Elöljáróban: a Rozsdatemető minden bizonnyal a modern magyar próza egyik legérdekesebb és legproblematikusabb alkotása. 1962-es megjelenése után hatalmas könyvsiker lett a Hábetler család történetét feldolgozó regény, amolyan konszolidációs bestseller. A siker olvasásszociológiai hatásfoka ma már elképzelhetetlen. Százezer feletti példányszám, nagyszabású színházi változat, az emberek pedig a jobb kocsmákban és a vonalasabb folyóiratokban a hábetlerizmusról diskuráltak. A könyv státuszát remekül érzékelteti a következő Örkény-egyperces: „Özv. Kovács Lőrincné óbudai nyugdíjas az este rósejbnit sütött vacsorára. Alighogy az elsőt megette, gyomrához kapott és meghalt. A boncolásnál a rósejbnin kívül egy csokor hóvirágot, egy OTP-kölcsönnel vásárolt KIJEV fényképezőgépet és a Rozsdatemető c. regényt találták meg az idős asszony gyomrában. Az orvosok véleménye szerint ezek az oda nem való tárgyak is szerepet játszhattak Kovácsné szerencsétlen halálában.” (Halált okozó rósejbni) Az évtizedek múlásával és a rendszerváltással valahogyan a regény oda nem való tárgy lett a magyar kultúrában. Megfeküdte a gyomrát. A prózafordulat végképp nem tudott vele mit kezdeni. Tipikusan az a könyv, ami minden család könyvespolcán ott van, de levenni csak nagyritkán veszik le. Hiába a zseniális cím is. Komolyabb elemzés, tanulmány évtizedek óta nem született a regényről; a magyar irodalomból egyedül Spiró György propagálja a Rozsdatemetőt. Fejes Endre pedig teljes visszavonultságban, belső emigrációban él közel húsz éve.

Elöljáróban még: az Előhívás eddigi beszélgetésein gyakran homlokegyenest különböztek a vélemények. Az egymással polemizáló interpretációk révén a rég elfeledett, évtizedek óta szóba sem hozott művek új oldalai, korábban nem érzékelhető kontextusai, poétikai vetületei és politikai aspektusai váltak láthatóvá. Ezúttal ráadásul egy olyan könyv volt terítéken, amely radikálisan megosztotta a korabeli közvéleményt és a hivatalos kultúrpolitikát is: Kádár-apológia, proli vircsaft, kispolgári elhajlás, egzisztencializmus, satöbbi. Nagy vitára lehetett tehát számítani, ehhez képest inkább egyetértettek egymással a kritikusok.

A regényt Vári György választotta, és ezt röviden indokolta is: kamaszkorában Hegedűs Géza egyik iskolai előadásán a stílus(talanság) kapcsán Fejes regényét úgy emlegette, az egyik korabeli kritikát idézve, hogy az „a stílus rozsdatemetője.” (A bon mot atyja Kovalovszky Miklós [1910-1997] nyelvész és nyelvművelő volt. Tézise után vitacikkek is születtek a kérdést illetően a Magyar Nyelvőr és a Kritika hasábjain. Mindez azért fontos, mert nyelvészeti és nem irodalomesztétikai értelemben taglalták a kérdést.) Mindenesetre Váriban valahogy továbbélt ez a szókép, emiatt is olvasta el egyetemistaként. Vári szerint „a regény nem tökéletesen halott”. A mindig nagy elánnal kezdő Bán Zoltán András ezúttal a kivárás mellett döntött, így Reményi József Tamás nézett szembe „a nagy orommal”. Tehetjük hozzá nagy örömmel. A rá jellemző szemléletes filológiával utalt a korabeli kritikai viszonyokra: akik elmarasztalták a könyvet, azok az egzisztencializmus vádját olvasták Fejes fejére, akik pedig védeni próbálták Fejest a fejesekkel szemben, azok a könyv szocialista jellegét, elkötelezett irányultságát hangsúlyozták egyre. Most olvasva szembetűnő volt neki, hogy mennyire nem rendszerváltó könyvről van szó. A történelem fordulatai egyáltalán nem fordulatként, hanem folyamatként jelennek meg a Hábetler család szappanoperájában.

