hirdetés

Fekete Richárd: Olyan könyvet akartam írni, ami beránt és ott tart

2015. szeptember 23.

Kíváncsi voltam, hogy hogyan lehet a lehető legfeszesebben verskötetet írni egy társadalmilag fontos témáról (és azon belül egy szubkultúráról) úgy, hogy a lehető legadekvátabb formákat leljem meg hozzá. – Fekete Richárddal Bányaidő című kötete kapcsán Csutak Gabi készített interjút.

hirdetés

Fekete Richárd néven ez az első köteted, de már 2009-ben megjelent Király Odett álnéven írt Magamon kívül című könyved. Miért döntöttél úgy, hogy női álnéven kezdesz publikálni? Szerep-líraként tekintesz Király Odett műveire?

Valamikor 2006 táján a pécsi Sensus-műhelyben Kálmán C. György egyik előadásszövegét vitattuk meg, amit egy debreceni konferenciára írt. A szöveg Székely Magdáról szólt, Kálmán C. pedig a műhely végén felolvasott egy verset a szerzőtől, és kijelentette, hogy ilyet csak nő tud írni. Nekem ez akkor, az irodalomelméleti tanulmányaim kellős közepén nem tetszett, és egyből lekörmöltem egy verset, később ez lett a Király Odett-kötet első darabja. Azokat a szövegeket egyébként nagyon könnyen írtam, ijesztően kézre állt az egész, később ezért is utáltam meg a kötetet. A recept persze nem volt ennyire egyszerű. Akkoriban nem igazán tudtam mit kezdeni magam körül a nőkkel (főleg a barátnőmmel és a nővéremmel). Így utólag elképesztő, hogy mennyi önteltség és önzés volt az értetlenségemben, mindenesetre annyi biztos, hogy Király Odett alakját ezek az irodalmon kívüli okok is motiválták. A kérdésedre válaszolva: szerepről van szó, persze.

A Bányaidő elején és végén viszont szerepel a neved, egyenesen megszólítod az olvasót. „Fekete Richárd vagyok, kivel beszélek?” Ez az attitűd deklaráltan szembe megy a korábbi rejtőzködéssel, bár nekem az volt az érzésem az itt körvonalazódó lírai én is egyfajta szerepként jelenik meg. Te hogyan látod ezt?

Van szerepvers a kötetben, a Szent Borbálát megszólító ima például egyértelműen az, mégsem gondolom, hogy ezek a szövegek dominálnának. A Bányaidőben nagyon közeli tapasztalatokat és élményeket használtam fel, a közvetlen megszólítás és a név összekapcsolása pedig – sok más megoldással együtt – provokatív célt szolgál. Abban az értelemben viszont biztosan igazad van, hogy az alanyiság az egyik valós szerepem eredménye. A bányász téma egész egyszerűen azért érdekelt, mert bányászgyerek vagyok, apám uránbányász volt, én pedig otthonról hozom ennek a kultúrának egy részét úgy, hogy nagyon sokáig egyáltalán nem kellett reflektálnom rá.

Viszonylag ritka, hogy egy verseskötet teljes egészében egy szubkultúra, egy társadalmi csoport világát járja körül. Hogy született az ötlet?

2009-ben kezdtem el írni a Bányaidő verseit. Az akkor megjelent kötet már egyáltalán nem foglalkoztatott, a Király Odett néven közölt szabadversekből pedig végül nem akartam könyvet. Párhuzamosan kezdtem el dolgozni két új cikluson, az egyikből később közöltem a Jelenkorban, az az anyag tulajdonképpen természetlíra volt, a másik ciklusból lett a Bányaidő. Az ötletet több oldalról is személyes indíttatás adta. Az apai oldalról már beszéltem, ezen felül a feleségem rokonai által 2009 táján kerültem intenzívebb kapcsolatba a borsodi bányászkultúrával. Irodalmi szempontból két dolog foglalkoztatott. Az egyik az általad is említett szubkulturális tényező. Kíváncsi voltam, hogy hogyan lehet a lehető legfeszesebben verskötetet írni egy társadalmilag fontos témáról (és azon belül egy szubkultúráról) úgy, hogy a lehető legadekvátabb formákat leljem meg hozzá. Ezenkívül valami mást akartam csinálni, mint amiket akkortájt olvastam. Olyan lesajnált kódokat akartam rehabilitálni, mint a szimbolizmus, vagy a direkt megszólítás. Úgy éreztem, hogy ezekhez a kódokhoz is passzol a bányász téma.

A szocializmus világa és a rendszerváltás viszont már több olyan fiatal szerzőt is foglalkoztat, akinknek csak halvány emlékeik vannak erről az időszakról. Szerinted ennek mi a magyarázata? Téged személyesen mi ösztönzött arra, hogy költőként reflektálj erre az időszakra?

