A Mégis van apám a korábban megjelent, magyarul szintén olvasható Szerettem másképp is című regény folytatása, pontosabban a később megírt előzetese. Mindkét könyv a nyolcvanas években játszódik, az első inkább egy fejlődés-, a másik inkább családregény. A középpontban a középiskolás Jarle élete áll, róla, a barátairól, a családjáról és a szerelemről olvashatunk; a könyvek mára ötrészes sorozattá nőtték ki magukat, és nagysikerű filmadaptaciókat is forgattak belőlük. Hétfő este az Alexandria Pódiumon a norvég szerző Ambrus Orsolya fordító, és Fejérvári Boldizsár tolmács jelenlétében válaszolt Lévai Balázs kérdésére.

Renberg mindenek előtt fényképeket készített édesanyjának a bemutatóra összegyűlt közönségről, majd elsőként arról beszélt, hogy hogyan lett Jarle életéből egy egész sorozat. Természetesen nem volt ilyen szándéka az, de az első rész (ez volt a Szerettem másképp is) megírása után egyre jobban elkezdett neki hiányozni Jarle, a többi karakter és az ott megteremtett miliő. Saját érdeklődése vezetett a folytatásokhoz, és akkor is így döntött volna, ha nem lett volna olyan sikeres az első regény. Kérdésre válaszolva azt is elmondja, hogy nem a siker - amely egyébként is két-három év alatt érte utol - vezérelte, bár nyilván másmilyen könyvek születtek volna, ha korábban kudarcot vall.

fotók: Valuska Gábor

Karafiáth Orsolya arról is ír a Mégis van apámhoz készült utószavában, hogy nem könnyű visszaélni magunkat a kamaszkorba, és a kérdést Lévai fel rögtön fel is vetette Renbergnek. Ő viszont egyből rávágta, hogy számára “egészen könnyű volt”. Kicsit még most is pubertásként tekint önmagára, és nagyon közeli, belsőséges viszonya van a 14-18 éves önmagával. Könyveit mindenesetre nem ifjúsági regényeknek tartja, hanem könyveknek az ifjúságról, amelyek fiatal felnőtteknek és felnőtteknek szólnak. Nem saját életét feldolgozván, terápiaként vagy a nosztalgia által vezérelve írta őket, viszont a szentimentalizmust egyáltalán nem tagadja, sőt, kijelentette, szerinte a szentimentalizmust annyira ki kell használni, amennyire csak lehet. A nosztalgia számára a visszavágyódást jelenti, a múlt folyamatos ápolását, viszont a szentimentalizmussal már elmúlt dolgok felé közelít. Ahogy mondta, emberként tele vagyunk a múlttal, és az irodalom remek terep ennek megvitatására, ehhez pedig a könyv a legalkalmasabb felület, gondoljunk csak Proust regényfolyamára.

Mivel kézenfekvő a hasonlóság Jarle és a szerző életében, Lévai meg is kérdezte, hogy mennyiben alakultak a szerző saját életén a történetek. Renberg nem tagadta, hogy sok ismertetőjegyük azonos, és a fontos események is passzolnak, és ugyanúgy ő is rosszul kezeli az impulzusokat és indulatokat, mint Jarle. De esze ágában nem volt önéletrajzi regényt írni, mert az szerinte nagyon unalmas lett volna, és Jarle olyan dolgokat csinál, amiket ő sosem mert volna.

Mindkét könyvben, de leginkább a másodikban hangsúlyos szerepet kap Jarle apjának alkoholizmusa. Vajon az  ivás ok vagy okozat? Renberg némi gondolkodás után azt válaszolta: körülmény. Nem az volt a fontos, hogy az alkoholról írjon, hanem, hogy egy családról. Általánosabb, egyetemesebb képet akart mutatni arról, hogy milyen az, amikor egy nagy terv nem sikerül.  A Mégis van apám esetében ez a nagy terv a boldog családi élet (ahogy a könyv eredeti címe is jelzi, Orheim Kompani, azaz Orheim-társaság), és ennek a félresikerülése nyilvánul meg az apa alkoholizmusában. Később az alkoholizmus kapcsán szóba került az is, hogy egy tizenhat éves fiú lehet-e felelős az apjáért? Renberg erre egyértelműen azt válaszolta, hogy nem, és az egyik legszörnyűbb dolognak nevezte, amikor egy gyerek fejében megfordul a gondolat, hogy neki kellene megmenteni a szüleit. Jarlében is felmerül ez, ahogy a kisgyermekeknél is természetes, hogy mindent magukra vesznek. Jarle végül úgy válaszol a szülei széteső kapcsolatára, hogy megteremti a saját életét, elmerül a zenében, a politkában, az emberi kapcsolatokban. Ez a szabadságkeresés a szerző szerint írása egyik legfontosabb témája, és a főhős meg is találja a szabadságot, de szembesül azzal is, hogy ez nem egy valós szabadság. A szabadságkeresés folyamatának egyik kiemelkedő mozzanata, amikor Jarle megmondja az apjának, hogy ő mostantól már nem Jarle Orheim, hanem Jarle Klepp, de ahogy Ambrus Orsolya mondta, ettől még a fiú nem lesz más, a névváltoztatás nem feltétlenül a múlt feldolgozásának eszköze.

