Seillai Zoárd,
A Beszélő hű virágfelelőse

Vári György
Mit tanít a Biblia?

Különös nyári délután volt, színültig telve melankóliával, ismeretes a nyári délutánok végtelen hosszúságán átszüremlő hallgatás, a végtelen térségek konok hallgatása. Közeledett, de nem ért el a nap vége. Összefutottam a Jászai-villamosmegállóban egy hajléktalannal.       – Látom én, hogy az úr vallásos ember – indította a beszélgetést. Kalap, szakáll, orr, ódon utazótáska, nemrég lezárult párizsi utam nyoma, alighanem tényleg olyan lehettem, mint Reb Tevje, amikor elhagyni készül Anatevkát. Felélénkültem. Engem ilyen szubtilisen, alig számító, megejtő kedvességgel még soha le nem zsidóztak (nem sokszor zsidóztak amúgy), felcsillanó szemmel kérdeztem meg, honnét gondolja. Hát, kezdte el simogatni a szakállát ismerősöm, az egész beállítottsága olyan az úrnak. A beállítottságom amúgy tényleg a megszólalásig olyan, igazi zsidó beállítottság, bármi légyen is az, de van, biztos léteznie kell neki, mert egyből kiszúrta. (Ámbátor lehet, hogy zen-buddhista szerzetesre gyanakodott bennem, és akkor mégse látszik). Bólintottam, ha már egyszer így lebuktam, mit lehet csinálni. Nem mintha merném azt mondani, vallásos vagyok, de még nem adtam fel. Na és mit ír a Biblia? – tette fel a beugró kérdést ez a kedves hittantanárba oltott Vágó István. Nem akartam szégyenben maradni, mondtam, hogy szeresd az Urat, a Te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész erőddel meg hogy szeresd a jövevényt, mert Ti is jövevények voltatok Egyiptom országában. Ez tetszett neki, de azért ő is mondott drósét (Tóra-magyarázatot), azt mondta, azt is tanítja a Biblia, és ez a fontos, hogy segítsünk a rászorulókon, ugye. Ezt el kellett ismernem, úgyhogy, átlátva a jámbor cselekvésre hívó, bölcs szavak értelmét, adtam is az én talmid hóhememnek (törvénytudó) egy kétszázast, ő hálásan kezet szorított velem és – intve, hogy hajoljak le hozzá – a fülembe súgta: Kellemesen csalódtam magában. Beszélni kezdett, mintegy jutalmul, elmesélte élettörténete fontosabb részleteit, semmi amúgy elmesélhetetlen,  mint minden kilátástalanság banalitása megtoldva még az immár obligát Istennel akiben – elhihetem, ő is hisz, és tudja, hogy valahogy figyel, ebben azért nagyjából biztos, ki más maradt neki, mint az Isten. Látszott, hogy azért is beszél, mert minden bizalmatlansága ellenére reméli, én talán mégis valami többet tudok róla. Be akart vágódni, rajtam keresztül az Istennél, és én is úgy kezdtem érezni, hogy hiába téved, mégis jogosan várja el, hogy szóljak majd egy-két jó szót az érdekében. Tényleg hitt benne, ezt éppen beszédének számító buzgósága, hízelkedése mutatta. Én az egyik bódé üvegének dőlve figyeltem, mentek a villamosok, valamit közbekérdeztem néha. Aztán, hogy nem maradt szavunk, ő is nekitámaszkodott a bódéüvegnek, és bámultuk az antikvárium kirakatát, közös csöndben, a pesti alkonyatban.  
Aznap este - hetek óta először, újra - elmondtam az esti imát. Persze, nem úgy, már csak posta voltam.

Várady Szabolcs: Dezső, hetven

Margócsy István
A paradoxonok költője
A hetvenéves Tandori Dezsőnek

 

„Hátha nem úgy van?!”
Várady Szabolcs

    „Alles Vergängliche ist nur ...”
Goethe

 

