hirdetés

Fehér Renátó: Takács Zsuzsa Nagyszótár

Takács Zsuzsa Hévíz Díja elé

2018. július 21.

Takács Zsuzsának ítélték a hatodik alkalommal átadott Hévíz Irodalmi Díjat. Az elismerést a Hévíz folyóirat 2017/3. számában közölt, A Vak Remény gyöngülése című verséért kapta. Takács Zsuzsát Fehér Renátó köszöntötte.

hirdetés

Utazás. Test. Nyelv. Álom.

Miközben olvassuk végig Takács Zsuzsa immár egyetlen vaskos kötetként is kézbe vehető költői életművét, minden bizonnyal ezek a szavak (tehát: utazás, test, nyelv, álom) jelenthetik a partraszállást, az ismerős „kikötőket” ebben a hatalmas (szöveg)tengerben. Szavakként és témákként is egyaránt kikötők.

Az első három esetben szótári szócikknek már az elegendő, ha csak kötetcímeket sorolok fel: Üdvözlégy, utazás (2004); A test imádása (2010); Tiltott nyelv (2013). Míg a negyedik szó, az álom, noha nem bukkan fel kötetcímben, mégis egyszerre ihletadója, lírai alapanyaga és poétikai segédegyenese ennek a költészetnek. A költészet mint álomnapló. De véletlenül sem konyhaezotériáról vagy giccsről beszélek, hanem arról a tudásról, ami Takács Zsuzsa költészetének az egyik legfontosabb felismerése, s amitől ez a költészet felfénylik. Befogja és rögzíti, megszólítja és megszólaltatja azt a gomolygást, amit mindannyian leginkább az álmaink tükörfolyósójáról ismerünk. Valósággá írni és állítani, kiélesíteni a kontúrtalanságból ezt a derengő félhomályt, még akkor is, ha tudjuk, hogy életveszélyes lesz az éle. Ezen az életveszélyes senki földjén, lövészárkok és drótkerítések, álom és valóság között telik az időnk, s méri egy letakart óra. Takács Zsuzsa verssé írja fájdalmainkat és bűneinket, győzelmeinket és csődjeinket, erős várfalú és megrendülő hitünket. Hit, mondom ki önkéntelenül, ezzel és ezennel pedig újabb kulcsfogalmára találok rá a Takács Zsuzsa Nagyszótárnak.

Ennek a Takács Zsuzsa Nagyszótárnak lesz új és fontos címszava a Vak Remény. A fentebb már szóba hozott összegyűjtött versek is ezt a címet viseli. Az elöljáró vers után mindjárt A Vak Remény gyöngülése című szöveggel találkozunk, ez jelent meg a Hévíz folyóirat 2017-es évfolyamának harmadik számában, s ezt jutalmazzuk idén Hévíz Irodalmi Díjjal.

 

A Vak Remény gyöngülése

 

Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel,

kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.

Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten,

vagy valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan

nem vezet hazaút. Egy kristálygömb közepét.

Egy éjjeli menedékhelyet, ahol éppen agyon-

ütnek valakit. Ismerje el, hogy reménykedése

ostoba volt, mondtam volna, ha beszélgetünk.

Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín,

akárcsak ő maga. Szerettem volna vérig sérteni,

 

hogy annyi évtizeden keresztül áltatott.

Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam,

mivel a túlélésben van valami visszataszító.

Remegett és sápadt a mobil a kezemben, annyira

keményen beszéltem vele. – Te rohadt állat! –

kiabálta a hangom, s a szememből közben

hulltak az önsajnálat könnyei. Szabadkozott,

hogy nem ér rá. Naponta százával érkeznek

az enyémhez hasonló segélyhívások hozzá.

És hogy az összeomlás szélén áll maga is.

