hirdetés

Fenntartani a figyelmet

Deszka Fesztivál – bábelőadásokról és monodrámákról

2008. február 21.
A szerda délelőtti szakmai beszélgetés témája a kortárs báb- és gyerekdarabok helyzete volt. A beszélgetést Nánay István, neves színháztörténész-kritikus moderálta, aki néhol csak szűkre szabott válaszokat engedett, máskor szabad utat hagyott a gondolatok kibontakozásának. A felkért hozzászólók között, noha többeket is meghívtak, csak egy drámaíró volt jelen, Zalán Tibor. Ő négy aktív színházcsináló között foglalt helyet: Lengyel Pál, Rumi László, Tóth Miklós és Veress András ültek az asztalnál.
hirdetés

Nánay István felütésként beszélgetésre invitálta a hallgatóságot, s később a közönség soraiban helyet foglaló szakmabeliek is szívesen ragadták meg az alkalmat, hogy véleményt formáljanak egy-egy komolyabb, a szakmát érintő kérdésben.
 
Nánay István egész korképet alkotott a báb- és gyerekszínházakról, majd reflektált Tasnádi István DESZKA füzetbeli bevezetőjére, melyben az író az alábbi kérdéseket veti fel: Megjelenik-e minőségi gyermekirodalom a színház falai között? Vannak-e magas szakmai fokon megvalósított adaptációk és érvényes új, eredeti művek? Vannak-e új szerkezetek és beszédmódok, amelyek képesek lekötni a net és a videojátékok nemzedékét? A beszélgetésen főként ezekre a kérdésekre kerestek minél körvonalazottabb válaszokat.
 
 
 
Elsőként Rumi László szólt, aki eleddig gyakran maga írta meg a darabokat, melyeket színpadra vitt. Szeretné, ha az írók közül még többen ráéreznének arra a nagyon gazdag világra, amit a bábozás jelent.
 
Másodjára Lengyel Pált szólította meg Nánay István, aki fontosnak tartja az írott drámai szöveget rendezéseiben. Lengyel igényli mind az írót, mind a tervezőket a teljes próbafolyamat alatt, nem szereti, ha az író a megírás után „lelép”, hisz egy társasjáték részese, s neki is látnia kell mindent, ami az előadáshoz kapcsolódik.
 
Tóth Miklós, aki a kecskeméti Katona József Színházban sorra készíti gyermekközönséget megszólító előadásait, kitért a praktikusságra és személyes kötelékeiről beszélt. Legfőbb szándéka, hogy értelmesen szóljon a gyermekekhez, hisz végig tudnak nézni akár több mint egy órát, anélkül, hogy csillogó-villogó elemek ámítanák őket, ha egy igazán jó történetet néznek.
 
 
Drámai konfliktusok
 
Veress András, aki a képi-zenei központú megvalósítás híve, drámai konfliktusokat keres minden szövegben, s ha van ilyen konfliktus, akár mindent alárendel annak, mert így egy kép vagy tárgy is megadhatja a lényeget. Az előadások kilencven százaléka adaptáció, sokszor az epikát próbálják drámába gyömöszölni.
 
 
Zalán Tibor, aki tizenöt éve ír gyerekdarabokat, alátámasztotta ezt a kilencven százalékot, noha ő inkább a színházak számlájára írja az állandó adaptálgatást. Több rendezővel dolgozott, gondolkodott már együtt, sérelmezte viszont, hogy néhol nem együttgondolkodás történik, hanem a színháziak össze-vissza szabdalják a meséket, mégis az írókat szidalmazzák a kritikusok.
 
 
Zalán szerint az írónak kell magára vállalnia egy dramaturg nélküli színházban a dramaturgiai munkát, Kovács Géza rendező szerint viszont nem egyértelmű, kié a feladat, mert sokszor (itt külföldi példát említett) a rendezővel közös együttműködésben írják meg a végleges változatot. Ugyanakkor kifejtette azt is, hogy nincsenek lefektetett sínpályák, egészen különböző változatok vannak egy előadás megszületésére vonatkozólag.
 
Szó volt még arról is, mi fér bele egy gyerekdarabba, s hogy a bábszakmának strukturálnia kellene önmagát. Lengyel Pál beszámolt a Weöres Sándor Alapítvány pályázati rendszeréről is. Nánay István a Gozzi-Heltai-féle A szarvaskirály dramaturgiai munkájáról mesélt, Rumi László a hagyományos gyerekszínház és a játszóház ötvözési kísérlete mellett érvelt, Kiss Csaba pedig a DESZKÁn is játszott A sötétben látó tündér előadás kapcsán szólította meg az előadás író-rendezőjét, Bagossy Lászlót, akit Tóth Miklóshoz hasonlóan gyerekei inspiráltak és segítettek munkájában.
 
