hirdetés

Faragó Kornélia: A jövőbelátás poétikája

2018. április 28.

Enver Kazaz azt mondja egy helyen, hogy a jugoszláv háborús realitásba való belezuhanás természetszerűen szakította meg az önelégült posztmodern diskurzust, a posztmodern relativizáló játékosságát (az evidenciák igenis legyenek evidenciák), kiiktatta a túlhajtott asszociációs áramlásokat. - Faragó Kornéliával beszélgettünk.

hirdetés

Vannak-e, s ha igen, hol húzhatók meg a vajdasági irodalom elmúlt harminc évében az irodalomtörténeti cezúrák, kijelölhetők-e váltópontok?

Faragó Kornélia: Az utóbbi harminc évet figyelembe véve az 1988-tól kezdődő periódusra kellene visszatekinteni. Ez az év az úgynevezett joghurtforradalom éve, és már egyértelműen a délszláv konfliktusok felé mutat. Tökéletes gondolkodási kiindulópont. Ebben az évben mondott le, a meglehetősen elvadult tüntetések nyomán, a vajdasági tartományi vezetés és szélesre tárult a kapu a centralizációs folyamatok előtt. Juhász Erzsébet elbeszélőjének szavaival: "1988 volt az utolsó év, ameddig az idő múlása őrzött (...) valamiféle folytonosságot".

Vannak azonban olyan szegmentumai is a történetnek, amelyek idejét már korábbról számítva mintázzák a kisebb és nagyobb léptékű diszkontinuitások. Ekkora már jól látszik, hogy az Új Symposion 1983-ban kiebrudalt szerkesztői és fontos szerzői nem találnak többé saját fórumra. A '83 novemberétől, felettébb gyanús etikai körülmények között, újraszerveződő folyóirat nem számíthatott a támogatásukra. A bojkottot áthidaló főszerkesztő '89-ig vitte a lapot, majd a következő években hat újabb főszerkesztő váltotta egymást... (A hetedik ma is szerkeszt, és izgalmas dolgok kerülnek ki a keze alól.) Időközben bekövetkezett a háború, s bár egy villanásnyi időre úgy tűnhetett, végre-valahára összeállt egy ígéretesebb, látszatra stabilabb csapat, eszkalálódott a helyzet és elsodorta a nagy pillanatot. Lásd erről Virág Gábor szavait, aki az 1996/99-es periódust jegyzi főszerkesztőként: "... a 99-es NATO-bombázások után szétszaladt az a szerkesztőség, amely nagyon fontos volt a számomra, társaimmal '96-ban vettük kezünkbe a lapot (természetesen a Symposionról van szó), és három év után – mi legalábbis úgy éreztük – kezdtünk közeledni ahhoz a célhoz, amit kitűztünk magunknak. A lapnak kezdett jó visszhangja lenni mind magyar, mind szerb részről, szerb nyelven antológia jelent meg az addigi írásokból, és épp a bemutatókat szerveztük, amikor elkezdtek hullani a bombák."