 

A Takács Zsuzsa-versekre jellemző megszólító mód helyett, ahogy Borbély Szilárd jellemezte ennek a költészetnek a domináns versbeszédét, ezúttal a feltételes mód lobbantja be és szervezi a szöveget. Persze milyen más tónusban is lehetne beszélni a Vak Reményről? „Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel”, szól a vers felütése, és egy meg nem valósult találkozás történetének leszünk tanúi, tehát a hiánynak, a tátongásnak, űrnek. Egy indulatos telefonbeszélgetést hallgathatunk le a szerző jóvoltából. A feltárcsázott Vak Reménynek, hiába a keserves követelés, nem alkalmas semmilyen helyszín: se egy süllyedő sziget, se egy éjjeli menedékhely, se a kristálygömb közepe. Nem volt alkalmas az Utolsó Ítélet tere sem, ebből pedig sejthetjük, hogy itt nem egy randevú maradt el: nyoma sincs a magyar költészet Csokonaitól ismert vakremény-állandójának. Ez a viszony és ez a megszemélyesítés sokkal inkább a Halállal való bergmani sakkjátszmát idézi A hetedik pecsétből. Patt, mondhatnánk a verset olvasva, mert, ahogy a segélyt vagy inkább magyarázatot kérő, áltatott lírai én („Szerettem volna vérig sérteni”), úgy a segélyhívásokat immár kezelni képtelen diszpécser Vak Remény is az összeomlás szélén áll.

Takács Zsuzsa A reményvesztésről címet viselő, Pilinszkyről szóló esszéjében a reményvesztés elviselhetetlen terhéről beszél, amit a ma embere keresztként hordoz. „A reményvesztés szóvá tétele azonban – s itt idézem Takács Zsuzsát –, azt szeretném, ha a reményben való hit halvány jele is volna, hiszen ha felidézhető, akkor léteznie kell a hitnek (és reménynek). A megszólalásban eleve benne van a válaszkeresés reménye, önmagunk dialógusra való késztetésének, kényszerítésének kísérlete.” A most és általunk kitüntetett vers magát a Vak Reményt kényszeríti dialógusra, ebből a dialógusból pedig hangos szóváltás lesz, ami – a Vak Remény elfoglaltságából adódóan – beteljesületlen marad. Itt már nem csupán az ember reményvesztéséről, erről a fenyegetettségről olvasunk, itt a Vak Reménnyel van dolgunk, márpedig magának a Reménynek ő csak megtévesztő külsejű névrokona, maga is az ostoba reménykedés áldozata, és ha valakivel egyáltalán, akkor inkább az Illúzióval ápol testvéri viszonyt. Negatív itt a kétely, s ha már kétely, akkor e készülő Nagyszótárnak újabb alapfogalmánál vagyunk.

Ez a vers, A Vak Remény gyöngülése tehát nem kínálja azt a vigaszt, amiért sokan az irodalomhoz és a költészethez fordulnak. Ezen az alapon persze a Nincsen remény Vörösmartyjához, és a tűzhelyet, családot már végképp másoknak remélő József Attilához se lehetne közünk. De a Vak Remény az új Takács Zsuzsa-versek főhősévé válik, Kalkuttai Szent Teréz mellé kerül a képzeletbeli tablón, s egy egész ciklus lesz a porondja, a hátországa: létrejön mégis a találkozás, a Vak Remény feltűnik körúti kávézóban, ül az utcasarkon és sütteti arcát a Nappal, egyensúlyoz cirkuszi kötélen, lezuhan és összezúzza magát, hogy aztán – s ez a vonása már közismert – egy szempillantás múlva újra odafent lássuk meg, sértetlenül. A ciklus legvégén pedig a Vak Remény utolsó éjszakájáról is kapunk egy négysorost: a nyitósor után (Fekszik a bokor alján és vacog) a tátongás, a némajáték, a halotti beszéd, a hallgatás kipontozott két sora köszönt be, hogy a zárlatban aztán azt olvassuk: A Vak Remény tudja, hogy látni fog.

Van és lesz időnk sokszor elolvasni a most díjazott verset, A Vak Remény gyöngülését. És lesz időnk elolvasni ezt a ciklust, aztán pedig végigolvasni az idén megjelent összegyűjtött versek kötetét is november végéig, amikor a kortárs magyar irodalom – kerek születésnapja alkalmából – megint Takács Zsuzsát ünnepli majd.

Üdvözlégy, utazás! Üdvözlégy, Vak Remény!

 

(A laudáció 2018. július 20-án hangzott el Hévízen.)

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.