hirdetés

Filip Springer: Miedzianka

2012. április 14.

Filip Springer (1982) lengyel szerző régészetet és etnológiát tanult a poznani egyetemen. Újságíróként, fotográfusként dolgozik, a Polityka c. hetilap munkatársa. Ez az első önálló kötete, Miedzianka. Az eltűnés története a lengyel tényirodalom egyik legújabb példája. -  Az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának lengyel vendége.

hirdetés

Ha Karl Heinz Friebe elsírná magát a tehénlepényekkel tarkított rét közepén állva, mely valaha szeretett városkája főtere volt, az bizonyára némiképp melodramatikus volna. De lehetne Karl Heinz dühös, csalódott, szomorú, akár gyűlölet is áradhatna belőle. Mindezeket meg lehetne valahogy magyarázni. De nem ez történik – Karl Heinz ott áll a csalánosban és nyugodtan mutogat az ernyőjével:
– Ott állt Breuer vendéglője, amott Haenisch gyógyszertára. Itt, ahol állunk, volt a nagymamám szalonja, ahonnan a pitvarba léptünk ki, aztán tovább az udvarra, a gyönyörű almafa alá. Kupferberg valaha szépséges volt és zöld.
Most csak zöld.

Miedzianka

Még mielőtt leomlott volna a vasfüggöny, és Karl Heinz Friebe minden nehézség nélkül Lengyelországba utazhatott, Miedziankában beszakadt egy ember alatt a föld. A férfit Zbigniew Anton Sierońnak hívták, és villanyszerelő volt. Késő őszre járt, a nyolcvanas évek elején. A városkának a domb tetején már semmi nyoma sem maradt, a környéken szétszórt néhány házacskában csupán a maroknyi legkitartóbb lakos élt. Kizárólag a Janowicébe vezető út mellett, egy bádogépületben működtek a jelenia górai SIMET műhelyei. Tizenegypár ember dolgozott ott, akiket kifejezetten ezért szállítottak át Jelenia Górából. Egyik este Zbigniew Antoni Sieroń innen indult Janowicébe, hogy a valaha bányász, később sörfőzdei dolgozó Władek Trepa televízióját megjavítsa. Késő éjszaka indult vissza, kissé sietős is volt a dolga, úgy döntött hát, hogy lerövidíti az utat. De a műhelyekhez már nem érkezett meg.
Mikor beállt a sűrű éjszaka, valakinek az üzemben feltűnt Sieroń hiánya. Keresni kezdték – sötétségben és ködben, mely mint minden ősszel, most is betakarta a dombot. Végül megtalálták. A kerítés darabjaival együtt ott feküdt és nyögdécselt egy nagy szakadék alján, ami közvetlenül az üzembe vezető út mentén nyílt. Próbálták kihúzni, de a közelben sehol sem találtak olyan hosszú létrát, hogy elérjék. Összekötöttek hát néhány kötelet és úgy ereszkedtek le a mélybe. Sieroń összeverte magát és meg volt rémülve, de egyébként egészben maradt. Nem minden nehézség nélkül, de sikerült a felszínre húzniuk. Amikor magához tért, izgatottan azt mesélte, hogy a föld élve fel akarta falni. Sokáig nevettek utána rajta, hogy bizonyára rá is szolgált erre valamivel.
Igen, a föld Miedzianka alatt minden percben hírt ad magáról. Szinte minden nagyobb esőzés után hasadékok és mélyedések nyílnak a szántókon, ahová aztán hetekig hordják a földet a parasztok. A nyolcvanas évek óta a bányafolyosók is egyre gyakrabban omlottak be, már senki épelméjű nem ereszkedett volna le, annak ellenére, hogy a környéken még mindig akadnak olyanok, akik tudják, hol vannak az egyes tárnák és hogyan lehet azokba bejutni. Tudta ezt Bogdan Markowski is, Bogdan Spiż jó barátja, aki a nyolcvanas években a janowicei tejüzemben dolgozott. Akkor találta ki, hogy Miedzianka földalatti labirintusát a savó tárolására fogja használni, aminek az utilizációjával folyamatosan gondok voltak a tejgyárban. Úgyhogy Markowski néhány munkással együtt fogta a tartálykocsit, és elmentek egész Mniszków mellé. Ott van a bánya egyik bejárata. A járatba be se néztek, csak bedöntötték a savót a hegy gyomrába, és elégedetten távoztak. A botrány néhány nappal később robbant ki, amikor tizennégy kilométerre Miedziankától a Bóbr vize fehérré és büdössé változott.
– Akkor értettem meg, mi is rejtőzik igazából a hegy alatt – emlékezik vissza Markowski.
