hirdetés

Főmű

Bartók Imre: Jerikó épül, Jelenkor, 2018

2018. november 17.

Ez a szülőváros holtváros, s egy holtvárosban nem szólhat más, csak rekviem, visszhangja a néhai végzetes kürtszónak. De Jerikóban a rekviem már az élőket siratja, mert „aki időt nyer, életet veszít”. – Fehér Renátó írása Bartók Imre Jerikó épül című regényéről.

hirdetés

Urbán Bálintnak, barátsággal

„ha minden rom, hát építsünk romokból”
(Weöres Sándor: Octopus, avagy Szent György és a Sárkány históriája)

 

Romosnak kell elképzelnünk Jerikót.

Nem is tudjuk másként képzelni el: Jerikó a (r)omlás maga. Bartók Imre regényének címe viszont rögtön kikezdi csekély tudásunkat. Ha Jerikó épül, akkor mindez új kezdetet, új civilizációt, új időszámítást feltételez – gondolhatjuk. Azonban kizárható, hogy Jerikó most épülne első ízben, tehát az eljövendő és rendeltetésénél fogva elkerülhetetlen összeomlás árnyékában; ahogy az is, hogy immár sokadszor épül meg, mit sem tudva összeomlásai soráról, hiszen az emlékezés fontos eszköze, a múlt kitüntetett színtere Bartók regényének. Jerikó tehát valószínűleg a róla való tudásunkra és saját romjaira és romjaiból épül (újra), innen e szövegnek a weöresi mottója: „ha minden rom, hát építsünk romokból”. A cím igazi nyitja talán egyébként is inkább az igealak (folyamatos) jelenidejében van, abban az átmenetiségben, amely, ha ugyan impliciten fel is veti, rögtön le is rombolja az elkészülés, a beteljesülés, a lekerekedés ígéretét, mert az örökkévalóságig nyitott. Persze ez is csupán számba vett illúzió. S így hiába minden épülés, ha az természeténél fogva (kronológiai) fogyatkozás. Erről a természetes fogyatkozásról pedig a Jerikó már a legelső oldalán tud: „attól kezdve, hogy világra jön, az élet minduntalan szökni kész” (9.). Ez a szülőváros holtváros, s egy holtvárosban nem szólhat más, csak rekviem, visszhangja a néhai végzetes kürtszónak. De Jerikóban a rekviem már az élőket siratja, mert „aki időt nyer, életet veszít” (405.). Ez a csapda pedig nem tolerálható, így szivárognak el az időtömegek a semmibe, mint abbahagyható, de végetérhetetlen futások során a kilométerek, és lesz a kitöltetlennel, az üres tekintettel, a horror vacuival szemben felébredő indulat a regény elemi viszonyulása (598.).

„A naplókból, a szövegdobozokból kiderül, hogy Kafka számára a térbeli szűkösség valójában az időbeli szűkösségen, az élet elviselhetetlen rövidségén alapszik. Az emberélet idődoboz az örökkévalóság óriási tárolójában” (18.), s Bartók számára ennek a közös szorongásnak valóban Kafkánál van a forrásvidéke. Az élet eredendő végreszegezettsége és ebből adódó tervezhetetlensége, időbeliségbe vetettsége, illetve ennek a felismerésnek regényideológiaként való rögzítése is eszköz lesz Bartók kezében, hogy a fülszövegen is ígért önéletrajz (és memoár) hagyományvezérelt paradigmáját a Jerikóban és számára destruálja, ezzel pedig e műfajok egyetlen érvényes használatba vételi módjára mutasson rá: a lehetetlenségre. (Ugyanezt az evidenciát Nádas Péter a Világló részletekben radikálisan másként kezdte ki, de ha képesek vagyunk továbblépni a műfaji címkéknél és a vállalkozások grandiozitásánál (melyen általában oldalszámot ért a sznobériánk), akkor is számos ponton érhető tetten, hogy e két remekmű miként vonzza-taszítja egymást az általuk gerjesztett mágneses térben, ahol kortársaik lehetünk).

Az idővé szervesülő tér és a térré szervesülő idő szűkösségének megfogalmazása a szekrény mögé szorult, majd kiszabadított, végül a kalitkába visszazárt papagájhoz intézett monológban éri el újabb csúcspontját: „Ideje megszoknod az időt, ami rád nehezedik és megfojt. Megszoknod, hogy egyszerre múlik és marad ott a helyén, üres borsóhüvely. Fogy, de mindig ugyanannyi van belőle, és ez nem jár megkönnyebbüléssel. Ez a mi szobánk titka. Egy dobozban laksz majd, a mi dobozunkban, de a sorsunk közös. Örülj a helyednek, és tudd, hogy azon kívül még nagyobb dobozok is vannak körülöttünk, a ház, az utca, az égbolt, mely alatt ott várnak valahol a kaucsukfák és a broméliák, ott vár valahol a te távoli, feledékeny hazád.” (125.)

