Voltaképpen borítékolni lehetett, hogy 2006-ra, azaz az 1956-os események ötvenedik évfordulójára a Noran Kiadó antológiát dob piacra Novella elnevezésű tematikus sorozatában. (Ember Mária vékonyka kötete már a bónusz.) Persze a kétség is előjegyezhető volt: hogyan lehet érvényes és érdeklődéssel olvasható válogatást készíteni egy olyan témáról, mely 1989-ig tabunak számított Magyarhonban? Van-e egyáltalán miből válogatni? A dolog kényes, de talán éppen ezért is érdekes, és egy ügyes kézzel válogatott és kommentált gyűjtemény jeles hozzájárulás lehetett volna az elhallgatás és a burkolt kibeszélés, a nyílt szó és a képes beszéd, a cenzúra és az öncenzúra dialektikájához. És ráadásul szerencsés csillagzat uralkodott, hiszen a kötet válogatója és szerkesztője, Pomogáts Béla a téma egyik jeles szakértője volt, aki egy nem is oly régi cikkében (Forrás, 2002, április) igen világosan látta a nehézségeket. „Meg lehet figyelni tehát, hogy a nagy történelmi eseményekkel szinte egyidejűleg vagy nagyon rövidesen ezek után a közvetlen személyes mozzanatokat tartalmazó, történelmi távlatot természetesen nem adó beszámolók következnek, majd eltelik néhány esztendő, esetleg néhány évtized, közben megteremtődnek a kellő történelmi (és politikai) távlatok, átalakul az írói szemlélet, bizonyos tanulságok fogalmazódnak meg, és azután már ezeknek a birtokában egy nem annyira ábrázoló, leíró, inkább értelmező és bizonyos esetekben talán mitizáló szándékot kifejező irodalom mutatja be a nagy történelmi eseményeket.

Az 1956-os forradalom ábrázolását tekintve erre a fajta kettősségre egyszerűen nem kerülhetett sor. Nem volt mód arra, hogy először az élmény és a valóság közelében az eseményekről közvetlenül beszámoló irodalom jöjjön létre, majd néhány esztendő múltán kialakuljon a történelmi események hiteles értelmezésének lehetősége, és ennek következtében egy távlatosabb szemléletet kifejező elbeszélő irodalom váltsa fel a korábbi, a valósághoz tapadó beszámolókat. Erre, minthogy a forradalmi események értelmezése teljes mértékben alá volt rendelve a kommunista diktatúra erőszakosan érvényesített ideológiai és politikai érdekeinek, egyszerűen nem volt lehetőség. Az ábrázolásnak az a ritmusa, a művek megszületésének az a természetes rendje, amely a nagy történelmi események megörökítését követően általában kialakult, az ötvenhatos forradalom szépirodalmi ábrázolásának esetében felbomlott és megszűnt.” Az elvi alapok tisztázása után felteszi a legkevésbé sem szónoki, hanem nagyon is gyakorlati kérdést: „Mégis, hogyan lehet rendezni azt a mennyiségi tekintetben kétségtelenül jelentékeny szépirodalmi anyagot, amely ötvenhattal foglalkozott?”