A szappanopera kifejezést Bán Zoltán Andrásnak köszönhetjük. Bán, mindenki meglepetésére, ezúttal a pozitív megjegyzésekkel kezdte. Ennek szellemében vitába szállt „a stílus rozsdatemetője” szlogennel, ugyanis a könyvben az elbeszélői hang kitalált, azaz végig stilizált. Bán számára most a kádárizmus attitűdje volt a legizgalmasabb. Németh Gábor most is abszolút irodalmi hallással olvasta a könyvet, és a regiszterek rafináltságát, a tudatos stílushibák lenyűgöző hatását emelte ki. Némethet is az izgatta, hogy mi vagy ki nézett vissza arra a több százezer emberre, aki akkor olvasta könyvet. Reményi szerint a regény nagy tétje és teljesítménye, hogy a bűn természetszerű lesz

A beszélgetéseknek ezen a pontján adódik általában a módszertani kérdés, hogy merre állítsák a váltót: az egyik irány a historiográfiai-tudásszociológiai vizsgálat felé vezet, a másik sín pedig a poétikai megoldásokon fut végig. A váltóőr, Jánossy Lajos, mind a két vágányt szabaddá tette. Vári a prózapoétikai elemek közül az ismétlődés-szerkezeteket, és a szereplők közötti analógiákat említette. A regény ideje így lesz időtlen, az újabb generációk klónok csupán; nem telik az idő, nem is reflektálnak rá. Akármi történik, meszelnek egyet Hábetleréknél, és az élet megy tovább. Alighanem az életben maradás vagy a túlélés miatt elkövetett folyamatos múltmeszelésnek amnéziás mozdulatában ismerhetett magára nagyon-nagyon sok magyar család. A regény hősei nem veszik észre, hogy nem csak a Rozsdatemetőben, hanem a történelemben is élnek. Vári szerint ezért inkább az emlékezés rozsdatemetőjéről érdemes beszélni. A címet Bán Zoltán András döbbenetesen jónak, meghatározónak nevezte, és jelentéstani szerkezetében a Sárarany feszültségekkel teli címére emlékeztette. A regény stílusát és világképét (Bánnál a kettő egy tőről fakad) némiképpen naturalistának tartotta. Németh Gábor Fejes ösztönös írói tehetségét rövid példákkal támasztotta alá. Reményi József Tamás szintén végigvett néhány „belső rímet”, melyek a regény a lírai jellegét mutatták meg. Szerinte, ha irányregény, akkor a szerző a munkásosztály nem monolitikus szerkezetét, és többarcúságát igyekezett bizonyítani.

Irány(talanság)regény is tehát a Rozsdatemető, amely megjelenésekor, a kádári konszolidáció kezdetekor élesen mutatta a proletáriátus és a kispolgárság közti – egyre jobban felszámolódó – osztálykülönbségeket. Azonban nem ez az egyetlen társadalomtörténeti vonatkozása a könyvnek: a cím szellemében, a rozsdatemető a huszadik századi magyar történelem eróziója is. A kallódó egzisztenciák, a csaló és csalódott emberek, a passzív, állandóan meszelő, önmagukat is el-meszelő sorsok repetitív prózazenéje Fejes regénye - summázta Reményi.

Összességében a nagy értelmezői konfliktusok helyett, a kisebb elemzői konszenzusok, pontos és fontos részmegfigyelések jellemezték az estet. A közönség nyitottsága (több kérdés is elhangzott, többek között Fejes teljes hallgatása és a regény világirodalmi analógiái kapcsán) és az előhívók teljesítménye is jelzi: érdemes lenne még foglalkozni Fejes regényével. Már csak azért is, mert a közel ötven évvel ezelőtti társadalmi diagnózis a munkásosztály és a kispolgárság egymáshoz illeszkedéséről és kulturális kríziséről egyre aktuálisabb. Ami bizonyos: nem fogják több százezren elolvasni a könyvet. Nagy kár. Lévén rólunk szól, akkor is, hogyha nem nekünk.

Szegő János