Ez az egyfelől territoriális, másfelől és ugyanakkor temporális klausztrofóbia több helyütt válik az elbeszélés szervezőelvévé, emellett meghatározza az elbeszélő létmódját és kórképét, de túl is lép az individuum szintjén, túl „az önismeret enciklopédiájának” (226.) beteljesíthetetlen káprázatán. Ahogy a címbe emelt Jerikó mintegy szupermetaforaként viselkedik, egyidejűleg vizualizálva egy személyiségnek, egy szocializációnak, egy miliőnek (családnak és társadalomnak) és egy korszaknak a kudarcra ítélt alakulástörténetét, ezzel rámutatva arra is, hogy a regény nincs kizárólag az egyetlen elbeszélői gazdatest, gazdatudat dobozába gyömöszölve, úgy a klausztrofóbia egyfajta kronotoposszá emelkedik, korszakmotívum és közérzet-tünet lesz. „az örök nyitvatartás örök bezártságot jelent, hiszen, mivel ez az örökké úgysem meghódítható, eleve kizár magából, vagyis bezár oda, ahol éppen vagyok. A préri klausztrofóbia, a sivatag klausztrofóbia, a tenger klausztrofóbia. (…) mozdulatlan az évtized.” (132.) És bár a nyolcvanas évek és az ezredforduló utáni időszak is emblematikus jelenetek révén kap helyet a regényben, a szöveg mégis a kilencvenes évtized felé gravitál. Ez a felismerés ugyanakkor már a regénycímnél megtapasztaltakhoz hasonlóan lepi meg az olvasói elvárást, hiszen a rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európát (és benne Magyarországot) leginkább a megállt idő újraindulásával, a terek kitágulásával szokás jellemezni, semmiképpen sem mozdulatlansággal vagy klausztrofóbiával. „1989 után szétesett az a globális világrend, ahol megannyi kultúrában, a kisvilágok mélyén, a Fal árnyékában, a világtól ugyan erősen elzárva, de ki-ki jól kiismerhette magát. A szabadság új lehetőségei, az új horizontok új félelmekhez, szorongásokhoz vezettek. Ha az államszocializmus, illetve a hidegháború a klausztrofóbia kora volt, akkor az 1989 utáni világ az agorafóbia, a vertigo, azaz a tériszony, a szédülés korának tűnik.", olvasható György Péter Kádár köpönyege című könyvének bevezetőjében. De mi az, ami ebből a Jerikó mozdulatlan évtizedére vonatkoztatható? Ahogy arról a regény maga tanúságot tesz, a klausztrofóbia a korszakfordulóval nem tűnt el, nem alakult át, nem is csökkent. A továbbélőkben és utószülöttekben is mint örökség maradt meg, csak kitágult mellé perspektíva és szemhatár. Ezt az időtektonikai gyűrődést egy filmes eszköztárból vett példával lehetne leginkább érzékeltetni. A Hitchcocktól származó dolly zoom a mozgókép terében szimultán alkalmaz két technikát: tágasabb látványt ígérve a kamera hátrakocsizik, ugyanakkor a zoom a képmezőt szűkítve közelít. Ugyanezt az effektust a Jerikó tematikailag, társadalomtörténeti rögzítettséggel is képes színre vinni. A korai magyar internet betárcsázós éjszakai bunkerében, a világszéles háló csetszobáiba zárkózva találunk rá többször az elbeszélőre és apjára is. Az új, párhuzamos és virtualitásából is megelevenedő valóság mindenki számára igényei és ügyeskedései mentén mutatkozik egyszerre a lehetőségek tágas tárházának és rémségek kicsiny boltjának.