A Bányai János majd Bori Imre által szerkesztett Híd ezidőtájt alapvetően a korábbi generációk neveivel dolgozott, és a többi között Brasnyó István, Böndör Pál, Danyi Magdolna, Dudás Károly, Gerold László, Gion Nándor, Gobby Fehér Gyula, Herceg János, Juhász Erzsébet, Jung Károly, Koncz István, Maurits Ferenc, Németh István, Thomka Beáta, Pap József, Tolnai Ottó, Utasi Csaba stb. szövegeiből építkezhetett, de folyamatos a fiatalabb szerzők beléptetése is. Az egykori Sziveri-féle szerkesztőség némely tagjai és munkatársai a 90-es évek elejéig, szórványos jelleggel ugyan, de publikáltak a Hídban. Főként Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Csorba Béla, Szűgyi Zoltán, Kalapáti Ferenc volt jelen, de a Versek éve című antologikus összeállításokban Sziveri János is előfordult, itt jelent meg '84-ben a Bábjáték, vagy '88-ban a Kóma. A kritikusok, elméleti szerzők közül is feltűntek néhányan. Az országból való távozások nyomán ezek a nevek (Balázs, Fenyvesi, Szűgyi, Mák, Kalapáti, Sebők) nagyobbára kivesztek a lapból. Elmentek mások is, más generációkból, előbb vagy utóbb, de a nagy kiüresedést leginkább 1991-től számíthatjuk. Az érzékletesség kedvéért: még legalább 15–20 olyan személyiség távozott, akinek az itteni kulturális jelenléte különösen fontos lett volna. Voltak, akik maradtak, az erősen összetartozók közül is, valamiféle mélyebb meggondolásból, vagy egészen egyszerűen azért, mert úgy ítélték meg, megint a Határregény elbeszélőjével szólva, hogy "fölösleges viszontagság minden menekülés." Maradtak, és egy leírhatatlanul értékes vákuum-élmény lett a jutalmuk. Mindenesetre, akik elmentek, azokban azért, akik maradtak, azokban meg ezért szakadtak meg bizonyos folytonosságok. Akkor is a törések és szakadások érája ez, ha közben sok minden éppen a folytatódásról szólt, itt is, ott is.

Miben mutatkoznak folyamatosságok és miben törések?

Az intézményi működésrend nagyobbára folyamatosnak mondható, de mindenhol érezhető volt, hogy a távozások a rendszer minden egyes komponensét érintették. Hogy egy ilyen kis kultúrát illetően, amilyen a vajdasági magyar, a hasonló érintettségeknek, hosszú távú, egzisztenciális tétjei vannak. A helyzet és az aktőrök szembesültek egymással, és lassan idomultak is egymáshoz, lezajlott egyfajta újrastrukturálódás. A korábbi életművek, jobbára paradigmaváltásokkal, de szünet nélkül épültek, a Híd megjelent, valamilyen szinten a könyvkiadás is működött.
Amiben viszont, rákapcsolódási lehetőségek híján, (minthogy a középnemzedékek nagyszámú alkotója lépett ki a rendszerből), végzetes törés állt be, az az alkotói, nemzedéki természetes egymásba épülés folytonossága. A 2000-es évek közepére már világosan látszott, hogy kevés az alkotói értelemben kultúraképes fiatal, hogy ilyen irányokba nem mozdul semmi, hogy nincs sajátként értelmezhető, vonzó terepe, szellemi közege a színvonalas kibontakozásnak, hogy nincsenek fiatal írók, ha fel is bukkan valaki, az inkább az ötletszerűségek és a tollforgatói lehetőségek szintjein egzisztál. És tragikusan hiányoznak a fordítók (értsd: nincs egy sem, s ez szinte abszurd tapasztalat ebben a kultúrában), a kritikusok, minden szakmai-művészeti területről, nem látszanak eléggé a fiatal képzőművészek. A nemzedéki cselekvésrend erejére alapozott – ebben a közegben kivételes hagyományú – gondolkodás pedig mintha teljesen kiveszett volna. S egyre valószínűbbnek látszott hogy a felmerülő kérdéseknek nem létezik megfelelő megoldása a virtuális színtereken. Annak a belátására volt szükség, hogy a törés áthidalására, múlhatatlanul szükséges egy olyan, a fiatal energiákat felszabadító, szisztematikus, közös élményi hatásokat kiváltó, szellemi-publikációs erőtér létrehívása, amilyenhez hasonlatosat korábban a nemzedékváltások társadalmi dinamikája természetes közegként működtetett. Ebben a léthelyzetben az volt a legmegrendítőbb, hogy mindeközben ott munkált a wittgensteini gondolat: "Ha valakinek a szellemi vállalkozását senki sem tudja folytatni, akkor nincs is szükség a folytatásra."