Bizonyára sokféleképpen. Ám a Pomogáts által válogatott kötet kihagyta a lehetőséget, sőt tovább növelte a homályt. (Arról most nem szólva részletesebben, hogy „jelentékeny szépirodalmi mennyiségről” nemigen beszélhetünk, így erőszakosan fel kellett duzzasztani az anyagot: a válogatásba becsúsztak regényrészletek is, egy apró, a cenzúra által kihúzott rész Galgóczi Erzsébet Vidravas című regényéből, mely ebben a kiragadott alakjában egyszerűen olvashatatlan, valamint egy olyan Eörsi-novella, melynek vajmi csekély köze van ’56-hoz, az Ember Mária-anyag pedig riport, nem novella.) A fenti idézett pomogátsi gondolatok jegyében nem lehet eléggé hangsúlyozni: egy ilyen típusú kompilációban elengedhetetlen legalább a művek keletkezési dátumának közlése. Megértem a kiadót, mely nem akarta megterhelni az olvasást különféle filológiai adatokkal, de az említett minimumról képtelenség volt lemondani. Egy történelmi esemény – pláne ha tabutémáról van szó – művészi feldolgozásában ugyanis evidens kérdés a közelség-távolság meghatározása, mely talán elárulna valamit a hatalom „húzd-meg-ereszd-meg” taktikájáról is. Ha tudnánk, hogy a kötet egyik legkiválóbb elbeszélése – Kamondy László: Fegyencek szabadságon – a Kortárs egyik első számában, egészen másként tekintenénk a novellára és talán erre a nagyon méltánytalanul elfeledett íróra is. Kamondy novellája éppen azzal tüntet, amivel senki nem számolhatott akkoriban, a teljes politikamentességgel ugyanis. ’56-ban egy vidéki börtönünkből kiszabadulnak a politikai foglyok, a köztörvényesekkel azonban senki nem törődik, így néhányan ottragadnak. És a legkevésbé sem érzik rosszul magukat. Sőt! Miután rálelnek az eddig csak a smasszereknek engedélyezett kuglipályára, nagy élet indul. A börtön északi szárnyáéból csatlakozik hozzájuk egy fogoly pap, aki lassan, de biztosan elmerül a világi élvekben. A konyhán rogyásig áll a hús, a krumpli, pia is akad, ugyan ki akarná a bizonytalan szabadságra felcserélni ezt az édeni állapotot? A dolog persze tragédiával végződik, de valahogy ez is léha eseménynek bizonyul, Kamondy mesterien lopja ki a politikát a szövegből, hogy nem kevésbé mesterien lopja bele az időtlenséget: ez a mesebeli fegyencélet bárhol lepereghetne.

Valósággal külön blokk illeti a kötetben Déry Tibor művészetét. Nem érdemtelenül, hiszen való, hogy ő azon kevesek egyike volt, akik ’56 után viszonylag nyíltan beszélhettek a témáról. Az író élt is az alkalommal, a kötetben nem kevesebb, mint három, nagyobb terjedelmű elbeszélése kapott helyett. (DE ha már a Két asszony bekerült, ugyan miért nem a Szerelem, mely bizonyos értelemben az előbbi folytatása és Makk Károly remek filmje után a köztudatban is ekként rögződött?!) Noha szorosan véve nem az 1956-os eseményekről szól, a Két asszony bizonyosan remekmű, egyike a XX. század legtökéletesebb magyar novelláinak. És nagyon szép a Philemon és Baucis is. A Számadás már problematikusabb, stilárisan persze ez is a nagy Déry-teljesítmények közé tartozik, de úgynevezett „mondanivalója” már kérdésesebb. Amikor a professzor végül is visszafordul az osztrák határról és elveti a disszidálás gondolatát, döntése nem is túl szemérmes hitvallás a forradalom ellen és a Kádár-ellenforradalom mellett.

Júlia, Örkény István  A hattyú halála című elbeszélésének főszereplője is visszajön, nem is a határról, hanem egyenesen az osztrák fővárosból. Ráadásul a novella rágalmazásban vagy burkolt ostorozásban Dérynél sokkal messzebb megy: a züllött magyar emigránsokkal teletömött Bécs rajza egyértelműen sugallja, hogy bizony a csőcselék vagy a dekadens értelmiség (is) csinálta ezt a forradalmat. Egyébként is megfigyelhető, hogy egyetlen motívum választja el legélesebben az emigrációban keletkezett darabokat az itthon írtaktól, utóbbiakban valaki mindig visszafordul a határról (az említetteken kívül: Sziráky Judith: Ködben), míg a disszidált íróknál mindig megy előre (Ferdinandy György: Mágneses erővonalak; Sárközi György: Menekülők – bár ebben a két fiú közül az egyik visszatér).

És szomorú, de ki kell mondani: a nem emigrált írók művei sokkal jobbak, mint a disszidenseké; Déry, Örkény, Kamondy László, Kertész Imre, Mándy írásainak nincs a könyvben vetélytársa. Úgy tűnik, a szabad megszólalás lehetősége nem feltétlenül válik minden esetben a művészet javára. Aczél Tamás, Ferdinandy György, Gömöri György vagy Ladányi László, Márton László (Párizs) novellái szinte egytől egyig erőltetettek, a hangvétel kényszeredett, és az egész valahogy a levegőben lebeg. Hát persze, mondhatná egy kívülálló, hiszen éppen ez alkotja tematikájuk egyik lényegét: az emigránslétből eredő gyökértelenség ugyanis. De más a téma és más a megformálás, és emigránsaink a magyar mondatok közt is idegenként járkálnak. És ez persze nem nyelvromlás, hanem valamiként a szellem elidegenedése.

