hirdetés

Fehér Renátó: Holtidény (részlet)

2018. április 29.

Végül nem hívni többé hűségnek/ a továbbutat, hiába lehetne/ kiszállni mással félreérthetetlenül./ Mert ez a hátsó ülés, bár tanulság nincs,/ mégsem választás kérdése. – Fehér Renátó Holtidény című, a Magvető Kiadónál a költészet napjára megjelent verseskötetéből ajánlunk részletet.

hirdetés

Hátsó ülés
Németh Gábornak

A biztonságnak a hátsó ülésen nincs köze
félelemhez, se tarifához vagy határidőhöz.
Mert mozgásban lenni talán mégis
ellenszere az irtózásnak az űrtől.
Át egy hídon, hazafelé. Reggel van megint.

Ennek a hátsó ülésnek felelni meg,
végre a szűkösségnek, hogy, mintegy
mellesleg, itt már csak az férjen el,
amit érdemes gyászolni, becsben tartani
vagy megvigasztalni, és ahol
elvárást innentől hiúság se szab.

Erről a reggelről beszélni úgy,
hogy az holnap is kitartson.
Se célozni, se célozgatni nagyon, mert
megváltozni nem készül, de bárcsak
lehetne több, mint tükröződés.
A zárójelbe tett időszámítással
összeszokni, de kibékülni soha.

Végül nem hívni többé hűségnek
a továbbutat, hiába lehetne
kiszállni mással félreérthetetlenül.
Mert ez a hátsó ülés, bár tanulság nincs,
mégsem választás kérdése.

 

Holtidény

Van-e szomorúbb egy elhagyatott
novemberi fürdőhelynél
valahol az isten háta mögött?
A békebeli zsivajt szürcsölés váltja fel.
Partra rakja a folyó, amit
benyelt a város promenádjairól.
Patinás hordalék a kanyarulatban.
Erre épült a Császárfürdő –
primadonna, akit végül kipakoltak.

Az állványzaton stukkót renoválnak,
mint régen odabent makacs csontkopást.
De hiába gyógyulás és tisztaság
bőrcsupasz falakba maródott kénszaga:
a gyógyvíz jótékony hatása eltúlzott,
hiába a hajnali akkurátus kartempók,
egyhangúak, mint egy lefolyó.
A megjavulás sem demokratikus,
helyrehozhatatlan gerincferdülés a kolonnád.

Az előcsarnok mellett a négy emelet mély
egykori medencetér, az egyedüli látogatható.
A tiltott folyosókon pecsételt ajtók,
mögöttük fürdőkabint, masszázscellát
tart szemmel a hólyagos szaténtapéta.
Így rendezik be a szeparékat,
megroppant hátú vitrinekben csipeszek,
fogók és szorítók, csupa valaha fényes tárgy,
hideg ígéret, nemes szándék.

A tömlőben a nyomás fokozható,
de ölelni akkor ketten kellenek,
odairányítani a sugarat, ahol
kidudorodik a betolakodó.
A vízkőtől deres bádogkádban
magzatpózban tart ellen a gazdatest,
akiből minden salakanyagot kipurgált
az ivókutak mohón nyelt forró vizét
átmozgató perisztaltika.

Porcok csak a kései, bizonytalan,
határsértő léptek alatt sercegnek:
ropog egy múzeum törmeléke.
Hagyománya a tátongó folyosókon mégis
a lebegésnek van, süket, hangtalan, mintha víz alatt,
a kúra rutinjának folyamatos jelenidejében.

Így bolyongani a Császárfürdő gyomrában,
fürkészőn, akár egy endoszkóp,
akit végzetesen bennfelejtett egy műhiba.

 

Harang és barikád
Dominique Venner testamentuma

1

Mint szökött fegyenc a nyers marharépát,
tolta saját szájába a pisztolyt,
gyarmatosítva azt a másik falatot,
a gesztust, a tusát.

Május volt, verőfény, jubileumi év.
A friss zengést már megszokta a Cité,
a rakparton, az antikvárium tetőterében,
az ócska heverőn erre ébredtél a szemhunyásból:
életünkben szenteltek itt kilenc új harangot.
Legközelebb talán, ha ezeréves a templom.

A dördülés visszhangja tompa volt,
elnyelte a szentélykörüljáró,
a trapéz alakú boltszakaszok.

2

Hogy makulátlan testben és szellemben –
ezzel kezdte. Higiénikus, hazafi.
S ha egy főhajóban minden örökkévaló,
akkor a tócsától, a törmeléktől,
a tézistől, amit az oltáron hagy,
végvárrá lesz a katedrális,
zárt románná a lángoló gótika,
célzó szemmé szűkül a rózsaablak,
s Igévé lőn a test.

Várta, hogy e liturgiában megdicsőül az akarat.
Hogy ezek a falak emelik őt vészharanggá,
fajtiszta dallam a kakofóniában,
mert Emmanuel, a déli torony fáradt őre
csak ünnepnapokon, ha szól,
akkor se mennydörög,
megalkuvó csilingelés a romlás idején.
Holtteste pedig lesz a barikád,
tartani bélletes kapuzatot, elzárni apszist,
mert sokasodik a betolakodó.