Vegyük kiindulásnak a Talált tárgy kötet cikluszárásának megrendítő mondatát, mely ugyan csekély terjedelmű, de mivel teljes oldalas megjelenítést nyert, kiemelt jelentőséggel kell hogy bírjon: „Ugyanez elmondható bármiről”. Tandori költészetének mintha ez a mondat lenne a kulcsa, ez lenne a mozgatója – a költőnek, aki persze rengeteg mindent meglát, megfigyel, talál és rögzít, úgy látszik, mindenről, szinte mániákusan, ugyanaz jut eszébe, ugyanazt mondja el (legfeljebb a környezetet és a tárgyiasságot rögzíti megkülönböztetett megkülönböztető képességgel és szándékkal), s ennek az ugyanannak az elmesélésével, elmondásával, kimondásával, érdekes módon, mindig más végeredményhez jut el – ami ugyanannak indult el, az út, azaz a kimondás végére egészen mássá alakult, másnak bizonyult. Ha szisztematikusan vagy éppen kronologikusan, mondhatnám lineárisan olvassuk Tandori Dezső költészetét, állandóan paradoxonokba ütközünk, paradoxonokon ütközünk meg, s egyszerre két értelemben is. Tandori egyrészt szinte sportot űz abból, ahogy gnómaszerű, aforisztikus mondataiban rendre a paradoxonok retorikájával él (pl.: „...minden, ami van már, / kész katasztrófa, ami csak lesz még, még csak félkész / katasztrófa.” – Szanatóriumkörnyéki csüggedt, szörnyű csatangolások), azaz olyan megfogalmazásokat tesz mintegy axiómaszerű biztossággal vagy magabiztossággal, melyek a legelemibb logikával is összeütközésbe kerülnének (no persze ha véletlenül összetalálkoznának), s alapvető, leggyakoribb retorikai alakzatuk vagy az oxymoron (pl.: „a megnyerhető veszteség”) vagy a zeugma („Ő most nincs jól. Rajta a náthája. De rajta a bundája is.” – Most mintha ráérne, de ebből semmi sem marad a végére) lesz – vagyis azok a figurák, melyeket minden klasszikus retorika másodosztályú létezésre utasítana: hiszen a jelentésekkel úgy játszanak, hogy képtelenségeket hoznak létre: azt mondják ki, ami, a szó első jelentését nézve, egyszerűen nincs. Másrészt az a paradoxon feszül Tandori költői életművének mélyén (vagy mondjuk inkább így: az mutatkozik a leglátványosabban Tandori költészetének felszínén?), hogy e költészet minden új eleme ismétlésből ered és ismétlésbe csap át: mintha minden sokszor lenne elmondva, minden többszörösen meg lenne ismételve (s rögtön hozzátenném: mindig azonos szinten, ugyanazzal a modalitással, azaz a retorikus fokozás hierarchizáló hangsúlyeltolódásainak alkalmazása nélkül!), s ugyanakkor, mintha ezen ismétlődések során igazából soha semmi nem stimmelne, soha semmi nem lenne mégsem azonos önmagával, s kivált nem előző előfordulásával vagy következő ismétlésével; mintha semmi nem lenne az, aminek mutatja magát – holott minden csak ismétlődésnek mutatja magát. Ugyanaz és nem ugyanaz – mintha minden jelenség első megjelenésében is azonnal tükörképe lenne önmagának és egymásnak, s sokszori egymásban tükröződésük rögtön át is ironizálná egymást: minden önmagát jelenti és mást is, amint minden más is az előző jelenséget mutatja, csak éppen más tükröződésben: érvényük relatív, s egymás vonatkoztatásában parodisztikus is. Amint Goethe mondta hajdan: Kultur ist Parodie – úgy Tandori azt mondja: minden költői vállalkozásban és minden költői gesztusban „minden csak idéző jel” (Előszó Paul Klee-hez, 1976), azaz olyan ironikus utalás másra (világdarabra és szövegdarabra), melynek kizárólagos, önmagában vett értelme vagy jelentése nincsen. S ebbe a mindenbe valóban minden beleértődik, ami csak benne lehet egy (a) költészetben: a sok és sokféle látott és megélt ún. költői tárgy, tárgyiasságok, a költői viszony ezekhez a bemutatott, leírt tárgyakhoz és jelenségekhez, a megszólalási aktus, a beszéd gesztusa, a versírás lélektani és technikai