Ha azonban átlapozzuk a hetvenes és nyolcvanas évek újságait, az derül ki, hogy Miedziankában semmiféle uránbánya nem volt.
„Igaz, hogy az 1948 és 1952 közötti években megpróbálták újraindítani a bányászati munkálatokat és felmérni a kitermelés megtérülhetőségét, de a lubini lelőhely feltárása után mindezt végérvényesen be kellet szüntetni” – írja a „Wierchy”.
Más lapok sem maradnak a „Wierchy” adósai. A „Karkonosze” hozzáteszi, hogy Miedzianka már 1945-ben elsüllyedt, a „Nowiny”, hogy a háború után már semmit sem találtak itt a föld alatt, úgyhogy a bányászat természetes halált halt. Később Miedzianka feledésbe merül, és már egyetlen újságíró sem érdeklődik utána.
Amikor megnyitották a határokat, a környéken egyre több német kezdett feltűnni, akik szerettek volna meggyőződni arról, képesek-e még ráismerni szülőföldjükre. Egy nap a janowice wielkie-i egészségház igazgatójának irodájába beállít egy délceg úriember, hamisítatlan arisztokrata modorral. Eberhardt Stolberg zu Wernigerode néven mutatkozik be, Christian Stolberg, Miedzianka, Janowice és Trzcińsko utolsó grófjának leszármazottjaként. A Stolbergek birtokai közé tartozott az a kastély is, amiben jelenleg a janowicei orvosi rendelő található. Az igazgató gyanakvó, Stolberg nevű kiöltözött német már jónéhány járt náluk, de egy sem volt annyira meggyőző, hogy az épületbe beengedje.
– Mégis honnan kellene tudnom, drága uram, hogy Ön az, akinek kiadja magát? – hangzik hát el a kérdés.
– Onnan, kedves barátom, hogy ha nem cserélte le a dolgozószobája ajtaját, a mai napig van hozzá kulcsom! – hallja az igazgató a választ, amit a megfelelő szemléltetés követ.
A személyt, aki a jelenet tanúja volt, Irena Kamieńska-Siutának hívják. Rég lemondott már a politikai tevékenységről és annak a hivatásnak szentelte magát, hogy a vidékre látogató német turisták idegenvezetője legyen.
– A lengyelekkel való kapcsolataiban Stolberg dölyfös, néha egyenesen rideg volt, nem mutatott érzelmeket, de sosem lépte át az udvariasság és a jó neveltetés határait – emlékezik vissza a doktorné. – Miedzianka romjait, különösen azt a helyet, ahol valaha a kastélyuk állt, és ahol most semmi sincs, komor hallgatásban szemlélte. Csendbe burkolózva tértünk vissza Jelenia Górába. Utána kezdett vele a kapcsolat megszakadni.
Karl Heinz Friebe 1989-ben tért vissza Miedziankába. Amikor meglátta, mi maradt belőle, majd megszakadt a szíve. Elhatározta, hogy soha többé nem utazik oda. Egy év múlva visszatért, a feleségével együtt. A mai napig visszajár. Eleinte nem messze attól a helytől parkolt, ahol valaha a háza állt, és ott aludt. Később bejárta az összes régi zugot, otthontalanként élt ott, ahol valaha házak álltak. Egy nap látta, ahogy gyerekek sétálnak a Janowicébe vezető úton.
– Amikor a háború után elutaztam innen, igaz, csak kölyök voltam, de az volt az érzésem, hogy ez valami félreértés, amit tisztázni kell. Hosszú évekig kísért ez a meggyőződés, szerettem volna mindent visszafordítani. Amikor megláttam azokat a gyerekeket, megértettem, hogy ahogyan most van, úgy marad már mindörökre.
1999-ben Karl Heinz Friebe elhatározta, hogy kisebb obeliszket állít, emlékeztetve arra, valaha városka állt itt. Kupferberg többi, mostanra Németország szerte szétszórt lakosa beszélte rá erre. Gyűjtést rendeztek, kiválasztották a helyet. Eredetileg a kőnek a máig létező katolikus templom mellett kellett volna állnia. Ebbe azonban a janowicei egyházsközség plébánosa nem egyezett bele. Karl Heinz Friebe nem kérdezte, miért.

Szathmáry-Kellermann Viktória fordítása

Springer

Filip Springer (1982) lengyel szerző régészetet és etnológiát tanult a poznani egyetemen. Újságíróként, fotográfusként dolgozik, a Polityka c. hetilap munkatársa. Ez az első önálló kötete, Miedzianka. Az eltűnés története a lengyel tényirodalom egyik legújabb példája.


Filip Springer

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.