A vajdasági irodalom jugoszláviai története és a mostani, a háború utáni, elválik-e élesen egymástól? Patócs László például így vélekedik erről a Literán: Az elmúlt évtizedek akkora változást hoztak a vajdasági magyar irodalmi térben, hogy az összehasonlítás lehetőségének a minimális alapja is szertefoszlott például a symposionista generáció és bármely ma működő vajdasági magyar irodalmi csoportosulás esélyeinek/munkájának/ meglétének párhuzamba állításához. Hogyan árnyalhatók ezek az erőteljes állítások?

Ezt is az általános változások folyamatában kell szemlélni. Való igaz, hogy dinamikus az átalakulás: a politikai és a kulturális tapasztalatok, a művészetek, az irodalom térvesztései kitöröltek bizonyos illúziókat és optimizmusokat, felszámoltak bizonyos eszmei dimenziókat a közösségi, a nemzedéki cselekvést illetően is. Ezeknek a fiataloknak is fontosak a nemzedéki létlehetőségek, de másként használják ezeket. Működnek valamiféle harmóniák és összetartások, de a fizikális együttlétek, a találkozások szellemi konfigurációi elveszítették a korábbi jelentéseinek egy részét. Új módjai vannak a gondolkodásnak – s ezt Patócs László egy fontos fiatal alkotói csoportosulás belső tényezőjeként közvetlenül érzékelheti – a mozgásterek tágulásai, a digitális médiumok előtérbe állítják a kulturális távkapcsolati szerveződéseket, amelyeknek megvannak a kétségtelen előnyei, hozzák a ma már nélkülözhetetlen szélességeket, de kisebbségi helyzetet illető súlyos hátrányai is. Nagyon lényegesek a másutt élők ide irányuló energiái, de leginkább a jelenlét erejével már létrehozott és kidolgozott struktúrákba tudnak érdemlegesen bekapcsolódni. Miközben a távollét minden formája az itteni intézményi leépülés valamiféle tényezője.

Kétségtelen hogy ma kisebb az esélyük az olyan történeteknek, amelyeknek az a fajta összetartozás-érzet, társadalmi tettrekészség és szolidaritás ad erkölcsi keretet, amelyet az egykori symposionisták megtapasztalhattak. Az Ex Symposion legújabb számában Csorba Béla, a kérdésre (a kérdező Kocsis Árpád, az Oktopusz szerzője) lehetségesnek tart-e egy új szellemi műhelyt, amely "nemcsak politikai szerepében és mozgalmi aktivitásában hasonlít az Új Symposionhoz, de hatásaiban is felér hozzá", egyetlen szóval válaszol: "Nem".

Ugyanakkor vannak olyan, a "klasszikushoz" képest post-sympósnak mondható élményeken iskolázott nézőszögek, ahonnan látszanak "az összehasonlítás minimális lehetőségei", felismerhetőek bizonyos átmentett mozzanatok. A "Híd folyóirat körül érzek egy jó csapatot kialakulni, a fiatalokból verbuválódott Híd Kör hangulata részben hasonlít a sympós évek hangulatához, s noha ennek a folyóiratnak is megvannak a maga hagyományai, mindenféleképpen el kell mondani, hogy a Symposion szellemisége itt is tovább él, az előző generációk több képviselője is a lap körül dolgozik" – nyilatkozta Virág Gábor, akinek nélkülözhetetlen szerepe volt az új alkotói közeg kialakításában. Az átformálódó adottságok közepette egyébként sem az volt az elvárás, hogy a régről ismerttel azonos nyelven, azonos tempóban működjenek a dolgok, csupán az, hogy úgy működjenek, hogy képesek legyenek az aktív előmozdításra, a termékeny dialógusra az új léthelyzettel, s közük legyen a jövő újra-felnyílásához.

A háború mint trauma és téma, mekkora jelentőséggel rázta meg ezt az irodalmat? És milyen fokon késztette új nyelv, új formák keresésére az írókat?