Amikor elkezdtem írni a kötet verseit, akkor még kevésbé volt észlelhető ez a tendencia. A személyes indíttatást könnyebb megmagyarázni. Abban nőttem fel, hogy az előző rendszer valami nagyon jó dolog volt, a demokrácia pedig (bár otthon inkább a kapitalizmus szót használtuk) szar. A még élő exbányászok remek példaként szolgálnak arra, hogy milyen elvek mentén sírják vissza egyes társadalmi csoportok az előző rendszert. A retorikájuk ellentmondásos és reflektálatlan, viszont a saját gondolati (és főleg a mindennapi gyakorlati) kereteik között érthető. Egész egyszerűen nem lehet érvényes állításokat tenni a bányászattal kapcsolatban, ha az ember nem gondolja át a rendszerváltást és a vele járó bányabezárásokat. A másik részről pedig engem kutatóként a közelmúlt irodalomtörténete érdekel, így kézenfekvő, hogy sokat olvasok a rendszerváltásról is.

A rendszerváltás iránt érdeklődő fiatal szerzők közül csak azok motivációját ismerem, akikkel barátkozom. A generáció szót félve használom, mert akármikor szóba kerül, mindig fogalmi, vagy a képviselettel kapcsolatos irányt vesz a beszélgetés, ami egyrészről érthető, másrészről viszont gátat is jelent, a korosztály talán – kicsivel – biztonságosabb szó. Szóval az a korosztály, aminek csak halvány emlékei vannak a szocializmusról (vagy épp nincsenek is) az utóbbi 4-5 évben jelentkezett verses kötetekkel. A közéleti és közelmúlt-történeti irányultságú kötetek születése pedig nyilván nem független attól, hogy a kritika és a közbeszéd végre észrevette a középgeneráció társadalompolitika által ihletett verseit is, illetve, hogy a fiatal költők közül a jelen meglehetősen kaotikus társadalmi-politikai szituációjában többen is valamilyenfajta felelősséget kezdtek érezni. Erre tehetett rá egy nagy lapáttal a slam poetry népszerűsége, illetve a hozzá kapcsolódó közéleti kód.

A kötet egy pontján ez áll: „Dezső bátyám / nem érti, amit a történészek hatvannyolcról / a TV-ben, és a történész sem érti, amit / Dezső bátyám.” Mit gondolsz a kanonizált történelmi emlékezet és az egyes csoportok, vagy egyének emlékezetének különbségéről?

Több tucat – nálam minden szempontból képzettebb – történészt lehetne mondani, akik folyamatosan erre keresik a választ, sikertelenül. Engem nagyon foglalkoztat, hogy miként keletkeznek a nagy narratívák, és baromira idegesít, hogy nem tudok minden időszaknak utána olvasni, meg úgy általában rajongani tudok az intézményes történelemírásért, de amikor találkozol a szemtanúval, akinek pl. a szimpla túlélés érdekében emberre kellett lőnie, mert rá is lőttek, akkor könnyen válnak jelentéktelenné a betűk, a beszélgetés megemésztése után pedig csak a morális oszcilláció marad. Nem is a közösségi és az egyéni emlékezet deficitje a fontos, hanem az, hogy itt és most mit kezdünk a köztük lévő űrrel, ebből a szempontból mérhetetlenül prezentista és használatelvű vagyok.

Nemrég a JAK-táborban arról beszéltél, hogy régebben azt hitted, hogy akinek nincs emléke az előző rendszerről, az „politikailag más lesz”, aztán rájöttél, hogy ez tévedés. Kifejtenéd ezt bővebben?

Az otthonról hozott tudás alapján sokáig történelmi törésként tekintettem a rendszerváltásra, és az idealista (makacs) agyam (és főleg a szívem) ezt aktuálpolitikailag megpróbálta pozitívan értelmezni, de ez még 17-18 éves koromban volt. Aztán szép lassan a folytonosság került előtérbe, élen a politikai hagyományok átörökítésével. Ettől függetlenül nem vagyok teljesen kiábrándult. Ha valamit artikulálni akar a Bányaidő, az épp az, hogy csak nagyon kevés dolgot lehet feketén vagy fehéren kezelni, ez részemről az aktuálpolitikára is igaz. Ami nagyon aggaszt, hogy eszméletlenül kevés emberrel találkozom, aki nem szégyelli – saját maga előtt sem – az önvizsgálatot. Persze, kényelmetlen és felkavaró a saját sötétségünkben turkálni, de ezen akkor is gyávaság spórolni. Eddig is ijesztő volt az emberekben lévő agresszió, viszont az utóbbi hetekben a bevándorlás kapcsán olyan mértékű gyűlölet szabadult fel – politikai és ideológiai állásponttól függetlenül –, amitől eszméletlenül szorongok. Szerencsére elég sok munkám van, a kevés szabadidőmet pedig a kislányommal töltöm, őt pedig mindenképpen meg akarom óvni az utálkozástól (már amíg lehet).

A könyvet olvasva az volt az érzésem, hogy egy szuszra kellene elolvasni,hogy valójában egyetlen versről van szó, bár a tagolás szerint néha úgy tűnik,mintha cím nélküli önálló versek sorozata lenne. Te hogy látod ezt?

