Kertmoziban igazából csak fekete-fehér klasszikusokat szabadna játszani. Mindenekelőtt persze a Casablancát. Egyértelmű, hogy giccses, de ez valahogy nem számít. Egyrészt, mert azok a filmnyelvi eszközök, amelyeket mára giccsessé koptatott a visszaélésszerű használat, a film megszületésekor még frissek, erősek, eredetiek voltak. Másfelől, akárhogy is nézzük, a Casablanca mitikus mű a férfi számára. Minden kamasz Humphrey Bogarttól tanul meg inni, dohányozni és összeszorított állkapoccsal szenvedni a szerelemtől. Ebből a filmből tudjuk meg többek között azt is, hogy a férfilélek legalább 40-45 százaléka visszanyelt könnyekből, zongoramuzsikából, cigarettafüstből és whiskeyből áll. Másfelől úgy gondolom, a hölgyek is kedvüket lelhetik ebben a filmben, hiszen ki ne vágyna arra, hogy valaki ennyire őrülten, mégis férfias felnőttséggel tudja szeretni? (Íme.)

Ha már nem fekete-fehér, legalább legyen egy vérbeli Jarmusch. Az Éjszaka a Földön (Night on Earth) nem mentes a hibáktól (az elhunyt, és út szélére kitett pap /Paolo Bonacelli/ például zavaróan látható post mortem lélegzést produkál, ami alighanem ellentmond az orvostudomány mai állásának), a rendező mégis messzemenőkig képes megmutatni, hogy mi is az a fíling. Öt nagyváros, öt taxi, öt beszélgetés. A hollywoodi színészügynök (Gena Rowlands) és a fiús taxisofőr (Wynona Ryder) kettőse /Los Angeles/; a vezetni nem tudó, taxisként boldogulni próbáló, német emigráns zenebohóc (Armin-Müller Stahl), aki beleakad a temperamentumos Yo-Yóba (Giancarlo Esposito), és harsány sógonőjébe (Rosie Perez) /New York/; Isaach De Bankolé frusztrált, tapintatlan, együgyű taxisofőrje, aki egy vak lánnyal kerül szópárbajba egy taxiútnyi időre (Párizs); Roberto Benigni, aki alapból ledumálja rólad a gatyát is, ez esetben számot ad bizarr szexuális eszméléséről a hátsó ülésen haldokló papnak (Róma); végül a Helsinkiben játszódó rész zárja a filmet olyan szorongató, szomorú szépséggel, hogy arról nem is érdemes írni, azt látni kell.


Nem árulok el nagy titkot, ha bevallom, meglehetősen nagy bolondja vagyok a jazznek. Ezért számomra nem maradhat ki néhány igazi jazzy movie. Zenei szocializációmat annak a szekérderéknyi bakelitnek és CD-nek köszönhetem, amelyet faterom gyűjtött össze több évtized igényes munkájával. Ugyanakkor legalább ennyire fontos volt egy ronggyá nézett videoszalag, amely egy 1959-es Danny Kaye-filmet tartalmazott, az Öt pennyt (Five Pennies). A fehér swing korszakának munkamániás kornett-játékosáról és zenekarvezetőjéről, Red Nicholsról szólt. A film gyönyörűen mutatja be a swing aranykorának klub és varieté-életét, Louis Armstrong is beszáll jammelni egy cameo erejéig, Red Nichols feleségét pedig az akkor még rendkívül fiatal és vonzó Barbara Bel Geddes alakítja, akiről kiderül, hogy nem csak a Dallas Ellie-jeként volt a jóságos szempilla-rebegtetés kontinentális bajnoknője. Hollywoodi persze a történet, meg nyakon is öntötték sziruppal, de ez gyerekfejjel nem tűnt fel, és felnőttfejjel sem zavar, mert valahogyan még aranyosan csinálták.


Ha a Five Pennies volt a (korai) fehér jazz filmje, akkor a soron következő darab a színtiszta fekete jazzé. A Mo’ Better Blues (1990) Spike Lee egyik legjobb filmje, és egyben a legnagyobb financiális bukása. Még az igazán avatott közönség is idegenkedve fogadta ezt a keményen realista drámát a 80-as évek vége és 90-esek eleje fordulójának élvonalbeli jazz-zenészeiről, főként azért, mert sokan úgy gondolták, rossz fényben tünteti fel az afrikai-amerikai lakosságot, különösen egy olyan szegmensét, amelynek ráadásul példaadó rétegnek kellene lennie. De hát Lee nem polgárjogi kiáltványt rendezett, a trógerságnak, gerinctelenségnek, promiszkuitásnak és a bűnnek meg nincs színe. Abban az időben vagyunk, amikor a jazz már rég intellektualizálódott és elitizálódott, újfent klubokba szorult vissza, de a zenészek számára még mindig ugyanakkor tétje volt minden egyes szólónak. A zene mindennél fontosabb Bleek Gilliam (Denzel Washington) számára, megalkuvást nem ismerő, vérprofi jazzman ő. Gyermekkorát apja áldozta fel a jazz oltárán, felnőttkorát, barátságait, szerelmeit és végül testi-lelki integritását már ő maga. Egy szóló fontosabb, minthogy megmentsd az összeveretéstől a barátodat. A film legmegrázóbb és legmesteribb jelenete az alábbi tízperces részletben látható (2:00 körül kezdődik), amikor Bleek barátját, Giantet (Spike Lee) gengszterek vonszolják ki a klub mögötti sikátorba, hogy összeverjék. Bleek éppen a színpadon van. Tudja, mi fog történni Gianttel, mégsem lép közbe. A számot nem hagyhatja emiatt félbe. Giantet pépesre verik. Bleek a szám végeztével hiába siet Giant segítségére, őt is kicsinálják. Soha nem utáltuk még ennyire Samuel L. Jacksont, mint amikor Bleeket a saját trombitájával üti arcon. Akik nem bírják a brutalitást, ne nézzék meg ezt a jelentet, de azért nagyon tudom ajánlani, ha másért nem is, hát Wynton Marsalis zenéjéért, aki a soundtracket jegyzi, és aki betanította Denzelt arra, hogyan játssza el, hogy valódi trombitás. Wesley Snipes (Shadow) is félelmetes hitelességgel hozza a tenorszaxist, szóval már csak azért is unikális ez a film, mert itt egy percig sem lóg ki a lóláb, teljesen elhiszem, hogy Denzelék játszanak. Ez ritka műgondra vall Lee részéről.


De ha visszatérünk egy gondolat erejéig a fekete-fehér klasszikusokhoz, akkor a legszívesebben olyan kertmoziba ülnék be, ahol egész nyáron a két világháború közötti magyar filmgyártás darabjait vetítenék. Nagyon szépen kérem, csináljon valaki egy ilyen kertmozit Budapesten!