Ebben az irodalomban mintha a jövőbelátás poétikája működne, előérzetként már évekkel a bekövetkezése előtt is jelen van a háború fogalmával megnevezhető érzetképződés. Általában Koncz Istvánnak A Tisza partján című versét szokás idézni, amelyben rondószerkezet teszi hangsúlyossá a verssort: "Háború lesz". Az Ellenmáglya (1987) című kötet teljes anyagának a végén, mintegy a jövőre nyitva, ez a sor áll. A forma – fogalmazott Kántor Lajos – "úgy töltődik fel a (...) vészhelyzet és a kegyetlenül racionális következtetések hetvenöt verssorával, hogy ebből az ezredvég magyar lírájának egyik nagy verse születik meg." Az is felettébb érdekes, hogy Jung Károly Leng című kötetében már 1970 tájékán működik az erőszakos történelem, feltűnnek a negatív hangzások, a fegyverzajok, és zsoldosok lépései hallatszanak a vers közérzeti líraiságában. Mindenütt idegenség-jelentések, és már látszanak egy kompakt táj roncsai, miközben pedig leng a szomorúság.
Eldönthetjük, hogy afféle kulturális neurózisok, vagy különleges szeizmográfikus érzékenységek hozzák-e felszínre a várhatóság perspektívájába oltott háborús képzeteket, de emlékeztetnék, hogy Tolnai Ottó által elbeszélt interjúalany is azt írja be elsőként, frissen megkezdett párizsi jegyzetfüzetébe, hogy "háború, háború, háború" – miközben Konczra utal: "ő folyamatosan érezte azt a valamit, ami a mi világunkban kísértett." Amit látnoki erőnek vélhetnénk, a háború előre látása, ennek a valaminek az azonosíthatóságát keresi. Juhász Erzsébet 1988-as szereplői, az intenzitások megnövekedésével, már "iszonyú bizonyossággal" érzik, hogy előbb vagy utóbb, de "elkerülhetetlenül" kitör a háború.

Azt hiszem szükségtelen további példákra hivatkozni: már ezek alapján is felfoghatjuk úgy a háborút, mint valamiféle beteljesedést, a vészjóslati beigazolódást, valamit, ami a várhatóságok szintjein mindig is jelenléttel bírt. Így nem a háború bekövetkezése, hanem iszonyatos következményi rendszere az, ami sokkolta az irodalmat. A traumatikus szubjektum jugoszláviai önazonosságának alapvető megrendülését tapasztalva mindent megtett, hogy az összeomlást poétikai eszközökkel hárítsa, hogy textuális koherenciát kölcsönözzön a széthulló létkereteknek, a széthulló országnak. Az első reflexe az ex-jugoszláv múltat újrabeszélő alanynak és elbeszélési módjainak a megalkotása volt. A szövegek (az elköltözöttek szövegei is) szinte kivétel nélkül, mindenekelőtt az újbóli létrehozáshoz, a geokulturális újralétesítéshez kerestek érvényes nyelvet, technikát és poétikát. A Nagy Formát visszaállító emlékezetkultúra megszövegezéséhez.

A szocializmus időszakában az egyik legnyitottabb kulturális szcéna jellemezte Jugoszláviát. A nacionalista politikák mennyire tették bezárkózóvá a térséget?

Szeretném remélni, hogy az egymás előtti nemzeti bezárkózási reflexek kemény időszakán túljutottunk. Ennek ellenére a többidentitású, sok vonatkozásban ellentmondásos, de közös jugoszláv kulturális tér, az a fajta egybefűződés, amely az irodalom, a művészetek, a színház, a filmművészet területét jellemezte nem állítható vissza. Utólagosan nézve is banálisnak, mindennaposan normálisnak tűnt a különböző kiadói centrumokból származó könyvek, folyóiratok jelenléte. Napi tapasztalatainkban egy terjedelmes kulturális hálózati terepet értettünk meg egészként. Ma inkább szelektívnek nevezném a közvetlen hozzáférési lehetőségeket. Voltaképpen az egészként való megszólíthatóság feltételei gyengültek meg. A háborút megelőző majdnem másfél évtizedben a zágrábi Jugoszláv Lexikográfia Intézet szerkesztőjeként dolgoztam, sok időt töltve Zágrábban és más köztársasági fővárosokban, az Intézet különböző szerkesztőségeiben, Belgrádban, Szarajevóban, Titográdban, miközben a kötetek a ljubljanai Mladinska knjiga nyomdájában készültek... Személyes egzisztenciális élményként is mélyen érintett, hogy a dramatikus széttagozódás milyen hirtelenséggel ítélte kudarcra az országos projektumokat és intézményeket, milyen radikalitással bontotta meg a szerkezeteket, és vágta el a szálakat...