A Jerikó tehát az eddigi Bartók-életműtől eltérően központilag épít a lokalitásában is azonosítható korszakreáliákra. Ezek ugyanakkor képesek elsősorban szövegimmanensen érvényesíteni erejüket. Nem a regény teréből kivezető biztosítékok, s nem puszta reprezentációk. Mert a posztszocialista Magyarországnak ez a romhordaléka, bús üledéke, ennek használata, s nem szimpla megszemlélése lesz többek között az, ami az önéletírás műfaji kódjait szintén kimozdítja. Muníció, amely ravaszul provokál, mert a referenciális olvasás kongó sikátorába csábítgat, hogy ott aztán az egy élet elmondhatatlanságával szembesítsen. Ugyanerre a csirkejátékra hív a családi kapcsolatok kiteregetése és élveboncolása, szerzői névvel és egodokumentumokkal (appendixekkel) súlyosbítva. Utóbbihoz és az egész koncepcióhoz egyaránt szolgál inspirációként Kafkának a Levél Apámhoz című szövege, amelyet az elbeszélő a regény fináléjában értelmez is: „magánlevélről van szó, amelyet azonban Kafka soha nem küldött el a címzettnek. Szigorúan irodalmi szempontból nyilván a valóság és a fikcionalitás közötti határ foglalkoztatott ebben a szövegben – a fikcionalitásnak nem abban az értelmében, hogy kitalált elemek volnának benne (feltételezhetően nincsenek, de ez mellékes), hanem abban, hogy mindaz, ami itt megfogalmazódik, mennyiben egy irodalmi térben szólal meg, mennyiben jelenthet egérutat az író-elbeszélő számára. Ha itt egyszerűen egy traumatörténet látleletéről van szó, az önmagában csupán filológiai érdeklődésre tarthatna számot. Nyilvánvalóan nem ez a helyzet. De miért nem? Az igazi kérdés a szöveg kapcsán, hogy megmenthető-e a személyesség, ha úgy tetszik a személyességen kívül.” A citátum hossza mindjárt zavarba is ejt, mert ez a magát interjúnak mutató záró szövegrész – melynek regénybeli koordinátái és státusza, a megelőző szövegtengerrel való összhangzattana és disszonanciája további értelmezői kalandtúrákat előlegez – sokszor jelenthet egérutat a regénnyel való küszködés közben az interpretációs önigazoláshoz. Jerikó épülésének megspórolása azonban nagy hiba lenne, így minden olvasónak lelkiismerete szerint kell kiérdemelnie ezt a semmiképpen nem segédegyenesként kezelendő zárlatot.

*

Ezúttal is helytálló az a Bartók művei kapcsán rendre felmerülő közhely, miszerint prózapoétikai inspirációi, mintázatai és tendenciái nemzetközi és interdiszciplináris megalapozottságúak. Ha pedig éppen ezt az opcionális elemzési szempontot kívánjuk érvényesíteni, akkor az is elvárható, hogy ezek a következtetések meghaladják az akkulturáció, a modell-fitting és a jól értesültség önreprezentációjának kereteit, s legyenek többek a Jerikó irodalmi-művészeti kánonjának leltárjánál. A Bartók Imre prózáját, a Jerikót (újra)olvasóknak pedig számos kihívással kell szembenézniük a jövőben is: az elkötelezetteknek például azzal, hogy rögzíthetőek lesznek-e még hibák egyáltalán (retorikaiak, szerkezetiek, logikaiak, grammatikaiak, stb.), vagy e rommező természetére úgy tekintenek, hogy általa minden bennfoglalhatóvá válik. Már a bartóki Trilógia idején felütötte a fejét ez az értelmezői taktika, amely egyúttal korlátozottan tartotta megalapozottnak a máshonnan méltató olvasatokat, bár ez a következtetés persze szimplifikálja is a recepciótörténetet. A részemről főműnek tekintett Jerikó ugyanakkor lehetőséget teremt újra tisztázni és tisztábban látni a saját egykori viszonyulásainkat, s ez bevallott öncélja ennek az éppen születőben lévő szövegnek is.

Végezetül pedig, ahogy abba már fentebb belekezdtem: a Jerikó természetesen számtalan okból, sőt koncepciózusan ellenáll a non-fictionként való értelmezés lehetőségének, olvasás közben mégis felkavaró arra gondolni, hogy napjaink valósága alig-alig mutat más képet, mint ez az irdatlan rommező, amely akként elmondhatatlan, ahogy azt Bartók Imre elvégzi. „ki írja össze a romkatalógust” (322.) – kérdez rá a Jerikó épül. A válasz pedig az, hogy – általa – mi, mindannyian. Közösen, s talán ez vigaszt is nyújt a rémület mellé. Talán igen. Talán. Közben Hölderlinnel kezdheti szokni szemünk ezt a legalább-tisztánlátást. Kezdi szokni ezt az örökös sötétet.

 

Bartók Imre: Jerikó épül, Budapest, Jelenkor, 2018, 605 oldal, 4499 Ft

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.