Külföldön az emberre könnyen rátelepszik a rosszkedv, ha nem akad olyan esemény, amely képes lenne újra színt és ízt vinni a napok egyhangú sodrásába. Nálam ez egy apró, hat bélyeggel ellátott szenegáli csomag formájában érkezett. Miután feltéptem a színes csomagolópapírt, egy össze-vissza celluxozott kartondobozt találtam alatta; eredetileg négy rádióelem csomagolására szolgált, amíg át nem alakították postai küldeménnyé. Tartalma egy kézzel kötött kis gyapjútasak, benne három műanyagzacskó az ország három jellemző termékével: néhány szem földimogyoró, egy kevés mogyoróvaj meg egy maréknyi, alaposan kiszáradt kölesliszt. Ez a sovány kis csomag, amely mindenki mást nevetésre késztetne, engem boldogsággal töltött el. A kis csomag azt jelentette, hogy odalent, a világ végén, a Száhelben ahol a homok kiégeti a vetést, ahol csak a keselyűk örülnek a nyájak vonulásának, odalenn, az óceán gyomrában, ahol egyedül a sót lehet bőségesen betakarítani, tehát ott, ahol az embernek bölcsebb lett volna megtartani a sovány tartalékait, mint elajándékozni, valaki nagy szeretettel gondolt rám. Így amíg Madické, aki futballriportert csinált belőlem, továbbra is hallgatott, életem képernyőjét az a néhány kiló gyengédség töltötte be, melyet ebben a piciny csomagban kaptam. A mi népünknek senki nem tanította meg, hogy a gyengédség nem fenyegeti a férfiasságot, sőt a legszilárdabb jellemnek is lelki támogatást nyújt. Ha összegyűlünk a baobabfa alatt, nem csak azért tesszük, mert az képes ellenállni a legnagyobb viharnak, hanem azért is, mert képes újra meg újra kizöldellni és szétterjeszteni gyengéd árnyékát maga körül. Nem meglepő, hogy Afrikában a gyerekek mindig a nők közelében játszanak. Amíg a kemény férfiak csak éretlen növénynek nézik őket, az anyák és a nővérek nagylelkűen árnyékot adnak nekik, és védelmezik a törékeny palántákat, akik már hétéves korukban nem hagyják magukat megpuszilni, hogy a száraz évszakra már igazi baobabokká növekedjenek. Madické azzá vált, ami lenni akart, férfivá, és nemigen szenvedhette a csajok nyávogását; meg a fickókét sem, ahogy egyszer mondta nekem. Tudtam, hogy telefonhívásom csak rontana a helyzeten, hacsak nem lenne hajlandó egyszer egyenlő félként beszélgetni velem.
Ennek ellenére még azon az estén, amikor teázás közben éppen a földimogyorókat törtem föl elmerengve és nagy elégedettséggel, megcsörrent a telefon. Jaj ne! Csak most ne! A telefon makacsul csengett, fölvettem.
- Igen, én vagyok, Madické.
- Ó, nocsak, nocsak, végre méltóztattál felhívni! Köszöntöm a testvériséget! Na mondd csak, kivel akarsz beszélni? A repülőjegyeddel Franciaországba, vagy a kedves elfelejtett nővérkéddel?
- Igen, tudom. Bocsáss meg, nagyon elfoglalt voltam: egy ilyen Világbajnokság, mint a mostani, egyetlen meccset sem lehetett kihagyni; hihetetlenül játszottak a mieink. Most még Dakarban vannak, de hamarosan visszaindulnak Franciaországba, a klubjaikba. Annyira szeretnék…
- Igen, már a könyökömön jön ki, amit ilyenkor mindig mondasz! Annyira szeretnél átjönni Franciaországba! Akkor siess gyorsan, a Szent Bernát-menhely remek szállást biztosít majd neked. Hogy a focistáink Franciaországban játszanak, persze, ti csak ezt szűrtétek le ebből az átkozott Világbajnokságból!