De ennek ellenére sem lehet úgy értelmezni, hogy az egyszer volt végtelen nyitottságot egy átfogó bezárkózás váltotta fel. Mert nem erről van szó. Lejátszódott a domináns kulturális modell transzformációja a délszláv térségben, az egymás iránti nyitottsági mutatók megváltoztak, nyitottsági fokozati különbségek mutatkoztak, némely érdeklődések ideiglenesen irányt váltottak, áthelyeződtek, a távolabbi kultúrák felé fordultak, de nem minden vonatkozásukban szűntek meg. A fordításkultúra horizontja azóta is lenyűgözően széles, és a hiányosságok sem a bezárkózás számlájára írhatók, sokszor inkább anyagi természetűek. Példának okáért a magyar irodalom iránti kiadói érdeklődés a szóban forgó időszakban, 1980-as évek végétől a 2000-es évek elejéig, olyan impozáns, hogy kedvem lenne részletezni.

Egy meglehetősen rejtett tempóban, de mára újranyíltak az átjárhatóságok a térség korábban egybetartozó kultúrái között is. A korábbi részterületek csak határok átlépésével közelíthetők meg, de egyre többen gondolják azt, hogy működőképesek a régebbi kapcsolati vonalak, illetve újak létesülnek, a többi között a digitális horizontoknak is köszönhetően. Ugyanakkor, az is kifejezést nyer, hogy a projektek, az értékes irodalmi, kulturális kapcsolati megújulások nem állami szintűek, sokszor a politikát figyelmen kívül hagyva, vagy direkt megkerülve jönnek létre, a kultúra sajátos útjain, alternatív kulturális technikák mentén, fontos személyi–szemléleti vonalakon.

A szélesebb európai összefüggésekben úgy látszik, a prózai kísérletezések mérséklődnek, a hagyományosabb elbeszélői alakzatok előtt nyílt meg ismét a tér. Az egykor rendkívül bátor avantgárd észjárásról tanúskodó vajdaságiaknál hogyan merül fel ez a poétikai kérdés?

Mindig vannak műformák, amelyeknek éppen gyengülőben a beszédképességük, az egykor bátor hatású formák is kiürülhetnek. Csökkenhet az érdeklődés a különböző határsértő gesztusok iránt, az idők, a törések felemésztik az avantgárd hatású társadalomkritikai indulatokat. Ahol nagyon erősek az effajta hagyományok, ott különben is megjelenhet az a képzet, hogy az előttünk lévők már mindent megcsináltak, hogy formabontóbbat már nem is lehet létrehozni... Végül a művészetek mindig megtalálják a módját, hogyan pezsdítsék fel a megfakult érzékelési beidegződéseket.

A válságos átmeneti időszakokat, a mélyebb strukturális változásokat követően megnőnek a "tisztánlátásra" irányuló igények, a többé-kevésbé hagyományosnak tekinthető történetmondás eszközeivel való rekonstruálásra, a tényműfajok intenzív újraélesztésére. A különböző dokumentatív alakzatok beszállnak (ennek az iskolapéldája Daša Drndić Sonnenschein című regénye – magyarul Radics Viktória rendkívüli fordításában) a történelmi-narratív játszmákba, különféle muzealizációs poétikákkal és archívumtextúrákkal. Az átéltek újraalkotása, a múlt poétikai újrarendezése egy paradoxont is felszínre dob: tényszerű hatásokra van igény, valóságreferensebb értelmezésekre, de személyes formálásban, szubjektív megvilágításban.

