Most már viszonylag hosszú ideje mondható, hogy visszahúzódtál az irodalmi életből. Jelenléted mind a társasági életre nézve, mind alkotói értelemben mérsékeltebb. Az alternatív színházi életben keresed a helyed. Tudnál-e kicsit bővebben beszélni erről a folyamatról?

Peer Krisztián: Na tessék, itt van ez a tök egyszerű kérdés (köszönöm és értem), amit nyilván már számtalanszor feltettem magamnak, én meg napokat kések a leadással, mert rögtön az első mondatnál elakadok. Az mért nem válasz, hogy egyszerűen így alakult? Nyilván, mert nem eléggé reflexív. Viszont igaz. Nyilván az a baj, hogy a következmény ez esetben megelőzi az okot, elkezdődött valami nagyjából magától, és utólag megindokolta önmagát. De ha a gondolatokat nem is, az eseményeket azért rekonstruálhatom.

Először forgatókönyveket írtam és írtam át kettesben valakivel [Vécsei Márton], aztán megtalált az az ötlet, pontosabban Simon Balázs azzal az ötlettel, hogy írjak egy darabot az akkori végzős színész osztálynak, amit ő fog rendezni. Biztos sejtettem, hogy az írjamból írjuk lesz, igazából ezért is pont engem keresett meg, volt már korábban egy próbálkozása a Szorongás Orfeummal (a címe is tőle van), sokan írtunk abba a verzióba jeleneteket, akkor derült ki, hogy én szeretek próbára járni, és aszerint alakítani a szöveget. Úgyhogy az első darabom nem is darab volt, hanem példány, a végső verzió mondjuk a főpróbahétre készült el, vagy nem is készült el soha, elég furcsa volt, hogy valaki aztán tavaly elővett egy apokrif példányt, és rendezett belőle egy másik előadást – kicserélődtek a szájra írt mondatok mögött a szájak. Jellemző, hogy pályázott egy kiadó a darab megjelentetésére, kaptak is pénzt, amit vissza kellett utalniuk, mert egyszerűen nem bírtam nyomdakész formába hozni, illetve meggyőzni magam arról, hogy ennek a nyomtatott szöveg is lehet autentikus formája, na ők is szerethetnek azóta. Na mindegy, az előadás jól sikerült, kaptam ösztöndíjat a következőre, és ide sodródtam. Rájöttem, hogy igazából mindig is bandázós alkat voltam, írni meg ugye magányos szakma. A legtöbbet egyébként egy lánnyal, Szabó Rékával dolgoztam a Tünet Együttesben, jobb megnevezés híján én voltam a dramaturgja öt verbális és a táncszínház határán mozgó előadásnak. Az is érdekes érzés, amikor valami közös munka termékét elkezded totál önéletrajzinak látni. Ja, már emlékszem, azt mondogattam akkoriban, hogy a négy (igazából három, ha a palacsintának azt a végét leharapjuk, amelyikben nincs töltelék) kötettel eljutottam valami poétikai probléma végiggondolásáig, és nem látom merre tovább, annyi biztos, hogy ismételni nem akarom magamat. Akkor még azt gondolhattam, hogy ilyesmi lehetséges, ismételni magad. Egyébként ez a probléma, ha belegondolok, az alanyiság lehetett. Azért is blokkoltam le ettől az írásos interjú helyzettől, mert ez is valami alanyi költészetszerű helyzetet hoz létre, most is már mióta válaszolok. Hány vakfolt van a saját magamról kialakított képben. Vagy csak nem akarom/merem látni ezt a képet. És elnézek amelett, hogy nem merek szembenézni. Bátorsághiány?

A múltkor egy beszélgetésben választani kellett magadnak fő főbűnt, és én nem tudtam eldönteni, hogy a restség az vagy a mohóság, melyik szüli melyiket. Mindenesetre minden korábbi válasz-kezdeményről azt éreztem, hogy ködösítő, ideologikus, apologikus, kekeckedő, pózoló, hazug faszság. Vagyis nem én. Társasági életet pedig élek, nagyon is, szinte minden nap hajnalig iszom a Sirályban, sokkal közvetlenebbül vagyok hatással mások életére, szóban, színházban, mint voltam valaha a verseimmel, arra másoknak is szüksége van, hogy beszélgessünk, arra meg csak magamnak, hogy írjak, ebből is lett ideológia, hogy például mért nem írt Jézus vagy Wittgenstein. Hogy szerzőnek lenni ciki. Ja rájöttem. Hogy irodalmi eseményekre mért járok sokkal kevesebbet? Azért többször indulok el, mint ahányszor megérkezem. Nyilván a Jézus is egy ilyen fasza csávó, aki bárhol bárkivel jól érzi magát, (tehát vele is azok, akikkel éppen van), ezért is késik a randiról 2009 évet. Azért lassan már kezdhetnénk dühösek lenni. Tulajdonképpen most a nevemet magyarázom? Hogy a hagymahámozás meg a Krisztián? Asszem most a következő kérdésre ugrom.

Versek készülnek-e mindeközben, vagy útközben, ha időlegesen is, de eltávolodtál ettől is?

