Van egy haverom, aki ötvenéves lett. Ez eleve döbbenet, mert az ötven túl nagy szám ahhoz, hogy az ember haverja annyi legyen.

El lehetne ütni azzal, hogy a kor nem számít. Hogy fifty –fifty. A kor igenis számít. Ha nem számítana, nem lennénk ma itt. Áltathatnánk magunkat, őszülő szakállal, farmerba öltözött forever youngok, hogy rajtunk nem fog az idő, csak a kilók; hiszen szülőnek is ugyanolyan jófejek vagyunk, amennyire ezt a leereszkedő, görcsös kedélyességet utáltuk húsz évvel ezelőtt.

Az idő rajtunk is győzni készül, születésünk óta napról napra, évről évre foglalja el az életünket, mint lassan, de egyre gyorsabban előrenyomuló ellenség a lövészárkokat. Hogyan adjuk meg magunkat? Mint a szomorúmanók vagy mint a katonaének? S egyáltalán van –e különbség?

A haverom ötvenéves lett. Ebben a korban már nem az az érdekes, hogy mi történt az emberrel, hanem az, hogyan mondja el. Még akkor is, ha történetesen nem író lenne a haverom. De az.

Egy magyar író, ha ötvenéves, már arrivált. Amennyiben még él. Mert ott van például Csokonai, Petőfi vagy József Attila. Balassi pedig még a törökök ellen is harcolt, s Esztergomba is azért vetődött, hogy a dzsigerdilent, a szív gyönyörűségét meglelje.

Életkora alapján tehát érettségi tétel is lehetne a haverom, ha nem beszélne néha annyira csúnyán. Amúgy a kötetek, könyvek, bemutatók rendben vannak. Az olvasók, nézők, kritikák is. Azt a néhány mondatos bekezdést pedig mindjárt elmondom az esetleges érettségizőknek, ami már tutira elég a ketteshez.

Ám egy rendes érettségi tétel az életrajzzal kezdődik.

Könnyű lenne népmesei elemekkel tarkítva mesélni az életéről, felhasználva, amit ő maga mondott ebben a témában. Hiszen hol van az a szegénylegény, aki egy élete, egy halála, plágiumnak merné nevezni az intertextust?

Tehát el lehetne húzni az Eltörött a hegedűm szívszorító dallamára egy történetet arról, hogy 1960-ban, amikor már csak a Rák Jani meg a Rózsa Sándor álltak ellen a téeszesítés pandúrjainak, született messze a civilizált világtól, Vámosmikolán egy fiú. Volt ugyan anyja és apja is, de annyira szegények és annyira vidékiek voltak, hogy ezt a gyereket az egyszerűség kedvéért nevezhetjük a nép gyermekének. S bár gyökerei ebbe a tiszta népi talajba kapaszkodtak, személyiségének szárba szökkenését már a főváros dekadens kultúrája határozta meg.

S itt jönne az első moduláció. A hetvenes – nyolcvanas évek fordulójának haladó magyar rockzenéjét idézve a csehszlovák gitárok szlávosan édes – bús hangján a-moll/F/ G-dúrban lehetne folytatni, mert ezt még kollektív álmunkból keltve is el tudnánk játszani. A rock and roll az rock and roll. A haverom úgy játszhatta volna a Bélával a Hendrixet, mint egy isten. S mivel éppen hogy csak ötven, még nem késett le arról, hogy a Lou Reeddel, meg a Bowie-val játsszon New Yorkban. Néhány év, és színpadi mozgásban biztosan megveri őket. Egyébként meg a váci Alfában játszott egy olyan srác, amilyen mindig is lenni akart.

Most a tonika és a domináns után itt a szubdomináns. A haverom, a népből jött egyszeri ember vagy a színpadon a mindannyiunk helyett szólózó gitárvirtuóz ugyanis író  - meg persze képzőművész – lett, és mint ilyen, folyamatosan a szabadság különböző illúzióival kénytelen leszámolni.

              Egy interjúban azt mondta a haverom, mikor már annyira író volt - meg persze képzőművész -, hogy interjút is adott, hogy műalkotásokat akart létrehozni, melyek szükségszerűen bizonyos konszenzust felmondanak, vagy nem illeszkednek bele egy adott irodalmi kontextusba(…) ám semmiképpen sem akart protestálni velük, mert ez a protestálás olyan, hogy annak függvényében maradnak a dolgok, amihez képest tiltakozunk, ami ellen lázadunk.

A haverom tehát outsider volt, mikor költőként elindult irodalmi pályáján, melyet aztán minden műnemre kiterjesztett. Nem is illett bele a kritika fogalmi struktúrájába, hiszen nagyon nehéz lett volna megmondani, mit írt a Heidegger meg a Gadamer a szomorúmanókról, a Derrida az meg pláne nem adott kapaszkodót. Mondjuk a Foucault – nak állítólag volt egy elveszett kézirata, ráadásul tényleg úgy nézett ki, mint egy szomorúmanó.