Enver Kazaz azt mondja egy helyen, hogy a jugoszláv háborús realitásba való belezuhanás természetszerűen szakította meg az önelégült posztmodern diskurzust, a posztmodern relativizáló játékosságát (az evidenciák igenis legyenek evidenciák), kiiktatta a túlhajtott asszociációs áramlásokat. Megemelkedett a hagyományosabb alakzatok presztízse, a kritika egyfajta újrealizmusról beszél, és tanúságtevő poétikákról. Van, hogy egyenesen a dermedt realizmus tűnik érvényes beszédmódnak. A térségben, az erős érzelmek nyomán, mindenütt azonos szenzibilitások jelentek meg, amelyek egy bizonyos idő elteltével már az iróniához, a karnevalizált formákhoz is hozzá mertek nyúlni. A háborús alaptörténethez való fizikai közelségtől függően váltva ki más és más hatásokat az olvasójukból. És közben változott, rétegződött is a hagyományos elbeszélésmódokhoz való viszony, szaporodtak az élesebb hangolású hagyomány(s)értési modellek. A vajdasági kötődésű szövegek (Balázs Attila, Barlog Károly, Bencsik Orsolya, Aaron Blumm, Danyi Zoltán, Lovas Ildikó, Nagy Abonyi Árpád, Sirbik Attila, Szathmári István, Tolnai Ottó, Végel László stb. prózája) folyamatosan mozgattak ex-jugoszláv kódokat. A térség más szövegeiben is máig e kódokat hordozza a "múzeummá vált emlékezet", olyan frappáns mondatpoétikai megoldással, mint például Andrej Nikolaidis Magyar mondat – Mađarska rečenica (Szarajevó, 2016; Belgrád, 2017) című regényében. Nikolaidis itt különböző világterekben, globalizációs jelentéshálózatokban és ironizált konferencia-diskurzusokban értelmezi újjá a saját geokulturális témáit és a menekült-problémát.

Itt kell szót ejteni egy vajdasági, generációs újregényről (T. Kiss Tamás: A tükörtestvér), amelynek fiatal elbeszélője már teljesen kiszakad a jugoszláv emlékezeti kultúrából. A szöveg minden igyekezetével azon van, hogy a geokulturális beállítottságú múltidézés radikálisan kiiktassa. Az alany megképződésének ideje az abszolút jelen: "Soha semmi nem történt a múltban".

És hogyan értelmezhető ez a költészetre nézve?

Eleinte a versbeszéd is az új identitás megalkotásával foglalatoskodik. A mind nyíltabb hangú én-konstrukciókkal a helyzetértés újabb és újabb rétegeit tárja fel. Élnek a szabadvers változatai, de konvenció és innováció úgy simul egybe, hogy az az érzésünk, itt sem a formakísérletek dominálnak. A költészet a formateljességként értett szubjektivitásban találja meg a maga aktuálisan érvényes beszédformáit. A versek is jó személyes archivális terek, lásd Maurits Ferenc köteteit. Verses regiszterben kerül felmutatásra a magánvilágok átható érzékeltetése, a személyes múltak átalakulása, a veszteségek túlélése és a poézissé formált mindennapiság. Az idők elvetemültségét is jellemzi, ahogyan Jung Károly verseinek nyílt alanyisága a költői formatörekvések létesztétikai hiábavalóságát kimondja: „Itt kellett rájönnöm megkésve: hiába írok / Cizellált szonetteket sorban: faszozás mind."

