hirdetés

Fehér Renátó: Melancoolia

2018. június 12.

Hangulatjelentéshez a hétfőt választod, alkati alapon. Könyvhétfő. A tátongó VM tér vertigója, akár a szirénének: fenyeget és csalogat egyszerre És a hagyomány BDSM, csak menekülőszavak helyett néha túszszavak vannak, mint az örökhétfő. A nyelv egy rút, shibarita váz. – A 2018-as könyvhét zárónapjáról Fehér Renátó írt.

hirdetés

Hangulatjelentéshez a hétfőt választod, alkati alapon. Könyvhétfő. A tátongó VM tér vertigója, akár a szirénének: fenyeget és csalogat egyszerre. Lennél tőle rögtön rezignált, emelkedett és megható, mint annyiszor, és újramondanád, amit könyvünnepes zárónapokról már nemegyszer megírtál ugyanitt. Örökhétfő, ta-dam. Ha jó formában vagy, talán kivételesen nem rágod az olvasód szájába, hogy ezzel a varázsigével többre célzol annál, mint hogy kipakolnak pár bódét. Mert így ejted és ejtetted túszul saját magadat, a saját nyelvedet, ahogy az előtted járó, majdnem-egész-eltörött generáció is tett, akiknek a zakójából kibújtál, néha meg éppen turkálókból báláztad elő ugyanazt a zakót. A hagyomány mindig munka, s ha nem, akkor alibi. És a hagyomány BDSM, csak menekülőszavak helyett néha túszszavak vannak, mint az örökhétfő. A nyelv egy rút, shibarita váz.

S közben az ürestől is rettegsz, a kitöltetlentől: a könyvhétfőn programmentes a porond. Nem jönnek a hosszú napok vissza, de ugyanúgy megy a rövid nap el. Juttatsz tehát a hétfőnek az eddigi highlightokból, akarsz valamit ajándékozni ennek a szerencsétlen párának, egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett. Örökhétfődet melancooliára cseréled, ritka szó, stimmel (a Google szerint nem is létezik, rákerestél, ahogy a neved és az örökhétfő közös találataira is). Botoxrezignáció vagy piacképesnek hazudott jópofaság.

De mit adsz ennek a hétfőnek az elmúlt napok sűrűjéből? Mit érdemel?
Állsz az Andrássy-Nagymező sarkon a péntek éjszakai szakadó esőben, és van ott néhány másodperc, áramütésnyi, hogy nem érzed a szakadást, nem bánod. Nem vagy erősebb, mint tegnap voltál, de mégis aznaptól nagyobb biztonságban.
Vasárnap délelőtt az Ister nevű Duna-hajón a Karpathos nevű görög szigetről mesélnek neked, a ferryt Ferinek érted, és képzeletedben máris négy-öt magyar hajol össze az olívabokrok fölött, etimológia helyett rögtön álmitológia épül meg: kizárt, hogy a szigetet nem egy ruszin-magyar-zsidó kolónia alapította. Műfordítók a fedélzeten, szlovákok, csehek és lengyelek, akkora bennük a lelkesedés és a fanatizmus, hogy nem lenne meglepetés, ha az út során megfeneklene az Ister. A partraszállás után pedig Vörösmarty téri dél, kora délután, késő délután és kora este múlik el a le nem zárható, csak félbehagyható beszélgetés fölött. Kevés a mozdulat, pohárért nyúltok vagy öngyújtóért, minden könnyed, legközelebb már Prágában hívjátok vissza egymást. Visegrádi társaságban kicsit mindig magadat is megkedveled.
A hazai pályán közben egomán alanyi költők tombolnak az egyik sarokban, ahogy szoktak, poétikai kísérletnek stilizálva a modortalanságot, a másikban meg megy az ízléstelen virtuális sütkérezés mások fényében, és nem tud nem szóba kerülni megint, hogy a kultúrpolitikai keret évek óta permanens margó fesztivál.
De ott van az a néhány perc, amikor újra hallhatod az Egy nap életet, ahogy Kemény olvassa fel, áll a színpadon, ötven pillér egyedül.

Vagy ott vannak új könyveikkel Bartók Imre, Krusovszky Dénes és Mán-Várhegyi Réka. Elképesztő szövegtengerek önmagukban, több közös szigettel, pedig még csak a bemerítkezésnél jársz, az első tempókat teszed. Szigetek és olvasók az áramlatban.

Zárni kéne. Miközben ebben a leltárban már azt sem tudod, hogy hol és mikor kezdődött a Könyvhét. Múlt hétfőn-e, egy kecskeméti galéria udvarán? Kedden, egy Szondi utcai garzon líraműhelyében? Szerdán a Három Holló és a margós-pimes Garaczi-bemutató között félúton? Csütörtökön, hiszen akkor tényleg? Vagy pénteken, kint a téren, a dedikáláskatlanban, ahol a baráti tekintet vigyázott rá, hogy ne legyél dehidratált, meg sok minden másra is? A Radnóti Színház büféjében, ahova a Magvető-könyvhét mindig gravitál? Elkezdődött-e tulajdonképpen? És vége hétfőn van-e, vagy már vasárnap? S hogy ez a hétfő valójában micsoda. Terápia. Elvonó. Detoxdózis. Már kevesebbet, de még adagol. Kivezet, hogy így gyere le az anyagról. És az anyag bizony fárad az ötödik napra: a Kalligram-hétfő csendes és idilli délelőttjébe beleszakad az egyenstand egyik egyenpolca, rajta Márton László új könyve is: nincs az a vastag farostlemez, ami elbírna két obeliszket. Ezután biztonságosabbnak látszik egy kipróbált raklapra telepedni le a stand hátsó kertjében. Akárhol is indult, azt, hogy itt zárul a Könyvhét, már tudod. Bár egy pillanatra még felpislákol a kaland: éjjel megnézni, ahogy elbontják ezt a hol forrongó, hol álmos, hol árvíz sújtotta dobozvárost. De valószínűbb, hogy utána annyit mondhatnál maximum el magadról, hogy te láttad a bontást és nem láttál semmit. Éljen a grund.

Kell még valamit mondanom, Nagygabi?

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.