Kajszibarack

Amikor megkérem nagyapát, csak hümmög. Sem ereje, sem kedve nincs mesélni nekem. Markolászsza a zsíros botját, és úgy simogatja a bütyköt a végén, mintha anyám apró gyerekfeje lenne.
Nagyon szerette, ezt tudom. Ezért nem akar róla beszélni. Ezért nem akar rá emlékezni. Márpedig nekem emlékekre van szükségem. Anyám ezt csinálja. Anyám azt csinálja. Mindegy, hogy mit. Csak anyám csinálja.
Nagyapám értetlenül néz rám.
– Mit akarsz? Ne bolygass már engem, meg a múltat se.
– Akkor beszélj a születéséről! – kérlelem. – Az biztosan szép emléked vele kapcsolatban.
– Persze, az, de mégsem... A nagyanyád miatt.
Azért elmondom, várj türelemmel. Törjél addig a diót. Úgyis olyan akadozva tudok csak beszélni, emlékezni. Hátha unni fogod – motyogja. – Én legalábbis sokszor unom magam.
Ropog a friss héj, olyan zsenge, hogy egy mozdulattal miszlikbe zúzok egyet. Utána fogaim közé illesztem a még nedves, rugalmas dióhúst. Rágózom vele.
– A dióról jut eszembe – kezdi nagyapám. – Abban az évben két hordót is meg kellett mentenem a penésztől, vízbe áztatott diófalevéllel. Csak kevés híja volt, hogy tönkre nem mentek. Márpedig ez két tízhektós hordó volt. Ilyenekkel az ember már nem szívesen viccel. Meg féltem is, hogy hogy leszünk majd. A pénzzel, a világgal, ha jön a kicsi. Spórolni kellett, no. Nagyanyád már eléggé rosszul viselte magát. Meleg nyár volt, augusztus eleje. Böbebú mindenféle vajákos szerekkel kenegette a lábát meg a kezét, mert akkorára püffedtek a sok víztől. Pedig véznácska volt, de hát a szövetek. Feszítették szét a testét. Néha mintha apadt volna egy kicsit, de végeredményben mindig úgy nézett ki, mint az a kötözöttsonka-baba. A külföldi autósatlaszokon, az a fehér, tudod.
Féltem, hogy baj lesz a szülés körül, olyan vézna asszony volt. A nagyanyád, és az egész családja, a Hermann-vér már csak ilyen, gyenge és erőtlen. De az eszük friss volt, vágott, mint a hajnali szél szüret idején. Így maradhattak egyáltalán életben. Annyi generáción keresztül.
Féltem, hogy baj lesz, és meg is lett.
Anyád élete csak egy sóhajtáson múlott. Úgy magára tekerte a köldökzsinórt, mintha magát verte volna láncra. Valami nagy vétségért. Talán előre tudta, hogy az anyja halálát fogja okozni.
Én bent topogtam az ágy mellett, de annyira kiabáltam, hogy Böbebú kiküldött. Nagyanyádnak így is volt elég baja. Csak akkor rohantam volna nagyanyádhoz, amikor rengő tagokkal kihozta anyádat illatos ruhába öltöztetve. De akkor Böbebú suttogva odaszólt hozzám.
„Hogy ez a különleges lény megszülethessen, egy másik különleges lény életét kérték a szellemek. Nem tudtam megmenteni”, sírta hozzá.
Én üvöltöttem.
„Miért nem a falu orvosához vittem a feleségem? Miért bíztam meg ebben a boszorkányban? Aki mindenkinek csak a vesztét okozza?” Nem hallgattam Böbebúra sem, aki szipogva sustorgott: „Olyan előrehaladott állapotban volt már a szülés, hogy a lányodat is elveszítetted volna, mire odaértek.”
Zokogtam, mint akinek hét rétegnyi bőrétm egyesével fejtik le a hátáról.
Jézus Krisztus állítólag vért verítékezett a kereszten. Hát nekem a könnyeim voltak vérből. A nagy, erőlködő fájdalomban. A sírás azonban nem tartott sokáig. Azonnal elöntött a düh, és felforrósított. Lángokat láttam.
Nem vagyok egy erős ember. Az agyvérzésem után meg pláne nem. Tudod, lebénultam a jobb oldalamra. Ezért sántikálva indultam el Böbebú felé. Rekedten rászóltam: „Tedd a gyereket a bölcsőbe!”, majd felemeltem felé a botomat. – Nagyapám itt szünetet tart, és sóhajt. Egyet. Kettőt. És egy harmadik gyorsat.
– Neki akartam menni, de annyira, annyira, hogy vége legyen. Szerencsére Böbebú elinalt, mint a kincsként őrzött óbor a szétrohadt hordó dongái közül.
Később tudtam meg, hogy ha akkor megorrol rám, még anyád is meghalt volna.
Utána ugyanis napokig tartott a depresszió, amibe estem. A nagyanyád testét még bevitettem egy ismerős gazdával a halottas házba. De aztán már csak ültem. Csak bámultam magam elé a verandán. Nem ettem, nem ittam. Nem éltem. És azt sem hallottam meg, amikor anyád enni kért. Ha Böbebú akkor nem küldi ide a házunkhoz azt a hollót, anyád biztosan éhen pusztul.
Addig a pár napig ugyanis ez a madár etette. Micsoda hülyeség. Kajszibarackkal. Valahogy a szájába csöpögtette. Tudom is én. Magam sem hiszem az egészet. De egyszer csak azt vettem észre, amikor már kicsit magamhoz tértem, és beszaladtam anyád bölcsőjéhez, hogy a nagy fekete madár kirepül az ablakon, anyád pedig jóízűen cuppogtat a szájával, mint aki igazi lakomán van túl.
Onnantól kezdve aztán végre úgy viselkedtem, mint egy apa. És nem mint egy kábán gyászoló férj. Anyádnak egyébként a kajszi maradt egész életében a kedvenc gyümölcse.
– A holló pedig a legjobb barátja – teszem hozzá én, irigyen. – Egy holló – fújom ki a szót magamból. – A legjobb barátja – toppantok keserűen.
– Nem a barátja – túr egy csíkot nagyapám a porba botjával, és ő is fél attól, amit mondani fog. – Nem a barátja, a másik fele volt. Anyád két testben élt.

Finy Petra: Madárasszony
(Akinek szárnya van, kalitkába kerül)
320 oldal
Libri Kiadó, Budapest, 2012

Linger Lea anyja különleges nő volt: megszállott madarász, aki súlyos depressziója elől a természet világába menekült. Az asszony öngyilkossága után Lea végigjárja a rokonait, hogy az emlékeiken keresztül felgöngyölítse családja történetét, miközben maga is épp az anyaságra készül. Ám a nyomozás során önmagáról és a rokonairól is többet tud meg, mint amire valaha is számított. Finy Petra első regényében a hazai növény- és állatvilág soha nem látott gazdagságban tárul az olvasó elé. A magyar irodalomban egyedülálló vállalkozás, mely a természet nyelvén mesél el egy nagyon is emberi történetet. Finy Petra 1978-ban született Budapesten. Első felnőtt könyve a 2006-ban megjelent Histeria grandiflora című verseskötet, 2008 óta kilenc nagysikerű gyerekkönyvvet írt. Ez az első felnőtt regénye.