megélése és bemutatása, a szöveg költői megformálása, hagyományosan szólván: a költői forma keresése (és természetesen: megtalálása), a versekben érintett vagy alakított motívumok, sőt még az egyes szövegalakítási fogások is, a szóhasználati trükkök; e költészetben mintha minden gesztus és mű, minden remekmű és minden műhelyforgács „csak” egyszeri, éppen mostani, próbálkozás lenne, kísérlet, törlendő és kitörölt segédegyenesekkel megtámogatott közelítés, ám aszimptotikus közelítés egy olyan célpont felé, mely valahol biztosan létezik, de melyről, mikor közel kerül, kiderül, hogy nem is olyan, mint amilyennek látszott vagy amilyennek állította magát, vagy amilyennek mi (a költő? vagy az olvasó?) állítottuk volt fel célpont gyanánt. E költészet mintha maga lenne a megtestesült Hérakleitosz-paradoxon, mely szerint, közismert módon, nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba: bár a folyó is megmarad, mi is megmaradunk (legalább egy második lépés erejéig), sem a folyó, sem a láb nem lesz azonos önmagával – mintha az első folyóba lépés maga lenne a másodiknak kísérlete. Tandori oly sokszor megírta, megrajzolta, javarészt persze enigmaként, azaz megoldandó? megoldható? megoldhatatlan? rejtvényként e hérakleitoszi dilemmát, hogy esetében megkockáztathatunk talán egy újabb paradox parafrázist is: Tandori szövegeiben, költészetében, sokszori és sokféle feldolgozásában e paradoxon teste igévé lett.
    Emlékezzünk csak a nagy példázatra, a Hérakleitosz-emlékoszlop c. költeményre (1970), mely egy mondatból, egy sorból áll csupán, s különössége csak abban áll, hogy e sor nem vízszintesen, hanem függőlegesen olvasandó (egymás alatt egy sorban csak egy betű áll) – s a kiolvasható és megérthető szöveg oly utasítást tartalmaz, mely az olvasás során nem érvényesíthető: „Próbáljuk meg első olvasásra megmondani hány sor”. E rejtvény-mű, e hatalmas erejű tréfa leírását kölcsönözzük most Esterházy Pétertől: „Látható, a vers konkrét fölszólítása teljesíthetetlen, mert, példásan, mire fölfogjuk, mi a teendő, a teendő már elvégezhetetlen, ha birtokoljuk, elveszítjük, ha elveszítjük, elveszítettük, ha tudjuk, mit kell tenni, akkor azért nem tudjuk megtenni, ha meg nem tudjuk, akkor nem tudjuk, és azért. Csiki-csuki, a világnak vége, reménykedjék az, aki akar!” (L.: Esterházy Péter: Otthon – javított, nyers kivezetés. In: Uő: A kitömött hattyú. Magvető, 1988, 31–34.) – s fűzzük hozzá: alighanem ebben a tragikusan frivol játékban lelhetjük fel akár a Tandori-költészetnek, sőt akár – ne féljünk a nagy szótól – minden költészetnek allegorikus megfejtését és megfejthetetlenségét: mikor nekiállunk egy művet, egy irodalmi alkotást olvasni, egyszerűen nem tudjuk, mit is olvasunk, mit vizsgálunk, mit keresünk, s olvasásunk (azaz lineáris szöveg- és műkövetésünk) nagyban hasonlít ahhoz a tétovasághoz és tanácstalansághoz, amelyet e Tandori-függőleges a képünkbe vág. Akkor tudjuk, meg, mit is olvastunk, s mit kellett volna észrevennünk és tennünk, mikor már véget ért a rég elkezdett olvasási feladat, s legfeljebb annak örvendhetünk, hogy rájöttünk egy olyan trükkre, melynek segítségével esetleg a következő rejtvényművet mint ismétlést jobban tudjuk majd, no nem megérteni, hanem csak kezelni. E vers elolvasása arra int, hogy csak úgy tudjuk megérteni (van-e ennél esendőbb szó a művészetre?) a műalkotást, a költészetet, ha rögtön első olvasásra másodszor olvassuk – ha olvasatunkba belekalkuláljuk a közelítés esendőségét és azt, hogy minden közelítés ismétlésért kiált: holott tudhatjuk azt is, hogy mire késznek mutatjuk magunkat az ismétléshez, mind a közelítő, mind a közelített elmozdult előző helyéről s előző állapotából. Lám, a