De hogy ki az emigráns, azt csak máshonnan hozott ismereteiből tudja az olvasó, életrajzi jegyzeteknek még a minimumát sem leljük a kötetben: a köd egyre nő.

És még tovább gomolyog a szövegközlés anomáliáitól, miközben a forrás sosincs megadva.   

Kamondy említett mesterművében például ezt olvashatni: „Mikor a fiatal tüzértiszt három fegyveres társaságában arra a folyosóra lépett, ahol Venczák őrködött, a fegyver a legutolsó cella ablakánál állt, és egy TEFU-s kocsikísérővel vitatkozott, ki a Vörös Szikra, a helyi labdarúgócsapat bal hátvédje volt, és italosan, különösebb személyi indok nélkül az ország vezetőit szokta szidalmazni.” Hát igen, elképzelem a cellánál álló fegyvert, amint vitába száll egy bal hátvéddel, mint később kiderül, „bizonyos távolságból”, nehogy „az egyik leköphesse a másikat”. Persze ha a „fegyver” helyébe a „fegyőr” szót illesztem be, mindjárt értelmet kap a mondat, és eltűnik a gyanú, hogy a sültrealista Kamondy elvesztette az eszét, és vad szürrealizmusba csapott át. Ez a mondat sokat elárul a szövegközlés minőségéről; és akkor még nem említem a rengeteg elütést, azt például, hogy a Konrád novellájában (nem regényrészlet ez voltaképpen?) fontos szerepet játszó könyv, Maurice Merleau-Ponty egyik főműve, a Les aventures de la dialectique kétszer is rosszul, „avantures” címen bukkan fel, ráadásul a szerző neve mindig ebben a formában szerepel: Merlau-Ponty. „Chanel Cingue” parfüm nem létezik; Cinq az, hogy azt a jószagú mindenit! Camus műve helyesen: Le Mythe de Sisyphe. Etc. Konrád nagyon rosszul járt. De a többiek se sokkal jobban; egyik visszatérő hiba az egész kötetben, hogy az „a” névelő után pont áll; megbolondult a szövegszerkesztő, egy példa (503. oldal: „A. fiú sokáig maradt, hajnaltájt került csak haza.”) Hát nagyon lehangoló. Legalább egy korrektort szerződtethettek volna.

 

 Erős szerkesztői kéz érezhető viszont a kiadó másik újdonságán. Murányi Gábor alapos munka után adta közre Ember Mária naplójegyzeteit, fennmaradt céduláit. Még névmutatót is passzintott a végére, de azért kár, hogy a személyekhez nem kapcsolódnak minimális jegyzetek, vagy legalább a születés és a halál dátumai. Murányi közread egy eddig publikálatlan interjútöredéket is, melyet Ember Máriával készített, ebből fényesen kiviláglik, mennyire esendő is az emberi emlékezet. Maga a napló ekként csak erős kritikával forgatható, a szakemberek bizonyára tudják, mit kezdjenek vele. Magam, a történelemben járatlan mezei olvasóként nem rohangáltam tőle nyugtalanul az utcákon; meglehetősen száraz, ha ünneprontó akarnék lenni, azt mondanám, unalmas olvasmány ez. Ám olykor felcsillan valami, nem is az írónő tehetsége vagy láttató ereje, hanem inkább az események okán; egy forradalom is banális néha, és éppen ez a megdöbbentő: „Ámde forradalomban nem is olyan könnyű hazamenni. A Lenin körúton lőnek. A Barcsay utca felől még sűrűbb fegyverropogás hallatszik. Átfutok az utca túlsó oldalára, nem látni senkit és semmit. A Wesselényi utcánál megint töltényhüvelyeső. Kopog, mint a jégverés. Potyog a tetőkről.”
Röviden végezve: felemás érzéseket kelt a Noran Kiadó 1956-os teljesítménye. De azért ne legyünk gyászmagyarok: olvassuk el a Két asszonyt vagy Kertésztől Az angol lobogót!