 
Színház egy személyre
 
Bagossy A sötétben látó tündér és a monodráma témáját délután folytatta, ahol Háy Jánost és Kárpáti Pétert kérdezte ebben a témakörben a Színház egy személyre című beszélgetés keretében. Háy János írásaiból Rátóti Zoltán készített irodalmi esteket. Az író szerint A bogyósgyümölcskertész fiát inkább lehet a monodrámához csatolni, míg a Házasságon innen és túl jobban nevezhető irodalmi estnek, melyben vannak dramatikus pillanatok. Kárpáti Péter leginkább monodrámához hasonlító írása, a Díszelőadás szintén nem ebben a műfajban indult. Ő tizenkét szereplős monológként aposztrofálja a darabot. Úgy véli, a monodráma mint olyan nem létezik, s az a színházi feladat, hogyan lehetséges a néző figyelmét fenntartani. (Példának okáért felhozza Bagossy A sötétben látó tündérét és Szép Ernő Patikájának leghíresebb monológját.) A gyerek a totális élménnyel megy haza, mert Pogány Judit monológja szcenikai hatások segítségével válik kerekké.
 
A személyiséget zárnák ki
 
Bagossy lélektanilag közelítette meg a monológot és a monodrámát, hisz ezek a szövegek általában valamilyen pszichológiai helyzetbe ágyazottak. Tapasztalta szerint lélektani információkat közölnek ilyenkor, s ha színpadi leszólásként működik, igen meglepővé válhat. Háy János véleménye, hogy pszichológiai helyzet mindig van, máskülönben a személyiséget zárnánk ki az előadásból. Háy és Kárpáti egyetértett abban, hogy a szöveg fokozatosan rakódik össze addig, míg végül létrejön a katartikus pillanat. A színész félelmei gátat szabhatnak, mert nem bízik benne, hogy fenn tudja tartani a figyelmet, vagy nem hisz a szövegben, s más eszközöket keres önmaga kifejezésére. Háy számára a legnagyobb kérdés egy ekkora szöveg strukturáltsága, s hogy miképp lehet úgy felépíteni, hogy a végén robbanjon.
 
Bagossy ezek után kitért a különböző színházi korokon – görög tragédiáktól Gorkijig – végigvonuló monológhullámra, míg Háy János értetlenül állt a kérdéskör felé. A monológot, monodrámát élettelennek tartja, hiszen reális helyzetben nem beszélünk magunkban hangosan. Ugyanakkor épp első monodrámáján gondolkozik, és az ellentmondások feloldására törekszik. Kárpáti következő lépésben a teatralitás felől közelítette meg a kérdést saját példájából kiindulva, majd Jehudi Menuhin virtuozitását állítva példaként.
 
 
Háy János nyelvileg is attrakciónak nevezte a monológokat, Térey Jánost említve, aki a Nibelung-lakópark, vagy legutóbb az Asztalizene kapcsán használt verses formát, s ezáltal egyéni fellépéseket adott a szereplőknek.
 
Csusszanások
 
Bagossy kérdésére, miszerint mi tart mozgásban egy monológot, Kárpáti csusszanásokkal válaszolt. Mindenképp nagyon fontos, hogy csusszanások legyenek benne. Hogy gondolunk valamit, s egy csapásra megváltozik. Fordulatok kellenek, melyeknek dramatikusan kell működniük, párosulva a történetmeséléssel, ami szintén egy másikfajta attrakció.
 
 
Visky András nyelvi eseményként értékelte a műfajt, az európai kultúrában a nyilvános magánbeszédek hagyományára utalt, rituális formaként, a vallomások formájaként értelmezi a monológokat. Elképesztő színház tud lenni, ha elfelejtetjük az időt a nézővel – mondta a monodrámáról. Utalt Beckettre, s nyilvános magányosságnak nevezte a monologizálást, melyet a néző megoszt. Kárpáti kapcsolódott Visky nyilvános magány fogalmához, a szakadék emberszabású lesz, mert egy embernek kell fenntartani a figyelmet. A színház gyökerét Bagossyhoz hasonlóan ő is a gyerekekben keresi, a szerepeket játszó kicsikben, akik pontosan érzik, mikor figyelik őket, s mikor vannak egyedül. Háy a kommunikációs bázisok kapcsolatáról beszélt, a néző és előadó viszonyáról, akusztikáról és zeneiségről, nagyapja történeteiről, melyeknek többféle verziója volt, attól függően, kinek-hol-hogyan mesélte.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.