott lépésnyi üvegkalickában, így dolgozva fel a szeánszon szerzett élményeket.

 

A hintáslegény – persze nem tudni, hogy ez volt-e a foglalkozása, már ha egyáltalán volt neki – mindjárt az első kedden üldözőbe vette a piacon Mataharinét, és követte őt a vedlett akácok alatt egész a helyiérdekűig. Legközelebb már ott várta őt a piac előtt, csíkos pólójában a villanyoszlopnak dőlve, vigyora szegletében egy fogpiszkálóval, s megint mögé szegődött és mint az árnyéka, nem is akarta elhagyni többé. Ez a hintáslegény egyáltalán nem volt félelmes alak, sőt nagyon is kedves fiú, söprűhajú, ragacsos hangú, s mindenekelőtt igen jó testű – ez minden nőbe, aki csak futtában vetett rá egy pillantást, azonnal jó mélyen bevésődött. És Matahariné, futtában az akácos úton, mindannyiszor vetett rá egy-egy pillantást, ahányszor csak hátralesett.

Az asszony új életébe mint afféle jótékonyan izgalmas konditorna épült be ez a heti kétszeri szatyros menekülés – végső soron ezidőtájt ez volt az ő szexuális élete.

Egyszer a hintáslegény gondolt egy merészet, és felpattant utána a szerelvényre, hogy majd az üdülőtelepen folytatódhasson a futóverseny. Az üdülőtelep főutcáján a szatyros Matahariné akkora előnyre tett szert a sportos alkatú fiúval szemben, hogy már a veranda kalickájából a teavíz gőzén át leste, ahogy az beér az ő utcájukba. Időközben besötétedett, de Matahariné a világért se kapcsolt volna villanyt. Ugráló szívvel figyelte, hogy járkál föl s alá a hintáslegény, hogy méregeti a víkendházakat s állapodik meg a legszebbnél, a rózsaszínre vakolt kis palotánál, aminek cirádás vaskerítése van, és hófehér kőből rakott habos tornyocskája. A hintáslegény ácsorgott egy sort a kis épülettorta előtt, aztán nagy csalódottan elbandukolt onnét, többször is vissza-visszanézve.

Mataharinéban felmocorgott a megtagadott fammfatál, de mély sóhajjal azonnal megpróbálta vissza is nyomni. Toporgott a csészéjével, leült, de fel is pattant a fonott karszékből, s egy koszos címkéjű üvegből egy kis konyakot töltött a teájába. Aztán még egy kicsit. És még egy kicsit. Ám ez sem volt elég: a nyugtalanság végül odáig fajult, hogy újra felugrott és bekapcsolta a rádiót.

Régi korok víg dalai, mondta az örökkön-gyászos bemondóhang, és felcsendültek a jól ismert dallamok, és Matahariné újra elmerenghetett az idegen szépségű távoli helyeken, ahol csillagpettyes égbolt alatt lefutó lépcsősorok és szikrát szóró szökőkutak tövén lágyhangú frakkos ifjak vallanak szerelmet végzetesen szép férjesasszonyoknak, és Mataharinénak már záporként zúdultak a könnyei a rádióból ide-oda pattogó sok vidám esélyre és reményre, hisz legyen az a Horvátkertben Budán, vagy fenn a Jánoshegyen, vagy ott, ahol a hatos megáll, mindenütt csak szikrázik a szerelem, ez a bolondos játék, ami mégiscsak az egyetlen fény az éjszakában. S akkor a híresen tájszólásos tenor még rázendített, hogyaszongya ma önről álmodtam megint, bocsánat asszonyom, és erre aztán Matahariné már egészen átadta magát a vad érzéseknek. Így vigadt sírva, míg egy borongósabb moll dallamra el nem szenderedett.

És akkor álmot küldött rá az ég, s látta magát huncutul csillanó mosollyal egy csodálatos park felé libegni, valahol a gyönyörű esti Budapesten, ahol a hintáslegény a villanyoszlopnak dőlve várja őt, s mikor az első csillag kigyúl, s a betonpóznán hirtelen indák indulnak fölfelé, és kinyílnak rajtuk az első szemérmetlen bíbor szirmok, akkor ő, káprázatos színes szatyraival pillangószárny módjára verdesve repülni kezd a hintáslegény felé, míg a járdán előtte szikrázik-pattog a dal, ami egy tündér csengő tiszta hangján a rejtélyes légyottra hív:

Legyen 5-kor fenn a Várban, vagy a Margit híd alatt
vagy az angyalföldi tébolydában fogja a falat
Legyen kint a Horváth-kertben a legelső almafán,
Vagy Rákosrendezőnél várjon a síneken rám!

Legokosabb lesz, ha 6-ra a Műjégre kijön!
Ha a mamája nem fél attól, hogy el nem romlik ön!
Legyen kint a Hűvösvölgyben, a nagy sárga ház előtt,
ahol kényszerzubbonyban megtartjuk majd az esküvőt!

Matahariné másnap a fonott karszékben ébredt, zavaros fejjel. Délután megbeszélés nélkül felkereste Margót, és Margó végre látott valami jelentőset a gömbjében. Látok egy királyfit, susogta Margó, a nyomodban vágtat, de a ló megbotlik, s a királyfi lezuhan!

És.... csíkos póló van rajta? – kérdezte bátortalanul a máskor oly illedelmesen csöndes Matahariné, mire Margó sikoltva a fejéhez kapott és azt kiabálta, jaj, végem, most megzavartad a szellemeket! Fuss, fuss, mielőtt rád is rád támadnak! A megszeppent Matahariné felkapdosta a holmiját és iszkolt kifelé. Az utcán szippantott egy mélyet a kisvárosi este megnyugtatóan nyomott levegőjéből, és most már minél előbb otthon akart volna lenni. Igen ám, de azt kellett látnia, hogy ma is, annak ellenére, hogy se kedd, se péntek, a szemközti villanyoszlopnak támaszkodva, szájában örök fogpiszkálójával áll egy vállas alak, és igen, csíkos póló van rajta. Elindult, a hintáslegény azonnal követni kezte, és csak mentek, mentek, minthogyha sohase akart volna véget érni az akácos út, és Matahariné, előbb a riadalom egy gyors villanásával, majd hirtelen kirobbanó eszelős jókedvvel döbbent rá, hogy nahát, abban a nagy zűrzavarban ma végül elfelejtette kifizetni Látó Margónak a vizitdíjat!

Falcsik Mari

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.