P.K.: Szuper, akkor most idézhetek, van a Petrinek a Büszkélkedés című verse, hogyaszongya:

Nézz szét ezeken a.
Ezt mind én hagytam abba.
Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

De azért írtam párat, most mutatok is, csak azt érzem (nyilván valamiféle buszmegálló-effekt), hogy ha már ennyit vártam, vicc lenne kötetnél kevesebbet publikálni. Amúgy meg minek? Jó, igaz, pénzért. Szóval leginkább olyan dolgok készülnek, mondjuk felírom egy cetlire, hogy a szerelem nem a magány-problémára adott válasz, hanem a mi érdekel kérdésére, meg hogy védem a szívem a baszással, szóval olyan dolgok készülnek, amik nyilvánvalóan nem versek, de készülhetne belőlük vers is, csak többnyire nem készül.

Milyen munkák vannak mögötted, milyenek előtted?

P.K.: Szeretném két darabomat átírni igazán jóra, az a címük hogy Boszorkányégetés és Old Death. Az egyik a csajügyekről szólna, pontosabban arról, hogy egy konkurenst, a kurvát hogy pöckölnek ki maguk közül a csajok, pontosabban férjes asszonyok, és a csávók hogyan asszisztálnak ehhez, hogyan alakul át a vágy. Satöbbi, satöbbi. A másik meg, mondjuk úgy, hogy az apámról. Csakhogy ő azóta meghalt, úgyhogy kiderült, hogy amikor írtam, még nem láttam pontosan, mert attól, hogy nem láttam x éve, és amikor utoljára találkoztunk egy temetésen, akkor szó szerint nem ismert fel, attól még tudtam, hogy él. Meg van egy új sztorim is, vagy ha jobban belegondolok, több is, sőt átfedések. Na mindegy. Versileg egy terápiás cuccon dolgozom, szükségből erényt, ugyanis a Szigeten elvesztettem az iszonyú menő és főképp teleírt jegyzetfüzetemet, és a sokkból azzal próbálok kilábalni, hogy megpróbálok írni egy füzetnyi szöveget, jegyzetfüzet-rekonstrukció, ez a címe, és nyilván nem csak magát az elveszett füzetet, hanem azt az időt kell benne rekonstruálni, amikor azt írtam, ami elveszett, miközben pont arról írtam akkor, hogy mi volt az a hat év, az a hatéves kapcsolat, aminek abban az időben lett vége. Régi vágyam egyébként valami ilyesmi, remixszerű, önmagát átíró, kommentáló szöveg, ami mégis valahogy testamentum és hattyúdal, de ne is annyira Villonra gondolj most, hanem volt a Snow nevű csávó az ős-MTV-n, egy darab slágere volt, amit még a börtönben írt, az Informer, de abban fel is mondta a full életrajzát, mintha tudta volna, hogy nem lesz még egy száma, például azért, mert nem sokra rá visszakúrják a börtönbe. Na jó ez is vicc, egy nagyregényen dolgozom, megvan belőle másfél flekk.

Kik az alkotótársak, milyen a közös munka, főleg, ha arra gondolunk, hogy a próza vagy lírai figyelem kimondottan magányos szerkezetű?

P.K.: Nem csak a rendező alkotótárs persze, hanem a színész is. Neki például az az egyik jellemző munka-megúszás technikája, hogy huszadszor is a huszadjára átírt szövegre fogja, ha nem tud, akar, mer valamit megcsinálni, ilyenkor jó, ha rendező az író (dramaturg) pártját fogja, akkor lesz előadás. Másfelől meg nekem kell a korbács, az is a rendező kezében van, szegénynek eléggé fárasztó lehet. Neveket már mondtam, talán a TÁP Színház fontos még, azaz Vajdai Vili.

Mi az, ami inspirál?

P.K.: Valami általánostól, valami homályos problémától jutsz el mindig a konkrétig, nem? Mondjuk nem is nagyon tudsz másfele indulni. Az a jó, ha végül magadat is megleped, valamilyen módon médium leszel. Arról akarsz beszélni, hogy milyen megöregedni, és végül arról beszélsz, hogy nem fér bele a seggem a játszótéri hintába, és akkor rájössz, hogy eleve (csak) ezt akartad mondani. Van egyébként darab arról is, amiről az elején igyekeztem beszélni, hogy hogyan lesz sors abból, hogy megpróbálod megúszni az életedet, a magadon végzett munkát, az a címe, hogy Alibi, megy még majd valamikor.

Németh Gábor kérdése hozzád: messze van-e még a messze?

P.K.: A megváltás? A működésben a nyugalom? Az extatikus és a meditatatív együttes jelenléte? Az azért durva, hogy a Találkozás egy fiatalemberrel-ben az öreg Karinthy 26 éves, mondjuk nem tudom, hány évesen írta. Az meg még durvább, hogy fiatal apuka már biztos nem leszek. Bár az is igaz, hogy csak a fiatal istenek eszik meg a gyerekeiket, mint a hörcsögöm annak idején, az öregnek már nem számít a konkurencia. Hopp az is eszembe jutott, hogy a rangidős csávó, a mester abból a szempontból nővé változik, hogy a fiatalabbak a társaságában elkezdenek neki beszélni akkor is, amikor egymással. Na most már tényleg sok vagyok. Csak még annyi, hogy ezt a Zsófi gépén írtam, és nyomatékosan megkért, hogy mindenképp írjam bele, hogy a Zsófi jó. Tessék.

Kérdésem Marno Jánoshoz:

Kérdezni nehezebb?