A vers elbeszélés-jellegű felfogása szinte általános, mert vannak a szubjektivitásnak olyan mélységei, amelyek csak így hozhatók felszínre. Harkai Vass Éva kiemelkedő kötetében, az Ami feltárul s ami nem címűben, a lírai napló kíméletlen műfajához (műfaji tradíciójához) fordul, a személyesség legadekvátabb formáit keresve. Böndör Pál erőteljes költői világának (legalább harminc versét kellene kötelezően ismerni) személyes állapotverseit is jelentősen meghatározza a szóban forgó évek szituatívitása (és a kilábalás reménye): "Kétezervalahányban majd – talán – így / beszélnek: – Volt egyszer egy háború." A gyűjteményes kötet utolsó verse a versalany metaforájaként az abszolút jelenre koncentrál: "Ez vagyok én e pillanatban."

Az egyéni lét dimenzióban tűnnek fel közös szervezőerővé váló mozzanatok, kegyetlen tartalmakkal és sok apoétikus gesztussal a fiatalok (Benedek Miklós, Antalovics Péter, Terék Anna, Celler Kiss Tamás, Oláh Tamás, Bíró Tímea) verseiben is. Egymásra mutatnak a mélyen személyes beszéd változatai, "a lírai én körülírásai", a gyermekkor visszakeresése, az emlékek rendezése, a posztjugoszláv helyzet specifikumaival való szembesülés, a hely- és önkeresési gyötrelmek, a versben megszólítható köznapi tartalmak...

A Hídban, aminek hosszú ideig főszerkesztője voltál, konzekvens vonalkövetéssel azt a szemléletet képviselitek, amely szerint a térség kulturálisan változatlanul és sokféleségében egy. Megannyi fordítás, a szomszédos népek irodalmára fényt vető szöveg jelenik meg. Hogyan látod ezeknek az irodalmaknak az összjátékát, hatáskölcsönösségeit?

A fordítás a Híd-hagyomány meghatározó aspektusa, és a Forum Könyvkiadó profilját is jellemzi. A Forum új sorozatát, tranN(S)akció néven, Rajsli Emese szerkeszti (főként fiatal fordítók, Orovec Krisztina, Glavinić Vékás Éva, Bognár Dorottya, Rizsányi Attila stb. munkájára alapozva), azzal a jól kitapintható céllal, hogy magyar nyelven összetartsa ezt a vonzóan tágas és távlatos irodalmi teret.

Ezek az irodalmak érzékelik, olvassák egymást, anélkül hogy nyílt intertextualitásokra kellene gondolnunk. A számos elemében átíródott, közös múlt, bizonyos szögekből egy mozaik részleteiként mutatja a kitermelődő alkotásokat. A szöveges összjátékok többféle, izgalmas kombinációt adnak ki. Mintha egyetlen narratív anyag többszempontú újragondolása zajlana. Ebből az anyagból egy háborús, vagy inkább háborúellenes műnem sarjadt ki versben/prózában. Álljon itt néhány alkotói név is: Faruk Šehić, Miljenko Jergović, Nenad Veličković, Boris Dežulović, Zdenko Lešić, Marko Vešović, Josip Mlakić, Vladimir Arsenijević, Ivica Đikić, Vlada Mrkić, Vladimir Kecmanović stb. Az irodalmak közötti átjárhatóságot tematikai és életérzésbeli rokonságok biztosítják, azok a kötelékek, amelyek nem csupán az egy országban való közös létnek, hanem a közösen elszenvedett országvesztésnek – Dragan Velikić A nyomolvasója (ford: Balázs Éva) például az öröklött földrajz szétbomlásának a regénye – köszönhetőek. És a párhuzamosan megélt poszt-érának: megírni azt, ami már alapvetően nem vagyunk.
Természetesen vannak olyan viszonylatok is, amelyek mára kimerítették a saját lehetőségeiket. Egyre gyakrabban esik meg, hogy az újabb léthelyzetű történetekben a kortárs valóság legjelentősebb vetületei már nem hagyják magukat beszorítani ezekbe a földrajzi konkrétumokba. A félelmi mozzanatok, a hatalmi modellek működésrendjei, az erőszak hagyatékai, a sérült maszkulinitás tapasztalatvilága (olyan erőteljes a prózai megjelenítése, hogy könyvterjedelmű tanulmány vizsgálja), a kirekesztő retorikák, a menekült-témák, a kultúrkritikai gondolatok, az etnikus uralmi igények mai formái már egy olyan kontextusba helyeződnek, amelyek szélesebb lokalizáltságok nyomán jönnek létre.