- Jaj, várjál már! Azt akartam mondani, hogy annyira szeretném egyszer, alkalomadtán látni őket élőben játszani, mondjuk a dakari Léopold Sédar Senghor Stadionban. Ki beszél itt neked utazásról? Lehet, hogy néhány barátom még mindig ezen gondolkozik, de engem, engem már nem érdekel. Rengeteg munkám van a bolttal, folyton fel kell tölteni a készleteket; azt hiszem ki is fogom bővíteni, nagyon jól megy az üzlet. Még egy szép tévét is sikerült bérelnem, annyira jót, hogy az egész Világbajnokságot itt nálam tudtuk végignézni. Figyelj, a nagymama kérdezteti, hogy mi van veled, megkaptad-e a csomagját? Folyton csak rólad beszél, hiányzol neki. Őszintén szólva haza kellene jönnöd, rengeteg itt a tennivaló.
Meghatódottan vettem vissza a hangomból. Nálunk a szeretetet nem vallja be az ember, úgy kell annak kibuggyannia a szívből, és mint az óceán holtágainak, a saját útját kell tovább vájnia, amíg elér a távoli földekig. Így aztán úgy kell kitalálni az elejtett mondatból, egy finoman összeszűkülő nézésből, egy mosolyból a másik szája sarkában, egy apró, simogató vállveregetésből, abból, ahogy valaki elnyújtja az utolsó kör tea felszolgálását, vagy ahogyan hozzáigazítja lépéseit a másikéhoz, amikor a számára kedves valakit hazakíséri, ezer ilyen apró dologból, melyek mind-mind teljesen érzékelhetetlenek ötezer kilométer távolságból. A könnyű remegés öcsém máskor mindig határozott hangjában elárulta mindezt. Egy baobab soha nem hullik térdre. Azzal, hogy bejelentette nekem, jól megy az üzlete – egy trafik, ami méretére nézve nem nagyobb, mint egy álló koporsó – és hogy a befektetés azóta megtérült, nos, a maga módján ezzel köszönte meg nekem a segítséget. Ami pedig a nagymamát illeti, aki rólam érdeklődött, ha ez még igaz is volt, emellett ahhoz is kerülőútként szolgált, hogy Madické anélkül, hogy puhánynak látszana, tudassa velem, hiányzom neki.
- Mondd meg, hogy hamarosan jövök.
- Nem a vakációról beszélek, hogy gyere haza végleg, a hazádba: a gyökereid már biztos énekelnek benned.
- Értékelem az éneket, de félek a farkasoktól.
- Hülyéskedsz, vagy mi? Milyen farkasoktól? Ősidők óta nincs már farkas ebben a faluban; egyébként meg semmi nem akadályozna meg abban, hogy a városban telepedj le, legalább velünk lennél, itt az országban. Én jobban szeretek itthon élni, főleg most, hogy megvan a boltom is. Igaz, az emberek sokszor visznek el dolgokat hitelbe, néhányan meg egyszerűen csak koldulni jönnek. Az öreg halásznak, na például neki szokásává vált, hogy totál ingyen szolgálja ki magát. De jó, ezt azért túl lehet élni, nem olyan nagy baj. Egyébként egy kis pénzzel itt egészen nagy életed lehetne. Odaát soha nem leszel igazán otthon. Haza kell jönnöd. Ha választanod kellene a két ország között, melyiket választanád?
- És te, te a jobb vagy a bal kezdet vágnád le előbb? – vágtam vissza nevetve.
- - A kérdés fel sem merül – felelte, ahogy belőle is kitört a nevetés.
- Jól van, hát nekem sem.
- Ennek ellenére haza kell jönnöd: odaát, és ezt te is tudod, soha nem leszel igazán otthon.