Mikor a megjelenés előtt Fehér Renátó e-book readeren olvasta a kéziratot, akkor nála az oldaltörések eltűntek, és a versek közvetlenül egymás alá kerültek. Azt mondta, olyan az anyag, mint egy elbeszélő költemény, én meg azt válaszoltam, hogy megvan az első szuperolvasóm. Tényleg olyan könyvet akartam írni, ami beránt és ott tart, egymásba fonódó szövegekkel, az olvasás ritmusát szabályozó verssorrenddel és sűrű motivikus hálóval. Nem szeretem az olyan köteteket, amik kötetnek íródnak, és ezért hajlandóak beáldozni az egyes szövegek autonóm erejét. A végén úgyis vagy az marad meg az olvasóban, hogy jó kötetet olvasott-e, vagy hogy egy-egy jó verset, esetleg jó sorokat. Egész egyszerűen ezek az adott mértékegységek, és aki meg tudja oldani, hogy sűrű, egylendületes könyvet írjon erős, önálló versekkel, az a jó költő. Egyébként nem nagyon találkoztam még olyan verses kötettel, ahol ne lennének megalkuvások, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Bányaidőben kellőképpen minimalizáltam őket.

A kötetben gyakran szerepelnek, rigmusszerű, repetititív struktúrák, egyfajta „kataton ritmus” jellemzi. Mi ennek a funkciója?

Apámnak, a barátainak, a feleségem rokonainak, tehát az összes bányász ismerősömnek ez a fajta monotónia volt abszolút közös a bányában. Fél hatkor lemész a föld alá, a hol gyéren, hol vakítóan megvilágított sötétségbe, és ugyanazt csinálod a sikta (a műszak) végéig. Ez persze egy szalagmunkásra is igaz. A dolog félelmetessége inkább a pocsék szellőztetésben és az uránbányászok esetében a sugárzásban rejlik, nem nagyon ismerek a mélybányászatnál egészségtelenebb munkát. Mind a három műszakban zajló bányászatot, mind a vele járó egészségkárosodást mélyen átszövi valami elemi sötétség. A rigmusszerűség egyrészt a komoly népköltészeti kapcsolattal bíró bányászrigmusokkal kapcsolatos, másrészt a földalatti munka repetitív, monoton jellegével. A rövid, hetes-nyolcas ismétlődő motívumokkal teleszőtt, gyakran önrímes sorokban leltem meg ennek a fajta monotóniának a – számomra – legelemibb formáját. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ritmikailag általában foglalkoztatnak a repetitív szerkezetek. Odavagyok a rövidfrázisos minimalista zenéért, a klasszikusok közül pedig Chopin Etűdjeiről nem tudok leválni (hosszú évek óta).   

A képi motívumok szintjén is megfigyelhetők ismétlődő mintázatok. Például a fekete, fehér és vörös szín végigvonul a köteten és keretbe is foglalja – miközben összekapcsolódik a neveddel folytatott játékkal. Van ezeknek a színeknek szimbolikus jelentése?

A kötet keretét adó színek kapcsán igazából az érdekelt, hogy a hozzájuk kapcsolódó szimbolikus jelentéseket hogyan bírom összefűzni egy gondolati sorba úgy, hogy ezek a versek ne váljanak közhelyessé és unalmassá. Alapvető, bár számomra tényleg úgy tűnik, hogy kissé lesajnált fogásról van szó, ami viszont a kortárs költészeti kódokban kevésbé jártas olvasó számára is ismerős lehet. A kézirat amúgy szinte végig a Pepita munkacímet viselte, ez valószínűleg jól mutatja a színek (azaz a nemszínek) kötetszervező funkcióját, illetve a közélettel és általában a történelmi folyamatok megítélésével kapcsolatos fekete-fehér szemléletet. A személyes élményanyag miatt teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a nevemet, s ezen keresztül apám nevét is felhasználjam. A bányák mélyvilágához egyébként is természetszerűleg kapcsolódik a fekete szín, ahogy a szocializmus világához a vörös, tényleg adták magukat a szimbolikus jelentések.

Van már elképzelésed arról, hogy legközelebb milyen jellegű kötettel fogsz jelentkezni?

Elképzelések vannak, terv viszont nincs. Az utóbbi években sokfajta könyvbe belekezdtem. Az említett természetversek ugyanúgy állnak, mint egy szerelmes verseket tartalmazó kötet kulcsdarabjai (nem túl jól). Nem igazán haladok a lányomnak készülő mesefüzérrel sem, pedig nagyon meg szeretném írni. Továbbá a fejemben – illetve a gépemen – van egy disztópikus regény terve is, elég részletesen kidolgozva. Összességében viszont nem sietek, tényleg csak akkor írok, amikor jól esik, vagy amikor (valamilyen külső hatásra) muszáj. Ezen általában sopánkodom, de tenni nem tudok ellene (próbáltam rendszert vinni az írásba, nem ment). Azt fogom megírni legközelebb, amire rá tudok kattanni, lehet, hogy nem is a felsoroltak közül, hanem valami egészen mást.

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.