Filip Florian könyve egyszerre detektívregény és bámulatosan anekdotázó balkáni próza; történelmi tényeket mutat fel, de épp csak olyanforma pontossággal, mint a legnagyobb dél-amerikai regényírók.

     Helyenként a metafizika területére lépdel, másutt megmarad a realitás világában: egy az Oszták–Magyar Monarchia és Ó-Románia egykori határán fekvő kisvárosban, ahol a római erőd feltárásakor hatalmas tömegsírra bukkannak. Milyen időből származhatnak a csontok? Ennek felderítésével foglalatoskodik a fiatal régész, az öreg katonai ügyész, az egykori politikai fogoly, sőt az argentin csontszakértők is. Az író a briliáns történetbonyolítással egészen a legutolsó mondatig képes fokozni olvasói kíváncsiságát.

 

Filip Florian 1968-ban született. Dolgozott újságíróként a Cuvîntul című kulturális magazinnak, tudósított a Szabad Európa Rádiónak és a Deutsche Wellének. 2006 májusában a Literarisches Colloquium Berlin vendége volt. Bukarestben él a feleségével és a fiával. Ezzel a regényével egyaránt elnyerte a România literară magazin és az Anonimul Alapítvány legjobb elsőkönyvesnek járó díját és a Romániai Írószövetség legjobb elsőkönyvesnek járó díját.
     Könyve magyarul is megjelent a Magvető kiadónál 2008-ban.

     Ármos Lóránd a szerzővel készített interjúját korábban már olvashatták a literán.

 

Filip Florian: Kisujjak
(részlet)

Miután a zöld, talpas poharak újra megtöltődtek, megtudtam, hogy Jeni mama, túl az ismerősök és ismeretlenek frusztrációin, iróniáján, pletykáin és irigységén, igazi lady. Milyen egyszerű a magyarázat! Még csak tizenhat éves volt, amikor a Notre-Dame (nem a párizsi, hanem a ploieşti-i) leányiskola befejezésére készülve, ő, Eugenia, forrón beleszeretett a fiatal lord Neil Embury-ba, aki a város olajfinomítóinál a szigetország egyik vállalatát képviselte. A lord mellett villámgyors és izzó szerelmi történetet élt át, és egy Szalonikiből külön e célra repülővel odahozott anglikán lelkész áldása alatt, hozzá is ment feleségül azon a napon, amikor a grippás Chamberlain, rátalálva az általa isteninek hitt, de valójában minden kétséget kizáróan ördögi erőkre, arra gondolt kis idő múltán, hogy a rajnai demilitarizált övezetben történő katonai csapatmozgásokat mégsem kell elítélni hivatalos közleményben, de még egy nagyköveti szintű levél formájában sem. Neil-t, akinek harmincegy évén kívül tulajdonát képezte néhány hullámos-szőke favorit, egy alabástrom lornyon, egy szürke szempár (idézet: „mint a havazás előtti ég”), egy ritka csokornyakkendőket tartalmazó gyűjtemény és egy becsületes nevetés (másik idézet: „magácska tudja mit jelent szabadon, szabadon, egészen felszabadultan nevetni? ... hogy ne is érdekelje illő-e még vagy sem...”), az Elena Doamna utca 34 szám alatti házban ismerte meg, a Ionescu testvérek (a Podu-Fetii-i uradalom és a pleaşa-i samottéglagyár tulajdonosainak) legidősebbjénél. Békés vacsora volt a húsvéti vakációban, apjával, a házigazda, egészen pontosan a Testvériség egyesület ügyvédjével érkezett, ott történt meg, hogy torkára ment egy szálka a tepsiben sült dunai heringből. Kitört a pánik, nem kapott levegőt, két kezével a torkát markolászta, az egyik hölgy repülősó után kiáltott, egy úr megpróbálta kifeszíteni a száját, hogy kenyérbelet nyomjon le a torkán, a másik, mint egy gramofon, amelynek tűje már nem csúszik a lemezen, megállás nélkül ezt kiabálta: lélegezz mélyeket! lélegezz mélyeket! Egy nőnek az az ötlete támadt, hogy fehér borral öntse le (meglehetősen édes pinot gris volt), végül hátulról érkezett, anélkül hogy bárki is számított volna rá, egy könnyed, pontos, korántsem fájdalmas, de hatásos és életmentő ütés. A társaság nehezen tért magához, ott sürögtek-forogtak teljesen hiábavalóan körülötte, miközben lord Embury, aki azt a gondviselésszerű ütést mérte a tarkójára, tiszta szívből nevetett, hangos és felszabadult, értitek? felszabadult nevetéssel. Iszonyúan szégyellte magát, tekintetét azon az estén már fel se emelte a tányérból, mintha égett volna a homloka, az arca, a halántéka, valahol a bokája fölött éles tűcskék szurkálták, elképzelte, és valósággal látta is a varrógépet, melynek pedálját olykor-olykor megnyomta egy ismeretlen, szénfekete, puha férfinadrág anyaggal takart, elegáns, ugyancsak szénfekete cipőbe rejtett láb. Távozáskor, az idősebb Ionescu testvértől, mint apjától vezetve, Neil Embury felé indult, és megköszönte a segítséget. Komikus kiejtéssel és valami teljesen absztrakt grammatikát alkalmazva, gyűrűsujjával megérintve a vállát, a petróleum-szakértő Dickens-ről és valami elvarázsolt halcsontról beszélt neki, megígérve: hamarosan felkeresi az internátusban, hogy meggyőződjön róla: ütésének csak pozitív hatása volt. A látogatás lehetett volna rövid és konvencionális, vagy nem is kerül sor rá, de minden egészen másként történt. A második emeleti, tető alatti hálóteremben, bő egy órával lámpaoltás után, amikor a legtöbb diáklány aludt már, s csak néhányan mocorogtak még a nemrég tavaszillattól átitatott, szúrós takarók alatt, halk ablakkocogtatást hallott. Eugenia a pokrócot a fejére húzta, és a teljes sötétségben, ismét látta az elegáns férficipő által működtetett varrógépet, ahogy fáradhatatlan tűjével szurkálja a bokája fölött. A hálóteremben nagy kavarodás támadt, a kopogás megismétlődött, nyugodtan és magától értetődően, az ablakkeret fénylő négyszögében egy az ereszről lehajló kar jelent meg, a pedagógus-nővér gyors léptei végigkopogtak a folyosón, kinyílt az ajtó, aztán az ablak, az ablakot maga a pedagógus-nővér nyitotta ki, és fentről, a tető irányából egy homlokával a földnek, szakállával az égnek fordított, húsos férfiarc jelent meg egy férfias és erőteljes nevetés társaságában. A pedagógus-nővér mintha kővé dermedt volna, a ploieşti-i Notre-Dame leányiskola tizenegy növendéke kiabált, visított, pukkadozott, remegett, nyögött és rikácsolt, míg a hálószoba tizenkettedik lakója, ő, Eugenia, nyugodtan az ablakig ment, meztelen és rózsaszín talpát a párkányra rakta, elkapta a neki nyújtott kezeket és hagyta, hogy azok a zománcos cserépből rakott, napfényes délelőttökön zöldes színekben játszó tetőre emeljék. Minden bizonnyal olyan árnyalat volt, ami némiképp e pohár színére emlékeztet ugye? kérdeztem Jeni mamát, és ő igennel felelt.

(Karácsonyi Zsolt fordítása)