És milyen átjárásokat látsz a magyarországi és a vajdasági szerzők között?

A helyzet aszimmetrikus, és természeténél fogva az is marad: a vajdasági magyar irodalom érezhetően szélesebben olvassa a magyarországit, mint fordítva. Arányjavítást az olvasásra felkínált, izgalmasan jó szövegeken túl, az erősödő szövegismereti relációk biztosíthatnak. Reménykeltő, hogy az utóbbi időben tágult az érdeklődés az ide kötődő fiatalok művei iránt, a Forum Könyvkiadó, a Híd Kör törekvései nyomán is. Nem egyenértékűek a recepciós hajlandóságok, de megnőtt az alkotásokra tett kritikai, s egyéb reflexiók száma. Mintha szaporodtak volna a kölcsönösségi értésminták, a párbeszédkészségüket kinyilvánító fórumok is. A geokulturális helyzeti jellemzők gyakran elkülönülő utakra terelték az irodalmi gondolkodásokat, de kimutathatók közös tendenciák is. Vannak ide kötődő szerzők, akik ott mozognak a magyarországi kortárs irodalom horizontjában. Némely szövegek kapcsán olykor egészen komolyan beindulnak a sikergeneráló mechanizmusok is, de a valódi beágyazódás még mindig keveseket érint.

Károlyi Csaba egy ÉS-beli szövegében (Balázs Imre József Ezeregy mondat című könyvéről ír) olvastam a minap néhány keményen idevágó gondolatot. Ilyen formában még nem láttam leírva, hogy az anyaországbeli olvasóknak "soha nem valami hamisan értelmezett odafordulás miatt, hanem a saját jól felfogott érdekükben érdemes" figyelniük a külhoniakra, belátva, hogy "mást, máshogyan tudnak, néha többet és jobban". Azt is írja, hogy Magyarországon kívüli látópontokról nézni "az európai kultúrába ágyazott magyar kultúra egészét – értékes, plusz belátásokhoz vezet, nyitottá tesz." Hallatlan mondatok, pedig milyen egyszerűek.

Azért, szerencsére, egyre sűrűbb szövésű az a háló, amelynek a kidolgozói mintha éppen ezt az attitűdöt képviselnék szemléleti alapelvként. Elkötelezett hívei vannak az itteni nézőpontok megismerésének némely egyetemi katedrákon, az MTA Irodalomtudományi Intézetében, a kiadóknál, a Magvető Kiadónál, a Kalligramnál, a folyóiratoknál, a Tiszatájnál, a Forrásnál, az Ex Symposionnál, a közös akciókból ítélve, a fiatal írók szervezeteinél, és mint már korábban is tapasztalhattuk, a Literánál is.

A magyarországi kultúr- és irodalompolitikai viták és indulatok mennyire érnek át a Vajdaságba, és milyen véleményeket váltanak ki?

Az információk szintjén mindenképpen, bár sokszor hiányoznak némely részlettudnivalók, de a hatás mélységének, szélességének tekintetében már mérsékeltebben. Mindenképpen más jellegű összefüggésbe kerülnek ezek az indulatok, más színezetű reakciókat generálnak, mint keletkezési helyükön. A közömbösség sok vonatkozásban már csak azért sem lehet jellemző, mert itteni magyar kulturális intézményi rendszer, a patronázs-hálózat részeként, létszükségleti szinten függ a magyarországi támogatáspolitikától. Amikor közvetlenül összefüggő relációkról van szó, akkor nagyobb a figyelem, sőt kínosan indulatos kitöréseket is tapasztalhattunk már. Ugyanakkor, vannak olyan témák is, amelyek nagyobbára kívül esnek az itteni érdekszférákon, és általánosabb szemléleti tereken érvényesülnek.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.