3

Húsz percig feküdt az oltár mögött,
amíg evakuálták a turistákat.
És gyűltek össze este mécsesekkel,
akik a rettegésben osztoztak vele, hogy
mi lesz, ha végül minket nem igáz le senki.
Ha nincs, nem lesz háború, mi kit fogunk legyőzni?
Hogyan maradunk méltók arra, ami jár?
Ha nem győzünk le senkit, szabadok leszünk-e?
S ha szabadok leszünk, kinek a kárára?

 

Hagyaték, 1901

„Minden fáraszt. Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint"
(Prédikátor Könyve, 1:8-9)

„mert annyira élet, amennyire folytatódik, és ha folytatódik a jövőben, azzal fogy belőle az élet"
(Carlo Michelstaedter: A meggyőződés és a retorika)

Biztos voltam benne, hogy újév van,
bár nem hajnalodott még, amikor
a légszomj vagy az árbócok fütyülése felébresztett,
emlékeztem, hogy álmomban
pikkelyek serkentek a szájpadlásomon,
és úgy rezgette őket a lassú légzés,
mint odalent a vitorlasarkakat
a még csak mormoló Bóra,

ébredés után a nyelvem a pikkelyek felé
kotorászott, de helyükön keserű ízt talált,
ezért az udvarra indultam vízért,
akkor már tudtam, hogy ez az óra
nem tetőzés, nem is újraindulás,
legfeljebb felfüggesztődés egy pillanatra,
puszta illúzió az áramlásban, tudtam,
hogy az elmúlt hetek hangulata idézte elő,
a szónoklat, ahogy jövőről és új időszámításról
győzködték egymást a járókelők, tőlem pedig,
látva, hogy lelkesültségükben kevéssé osztozom,
folyton azt kérdezgették,
„miért vagy szomorú, Carlo?",
pedig nem voltam szomorú,
csupán nem láttam értelmét
hazudni bármilyen változásról,
sem arról, hogy mi ér révbe, mert
a halál előtt semmi, vagy ha mégis,
akkor meg is szűnik révnek lenni rögtön,
helyén felmorajlik a nyílt tenger,
a megfáradt partok nélküli, hajótlanul,
olyan mélységgel, amiről csak versek szólhatnának,
igazi szemtanúk, szökött sirályok még meg sem írt versei,
ha nem mindjárt megírhatatlanok,
s mintha kívül a testen bármit is mérhetnének ciklusok,

akkor, vízért az udvarra menet,
a felzokogó kavicson döntöttem arról is,
hogy elég a félelemből,
mert már épp kezdtem volna
várható veszteségeimet lajstromozni,
még ki sem nyílt szememre hályogként
szakadt rá a tengernyi idő, amit
minden év újra kínál szabadon hordani el bármilyen tragédiának,

s ha végül be is köszöntött ma a huszadik század,
és fogadják mint civilizáció és történelem,
én biztosan nem vártam előre,
berendezkedni benne mégis kénytelen vagyok,
és lássátok, iszom a vizéből,
de nem csillapodik a szomjam,
én mégis iszom, mert
soha nem inni többé sem gyógyír,
már az elejétől ugyanúgy kopnak a napok.

 

amnézia
da capo

a nevem Clive Wearing a nevem

*

se tavasz se nyár se tegnap se holnap se éjjel se nappal se tavasz se nyár se ősz se tél se tegnap se holnap

*

mint a futópad métereit úgy hagyom magam mögött a futópad métereit magam mögött hagyom a futópad métereit hagyom magam mögött úgy mint

*

téged szeretlek örökkön örökké szeretlek téged örökké szeretlek örökké örökkön örökké szeretlek téged szeretlek örökké Deborah

*

*

kenyér joghurt sajt banán
kenyér joghurt sajt banán
banán
banán kenyér joghurt sajt banán
kenyér joghurt
kenyér sajt
kenyér
_____
_______
____
_____
banán sajt joghurt kenyér

*

nem írtam fel hogy a gyógyszert nem vettem be de nem vettem be
nem vettem be a gyógyszert
nem olvastam vissza hogy nem írtam fel hogy nem vettem be
bevettem a gyógyszert és felírtam
a gyógyszert nem vettem be

*

a nevem Clive Wearing a nevem

 

 

Fehér Renátó új könyve az idő és az emlékezet motívumai köré szerveződik. Az emlékezés ideje és az idő emlékezete is belefér a Holtidény metaforavilágába. Mintha a kötet terei is az időben lennének – Terminál, ahogy az egyik vers címe is mutatja. A múlt azonban nem befejezett, hanem folyamatos. Mintha egyszerre lenne a határsáv egyik oldalán a múlt, a másikon pedig a jelen ideje. Fehér finoman stilizált versmondatai is ezt érzékeltetik, egy szórend cseréjével, egy szintagma megfordításával kilép a közlés az eredeti medréből, és máshová kerül a hangsúly. Könyvében külön búvópatakot képez az ismétlésalakzatok nagyszerű alkalmazása. Halkan radikális líráját az első kötet (Garázsmenet) után a kritika a közéleti líra és a nemzedéki irodalom újabb hullámához sorolta. A Holtidény nem az így-jöttem költészete, sokkal inkább a hol-vagyok lírája.

 

Fehér Renátó: Holtidény, Magvető, 2018, 48 oldal, 1990 Ft.

 

(Fotó: Szilágyi Lenke)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.