A lírikusi indulás megfelel a romantikából táplálkozó magyar irodalmi tradíciónak és az avantgárd hagyománynak is. Aztán persze a haveromnál is megtörtént az életkora, irodalmi pozíciója által borítékolható klasszicizálódás – mert nem maradt örökké outsider, sőt. Meleg kilincs címen egy Best of albumot is kiadott.

Aztán elkezdett prózát is írni. Számára a próza élettani változás, annak a belátása, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő. Drámáinak a konfliktus viszont abból ered, hogy hősei számára az idő tudomásulvétele okoz problémát.

A műveiben, műfajtól függetlenül gyakran föl lehet ismerni egy topográfiailag, szociológiailag visszatérő, maga – magát átfedő és értelmező történetet, mely az élet elviselhetetlenségéről szól. S ez az összefüggő történethalmaz úgy van ott valahol Szob és Vác között, hogy nem lehetne sehol máshol. Ahogyan a görög drámák vannak odarakva mondjuk Thébába. Ott is mindig késett a busz, igaz, ott nem a Karesz vezette.

Kerényi Károly szerint a mitológia olyan közös tudás történeteinek az összessége, amit sokféleképpen lehet elmondani, mégis ugyanaz marad. Háy – mert így hívják a haveromat -, kis történetei mögött föl lehet ismerni ezt a nagy történetet. A leghétköznapibb beszédhelyzetben ébreszti rá hőseit és olvasóit arra a tragikus tudásra, hogy aki él, az szükségszerűen elbukik. Hogy maga az élés valójában szükségszerűen rossz folyamat, hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy ami megtörténik, azt szükségszerűnek látjuk.

"Legjobb nem születni, és ha már születtünk, legjobb korán meghalni. " könnyű lenne azt mondani, hogy ez a többezer éves tanács jön át egy ötvenéves haver megkeseredett bölcsességeiből, de Háy János művei már harminc éve erre épülnek. Ugyanakkor a haverom mindenek dacára mégis azt mondja, hogy a szomorúmanókat boldognak kell elképzelnünk.

Mert jó hinni abban, hogy van egy hely, ahol én lehetek Hámfri Bogárt, ahol majdnem legyőzhető a török vagy ahol nincsen vége a Bélának se. Vagy abban, hogy legalább az összeomlásunkkor bekövetkezik az emberi önazonosság pillanata. Hogy legalább az összeomlás a sajátunk lehet.

Háy kvázi – passiójelenetein úgy süt át a remény, ahogyan a barokk festményeken fénylik fel a felhők mögül a nap. Ha az ember a szenvedésben elnyerheti önmagát, akkor ez a szenvedés talán nem is hiábavaló. De ezt a szenvedő a saját életéből már sohasem ítélheti meg.

A haverom, akit Háynak hívnak, szembe helyezkedik azzal a tévképzettel, hogy a világ valami felé tart. Mert semmi nem tart semmi felé. Ha eljut például a gyerek az állomás melletti kocsmától valamely távolságba, ott egy újabb kocsmát talál, ami szakasztott ugyanolyan, mint az előző.

Illúzió túllépni ezen a mai kocsmán, mert ez a kocsma nem mai. Epiktétosznál fogadó volt, a hatvanas évek Budapestjén eszpresszó, de lehet buszmegálló, árokpart vagy fekete – fehér kővel rakott konyha. A túllépés reménye és illúziója a koroknak, divatoknak megfelelően változik, a túllépés lehetetlensége megmarad. Megannyi Gézagyerek, nem tudjuk, a fehér van-e a feketén, vagy a fekete a fehéren, hogy melyik a szalag és melyik a kő. S nem tudjuk, kijavítja –e az Isten azt a hibát, amit vétett, az is lehet, hogy ő maga is csak elszenvedi.

Minek örülhet hát az ember? Például annak, hogy a haverja betöltötte az ötvenet. Nem utolsósorban azért, mert nem az ember lett ötven, hanem a haverja.

Vidáman lehetne sorolni, milyen jó is volt akkor, amikor a haver még negyvenéves volt, horribile dictu harminc. A többit meg, a korábbiakat, ha írja is, valószínűleg már nem emlékszik rá, hiszen annyi élete volt!

A Háy János nevű személy egyszerre átlagember, közösségi hős, népi író, tapasztalt kalandor, rockandroll sztár; de Háy János nevű személy nem létezik. Most mégis ötvenéves lett. Mi jöhet még? Tíz év múlva a sweet little sixty? Utána meg a német újhullám, a bis Hundert und Zwanzig?

A Háy János nevű ötvenéves, nemlétező személyben maradt egy gyerek, aki dacolva minden tanáccsal, jó szóval, szaktanári és nevelőtestületi figyelmeztetéssel abban bízik, hogy a világ mégsem olyan, amilyennek látszik – ezt illetően nem tudják becsapni-, s arra vár, hogy a maguk módján boldogtalan vitézek között felbukkanjanak a boldog vitézek is. Akiket még nem látott ugyan soha senki, de olyannak képzeljük őket, amilyennek a haverom, Háy János rajzolta meg a szomorúmanókat. Boldognak. Meg boldogtalannak. Mert a kettő nem válik külön. Fifty-fifty.