hirdetés

Fehér Renátó: Édesapám, Maradona

2018. július 5.

Szóval édesapám, Maradona maga a teljesítménykényszer. Ránk zuhan és kitakarja a mennyeket. Csak tőle tudhatjuk meg, csak ő mondhatja, hogy a nyolcaddöntő fölött még a kurvaég is albiceleste-kék. Don’t cry for me Argentina, mert most én is utoljára siratlak el. – Fehér Renátó írása A meccs embere című sorozatunkban.

hirdetés

Kinek szurkolsz a vébén? Argentínának szoktam.

Argentína az édesapám, Maradona csapata. Pedig édesapám, Maradona már csak dísztribünről néz meccset, ha néz egyáltalán, mégis rajta dőlt el, hogy négyévente kinek szurkolok. Édesapám, Maradona 1998-ban argentin mezt vett nekem, XL-eset, ami a térdemig ért, nem volt rajta név, bárki lehetsz, csak legyél argentin. Aztán hamarosan itt hagyott a csapatával, a mezében. Én meg lettem Caniggia és Batistuta, Ortega és Aimar, Saviola és Riquelme. Azóta úgy vagyok Argentínával, mint édesapámmal, Maradonával voltam: csalódok benne és hiszek neki újra, várom, hogy jöjjön, hogy mellette kiviruljak, hogy káromkodva kívánjam pokolra, vagy, s akkor a legrosszabb, legyek végül szótlan és szomorú, mint akit nem védett meg, sőt becsapott az apja. Édesapám, Maradona szenvedélyes férfi, hatalmas szívű, akinek, ha nem a fia vagy, akár meg is tudsz bocsátani.

Cseréltem volna én szívet és hazát, akkor már évek óta élve Zidane bűvöletében (aki miatt azóta is a franciáknak szurkolok, az argentinok mellett; a sors(om) fintora, hogy a sorsolás 2018-ban már a nyolcaddöntőben összehozta őket). Erre édesapám, Maradona, ki tudja már merre járt, ideküldte fivérnek Lio Messit, hogy legyen nekem is egy M betűs, argentin hősöm, hogy, ki tudja meddig, ne szabaduljak. Messi pedig, ahogy a világot, engem is rabul ejtett, s velem nem is volt különösebben nehéz dolga. Jött Messi és én elhittem, mert hinni akartam, mert talán igaz is volt, hogy édesapám, Maradona jól választott nekem mezt és csapatot. Hogy álmodhatom tovább az ő ’86-ban megvalósult álmát, pedig akkor még nem is éltem. Hogy nosztalgiázhatok én az ő ifjúságán, ha neki ilyen időskor jutott. Noha én nem is igazán győzni akartam, mert veszíteni is akár, csak legalább egymás vállán. Hiszen Zidane bukásánál például katartikusabb, alkatomra szabottabb veszteség aligha történhet velem meccsnézőben: „zavarba ejtően nem vagyunk eléggé dühösek rá. Csak az eszünk dühös. (…) Meg, azt hiszem, nem akarjuk tudomásul venni, hogy Zidane ellopta magát tőlünk.”, támasztotta alá az értetlenségemet Esterházy Péter. Ő adta meg az áhított vállat ehhez a bukáshoz is édesapám, Maradona helyett.

De édesapám, Maradona maga a teljesítménykényszer. Ránk zuhan és kitakarja a mennyeket. Csak tőle tudhatjuk meg, csak ő mondhatja, hogy a nyolcaddöntő fölött még a kurvaég is albiceleste-kék. Messitől gólokat vár, tőlem csak hűséget. Ezzel telt el húsz évem kisszobákban és kerthelyiségekben, jéghideg, de elsietett kólák és sörök fölött. Hiába tűnt fel szinte bárki, én csak édesapámnak, Maradonának szurkolhattam. És ahogy mindig, édesapám, Maradona idén is csak magára, a saját szobrára figyelt, napi tízezer fontért. Hűtlen ő lett, miközben magamról húsz évig büszkén hittem és hirdettem, hogy hűséges vagyok, de nem volt ez több görcsös következetességnél. És nincs ebben a görcsben időhúzás semmi, hiába is rohanna be ápolni egy egész konzílium. Don’t cry for me Argentina, törlöm fel a pultról és csavarom keserű pohárba, ami ilyenkor mindig kilötyög. Don’t cry for me, mert most én is utoljára siratlak el. Nem vagyok hűtlen, mert nincs mihez hűtlennek lennem. Messi úgyis ott marad a futballtörténelem csúcsdíszei közt Zidane mellett, ahogy az emlékezetemben is, kitörölhetetlenül.

Ezért ha évek múlva engem is megkérdez majd valaki az első, tőlem kapott és térdig érő mezében, neki Guillermo Ochoa és Óscar Tabárez történetét mesélem el. Az idegrendszeri betegséggel küzdő, tizenkét éve uru kapitány Óscar Tabárez történetét, aki ha végül tényleg megnyerné az oroszországi vébét, akkor elmondhatnánk, hogy láttuk ennek az imádott sportágnak az egyik utolsó hamisítatlan és megrendítő pillanatát. A nem sérüléssel szerzett mankót a technikai zónában, küzdelmet és diadalt a köbön. Nem kell figyelni hozzá mindenható online oddsokat, se pusztába kiáltott stadiont, se izzasztó bundagyanút, se átigazolási hideglelést. Nem kell figyelni generációs fazonra nyírt tarkókat, se korrupciótól ködös VIP-szektort, se doppingtól csípős vizeletmintát. Nem kell hozzá videóbíró, se gólvonal-technológia. Ha pedig úgy alakul, hogy a végén mégsem Tabárez mester ünnepelhet, a torna első uru gólja utáni öröme akkor is itt marad velünk, mementónak.

 

 

(Fotó: AP/ Matilde Campodonico)

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.