Hogy jó hangulatban zárjam le a beszélgetést, inkább ejtettem a vitát, és a kis bolt fejlődéséről érdeklődtem, meg a bővítési terveiről. És főleg, elhalmoztam egy csomó jókívánsággal a többi családtag részére, jól tudtam, hogy ezeket úgysem fogja átadni. Mindössze annyit fog mondani szárazon:
- Salie üdvözöl, nagyon jól van.
Így beszélünk azokról, akik távol vannak az otthonuktól, amikor már elfelejtettük, melyek a kedvenc ételeik, zenéik, virágaik és színeik, amikor már nem tudjuk, vajon cukorral vagy anélkül isszák-e a kávét; mindazokat az apró dolgokat, amelyeket az ember nem visz magával a bőröndjében, mégis ezektől érzi otthon magát, miután megérkezett.
Itt-hon? Ott-hon? Afrika és Európa zavartan azt kérdezi magától, melyik részem melyikükhöz tartozik. Én vagyok a Salamon szablyája elé tett gyermek, akit a királynak igazságosan ketté kellene osztania. Örökös számkivetettségemben azzal töltöm éjszakáimat, hogy az önazonosság felé vezető síneket kovácsolom. Az írás az én forró viaszom, amelyet a két válaszfal építői által kivájt járatokba öntök. Az a heg vagyok, amely ott keletkezik, ahol az emberek határaikat meghúzva felismerik Isten földjét. Amikor a pupillák belefáradnak az éjszakai pihenés homályába, és a fény apró különbségeire vágynak, a Nap felkel, fáradhatatlanul, olyan színekbe öltözve, melyeket a művészet gyengédségétől lopott, hogy megszépítse vele a világot. Az első ember, aki azt mondta: „Ezek a színek az enyéim”, a szivárványt atombombává változtatta, és hadseregekbe rendezte az embereket. Zöld, sárga, vörös? Szögesdrót lenne mindegyik? Hát persze! Én legjobban a mályvát szeretem, ezt a visszafogott színt, amelyik egyesíti magában az afrikai vörös melegségét az európai kék hidegségével. Mi alkotja a mályvaszín szépségét? A kék vagy a vörös? És mi értelme ezen tűnődni, ha annyira jól áll neked a mályvaszín?
A kék és a vörös, az ének és a farkasok – ezeket mind a fejemben hordom. Mindenhová magammal viszem őket. Bárhová vetődünk is, mindenhol lesz ének és lesznek farkasok, ez nem határok kérdése.

Ott keresem saját országomat, ahol az egész embert értékelik, anélkül hogy egyes részeit szétválasztanák. Ott keresem saját országomat, ahol elmosódik az önazonosság szétdaraboltsága. Ott keresem saját országomat, ahol az Atlanti-óceán áramlatai egymásba folynak, hogy megalkossák a mályvaszínű tintát, amely egyszerre nyilvánítja ki az izzást és a gyengédséget, a létezés égető sebeit és az élet örömét. Egy fehér lapon keresem a saját területemet: egy füzet elfér az utazótáskámban is. Szóval, bárhol teszem is le bőröndjeimet, máris otthon vagyok. Egyetlen háló sem akadályozhatja meg az óceán algáit abban, hogy szabadon ússzanak az árral, és kinyerjék a saját ízüket a vizekből, melyeken áthaladnak. Végigsúrolni, kiseperni a tengeri mélységeket, tollat mártani a tintahal tintájába, és a hullámok tarajára írni az életet. Hadd zúgjon a szél, amikor az én hajós népemről énekel; az óceán csak azokat ringatja, akiket magához hív, a kikötésre most nem akarok gondolni. Az elindulás az egyetlen horizont azok számára, akik az ezer ékszeres dobozt keresik, melyekbe a sors az ezer megoldást rejti az élet ezer melléfogására.
Az evezők csobbanásában, amikor mami-mama a fülembe suttog, a tengert hallom, amint a hajókorláton átbukott gyermekeknek ódát énekel. Elmenni, szabadon élni és meghalni, mint az alga az Atlanti-óceánban.