Míg a Szerettem másképp is E/1. elbeszélésmódban íródott, addig a második regényben mindenki így beszél, de közben kívülről is látjuk őket, ahogy Lévai Balázs fogalmazott, van egy “láthatatlan szereplő” is. Renberg kiindulópontja az volt, hogyha már ugyanazokról a karakterekről ír több könyvet, akkor maradhat egy elbeszélésmódnál, vagy mindegyikhez mást talál ki. Az utóbbi mellett döntött, azzal a céllal, hogy mindegyik könyvet különböző módon és különböző nézőpontból írja meg. A Mégis van apámban kollektivitásra törekedett, mindenkit meg akart személyesíteni, de ugyanúgy Jarle figurája maradt a középpontban. Lévai Balázst bevallása szerint eleinte kifejezetten idegesítette ez a csúszkáló elbeszélésmód, de aztán belenyugodott, hogy a szerző egyszerre szólítja-, és egyszerre személyesíti meg szereplőit, és valahogy ott van az elbeszélő is, aki mindent tud. Renberg ezzel a módszerrel nagyon közelről szemléli a hőseit, ő nem a távolságtartás írója, és azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a narráció felépítése mellett “kimosta a szövegből a modern elbeszélő technikákat”.

A Mégis van apámban van egy jelenet, amelyben a még együtt élő család kirándulni megy, hogy megnézzék a II. világháború norvég ellenállói hőstettének színhelyét. Renberg szerint ez egy jellemző norvég túraprogram, főleg az 1938-ban született Terje számára (ő az apa), akinek apja részt vett a háborúban, és ő úgy nőtt fel, hogy azt tanulta, hősnek kell lenni, ez vezet ahhoz, hogy férfi, ember és norvég legyen - ez Terje generációjának általánosan terhes öröksége. És ez Terje és Jarle konfliktusának egyik forrása, hiszen Jarle nagyon fiatal, távol van tőle a háború, és már csak azért sem érti apja szenvedélyét, mert Terje még csak katona se volt.

Nemcsak a világháború, hanem az utoyai tömeggyilkosság is szóba került a bemutatón, azaz, hogy lehet-e Utoya után ugyanúgy írni, avagy hogyan hatott a tragédia az országra? Renberg szerint egy ilyen esemény, nemcsak egy kis, ötmilliós országot rengetne meg, hanem bármelyiket. Darabokra esett a norvég énkép, már nem az a kis, békés ország, mint korábban, mindenki zavarban van. Renberg szerint pillanatnyilag a legfontosabb a továbblépés, ha úgy tetszik, gyorsan kell “felejteni”, de tudja, hogy ez nem megy, mert Breivik alapvetően megváltoztatott valamit.

A Renberg-könyveknél elkerülhetetlen a zene fontos szerepéről beszélni, hiszen regényei tele vannak popkulturális utalásokkal, hemzsegnek a különböző zenekarok, énekesek nevei, dalszövegeket is hosszabban idéz az író. (Az első könyvben Jarle egy zenekarban zenél, a szerző maga is megfordult együttesekben.) Renberg saját gyökereit a popkultúra segítségével dokumentálta, úgy fogalmazott, enélkül “hazugság” lett volna könyveiből.  Azt is kifejtette, számára a popkultúra ugyanazt jelenti, mint a magaskultúra, ugyanúgy lázba tud jönni dalszövegektől, mint Shakespeare szonettjeitől, ugyanúgy tanul Tarantinótól, mint Tarkovszkijtől.   

A Mégis van apám keretes befejezéssel zárul (az elején Jarle megtudja, hogy apja meghalt, a végén pedig neki kell beszédet mondania a temetésen), és mi is így búcsúzunk ettől a beszámolótól. Renberg ugyanis nemcsak diliből fényképezte a közönséget édesanyjának, hanem tényleg ő a legnagyobb támogatója. Ő biztatta folyamatosan, hogy azt csinálja, amit akar, onnantól kezdve, hogy tizennégy évesen elolvasta a Bűn és bűnhődést, és kijelentette, hogy író akar lenni; ráadásul anyja az, aki mindig annyival intézi el a negatív kritikákat, hogy azokat biztosan hülyék írták.

Benedek Márton