hirdetés

Fekete-fehér séták

2018. május 19.

A séta az egyik kulcsmotívuma A Manhattan-tervnek. Az elbeszélő az első néhány fejezet során még céltalanul bóklászik a nagyvilágban, mégis, a véletlenek sorozatának köszönhetően először Lowry, majd Melville gravitációs mezejébe sodoródik, és céltalan sétái egyre inkább az elődök utáni nyomozássá változnak. – Krasznahorkai László A Manhattan-terv című könyvéről Modor Bálint írt.

hirdetés

„külsőleg vidámnak mutatom magam, belsőleg pedig ordítani szeretnék […] de még panaszkodni sincs kinek…”
(Csehov: A dohányzás ártalmasságáról)

„[…] mintha a sötétség volna tulajdonképpeni életelemünk, csak lehunyt szemmel tud ráeszmélni az ember önmagára, noha a világosság jobban megfelel a testünknek.”
(Melville: Moby Dick)

 

Ornan Rotem könyvművész fotográfiáival megkomponált legújabb Krasznahorkai-könyvben a szerző rá nem annyira jellemző személyességgel mesél, legfőképpen a New York-ban töltött napjairól. A kötet 29. oldalán található egy fekete-fehér fénykép, melyen az író lehajtott fejjel sétál felfelé egy lépcsőházban; mint az utószóból kiderül, a New York-i Museum of Modern Arts PS1 galériájának lépcsőházában készült a fotó. Krasznahorkait háttal látjuk, szemből egy ablakon át besüt a nap, a fotográfia őrzi az objektíven tükröződő napsugarakat és a megcsillanó fényt. Gégen. Mondja a német nyelvből származó szakkifejezéssel a magyar fotográfiai szaknyelv. A lépcső fokait, az író lógó balkezét és a korlátot kiemeli az élfény. Az emberi sziluett leverten baktat a lépcsőház sötétjéből a vakító fényforrás felé. Vagy, ha a világ legnagyobb bálnáját Az ellenállás melankóliája című könyvében megíró Krasznahorkainak A Manhattan-tervben egyre fontosabbá váló másik bálnaszakértő, Melville Moby Dickjéből kölcsönzött mottója alapján próbáljuk megragadni a képet, akkor az önmegismerés tulajdonképpeni( sötét)ségéből a test partikularitásának jobban megfelelő fényesség felé tart. Ha fellapozzuk Mellville 1851-es regényét, akkor láthatjuk, hogy az elbeszélő, Ismael a mottóban idézett bekezdés előtt így elmélkedik: „[…] nincs olyan minőség ezen a világon, amelyet ellentéte nélkül meg tudnánk érteni. Semmi sincs önmagában. Ha oly hosszú ideig jól megy a dolgunk, hogy mindenben egészen megszoktuk a kényelmet, akkor már nem is tudjuk, hogy mi a jó igazán.” Mintha azt súgná a képen a tulajdonképpeniségből a partikuláris felé sétáló író, hogy a kettő nincsen és nem is érthető meg egymás nélkül, épp úgy, mint a fotográfia feketéje és fehérje. De valamiképpen így működik Krasznahorkai László és Ornan Rotem közös könyve is, mert míg Rotem a képeivel, addig Krasznahorkai a szövegével meséli el nekünk ugyanazt a történetet.

A 29. oldalon található képpel vezeti be a könyv olvasóját Rotem A Manhattan-terv 6. fejezetébe, az író szavával A hatodik véletlenébe, mely a Gyémánt a szemétben alcímet kapta. Ezt a fejezetet hallhatta már a magyar közönség a szerző előadásában legutolsó magyarországi fellépésén, a Margó fesztiválon. A rosszkedvű írót ráveszi jókedvű felesége, hogy menjenek el közösen a PS1 galériába megnézni a kiállítást. A rosszkedvű író, éppen mikor menekülőre fogná, mikor visszaszaladna a fény partikularitásából a sötétség tulajdonképpeniségébe, akkor találkozik – mint megcsillanó gyémánttal a szemétben – Lebbeus Woods művészetével. Ezzel áll össze a manhattani részeges géniuszok hármas fogata: a már említett Melville, az iránta rajongó Malcolm Lowry és Woods. Kiegészülve az ő lépteiket követő, az ő sétáikat rekonstruáló íróval és az író lépteit megörökítő fotográfussal.

A séta az egyik kulcsmotívuma A Manhattan-tervnek. Az elbeszélő az első néhány fejezet során még céltalanul bóklászik a nagyvilágban, mégis, a véletlenek sorozatának köszönhetően először Lowry, majd Melville gravitációs mezejébe sodoródik, és céltalan sétái egyre inkább az elődök utáni nyomozássá változnak. Próbálja megérteni a Moby Dick írójának mellőzöttségét és Lowry Melville iránti „hisztérikus rajongását.” Ezért is keresi fel Nantucket szigetét, ahonnan Ismael hajója kifutott, de már nem táplálja magában azt a reményt, hogy az üdülősziget őriz valamit még a százötven évvel korábbi önmagából. Mégis fontosnak érzi, hogy felkeresse azokat a helyeket, végigjárja azokat az utakat, ahol önpusztító elődei jártak. Woods műveiben is a pusztításról szerzett tudás nyűgözi le: „[…] a katasztrófa mindig konstans és részleges és viszonylagos. A katasztrófa soha nem létezik a maga egészében, folyton csak részleteiben nyilvánul meg.” (35. o.) Maga is a részleges pusztítás nyomaival találkozik mindegyik utcasarkon.

A Kilencedik véletlennel egy újabb fordulatot vesz a könyv, már nem a céltalan sétálóval és nem is a részleges pusztulás nyomait olvasó nyomozóval találkozunk, hanem a könyv előszavában belengetett csehovi figurával, aki ahelyett, hogy a dohányzás ártalmasságáról mesélne, csapdába került életéről panaszkodik, vagy ebben a könyvben, ahelyett, hogy elmesélné barátjának, mivel is foglalkozik New Yorkban, inkább arról mesél milyen véletlenek sodorják életét. Innen az elégikus hang mintha hisztérikusabbra váltana, s az elkövetkező fejezetekben megmutatkozó katasztrófák mintha lényegesen jobban felsértenék a könyv elbeszélőjét, átrajzolva a fekete-fehér fotográfiák hűvös tónusát. Persze csak az utolsó fejezetben derül ki, hogy nem úgy, mint A dohányzás ártalmasságáról című Csehov-darabban, az előadás helyett elhangzó előadás maga az előadás, hanem mint Krasznahorkainál oly gyakran, ez prológusa, mondhatnánk, eredettörténete egy készülő, vagy – ha hihetünk az utolsó fejezetnek – már meg is írt regénynek. Az életművet ismerők már pontosan tudják, mi történt, miután Megjött Ézsaiás, miután Báró Wenckheim hazatért, csak győzzék türelmesen kivárni, milyen regényen is dolgozott Krasznahorkai László New York-i sétáinak szünetében.

(Krasznahorkai László: A Manhattan-terv, Magvető, 2018, 88 oldal.)

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.