folyó és a szöveg ugyanúgy elmozdult, mint a költő vagy az olvasó, s ezért jogosnak (vagy inkább természetesnek?) mutatkozik az alaptézis parafrázisa is: amint a Hérakleitosz-értelmezés című költemény (1980) némi arcátlansággal ki is mondja, persze most már vízszintesen (azt sugallva, mintha ideiglenesen helyreállt volna a világrend): „PRÓBÁLJUK ELSŐ OLVASÁSRA MEGMONDANI, HÁNYSZOR.” A mondat, melynek szavai és szórendje nagyjából megegyeznek az előzőével, íme, radikálisan átalakult: az aktuálisan vonatkoztatható felszólításból hiányos mondat lett, oly hiánnyal (ellipszissel), mely épp a lényegesnek kínálkozó mondatrészt és jelentéstartalmakat eliminálta – a felszólítás üresben fut, hiszen épp a cselekvésre utaló állítmányi rész kallódott el a zseniálisan csalfa szó- és hangjáték erőterében, s így a kérdés oly általánosságot céloz meg vagy ér el, mely épp ürességével fog egyszerre a mindenre és a semmire utalni.
    Lássunk még egy példát erre a mélyen komolyan vett s folyamatosan átironizált, kifordított ismétlés-rendre: a Round Pond, avagy a Kerek Tó című (1978) fantasztikus vers zárlatában is találkozunk egy különleges, feloldatlan enigmával, mikor azt olvassuk: „Szer-telen is egy lesz a szorzat / Mert egyetlen lesz egyszerünk”. A megfejtéshez, mivel a vers szövegében előzetesen semmi jelentésbeli utalást nem találunk e matematikai jellegű feltételezésre, a vers poétikai gesztusai segítenek hozzá: amint a megelőző sorokban állandósult a szavak szó- és hangalakjának súlyosan konvenciósértő új értelmezése és új rendbe rakása (pl. „ Vajon is hol helyszínelünk” ; „Köz-tudottan helyszűkölünk” ; „Lefektet ám ami lohogtat” stb.), azaz hozzászokhattunk, hogy itt a szavak egyes felszeletelt darabjainak új felhasználása is meg van engedve, hogy az újraalkotott szavak darabokból vannak összerakva, oly módon, hogy így a régebbi helyek jelentésasszociációi is átmossák az új szóösszerakás aktuális jelentéstulajdonítását, úgy most az utolsó két sorban is felfedezhetjük e nagy trükköt: az egyszer egy (1 x 1 = 1) alaptézise lesz itt szétszerelve és újraszerelve, minek során ha az egyszeregyből hol az „egy”, hol a „szer” szóelemet mozgatjuk el, akkor is ugyanazt kapjuk: szertelenséget és egyetlenséget, s egy-szer valóságunk is lehet, úgy látszik, egy-etlen. E szójáték persze egyrészt a maga gyermetegen vicces közvetlenségével hat, másrészt azonban igen sokfelé kicsap nyelvi és jelentéstani asszociációival: akár azt idézi fel, hogy a szerzőnek első kötete Egyetlen címmel szeretett volna, hiába, megjelenni, akár azt, hogy Leibniz szerint állítólag az egyszeregy tézise maga a kétségbevonhatatlan istenbizonyíték, akár azt, hogy bármily nyelvi mesterkedést enged is meg magának a költő, a konvencionális nyelvhasználattal való nagy vitájában (vö. ugyanennek a versnek elképesztő nyelvi-egzisztenciális állásfoglalását: „Amire rádöbbenhetünk / Csak mint a nyelvtanban a vonzat”), az egyetlenség tapasztalata felülbírálhatatlannak bizonyul.
    Persze ebben a költői világban ez az egyetlenség is relatívnak bizonyul, s megismétlődik – maga a szójáték is, azaz a szorzás, szerzés matematikájának ironikus életmodellé devalválása vagy felmagasztalása is előkerül más kontextusban is; az előbb idézett Klee-versben a következő variáció olvasható: „S ami az arányokat illeti: / minden szellős, minden szoros, / de ez a szoros azt is jelenti: -szeres, / ami nem a szertelen ellentéte, / csak azt kéri: ne tegyünk számot elébe.” Sőt, a játéknak még fokozására is sor kerül, mikor a -szeres szó-rész elé beiktatja a nyelvileg újítónak minősülő, hangilag kiejthetetlen, s így önmaga abszurditásába átforduló ∞ jelet, mondván: „És ami fontos, / az is, csak: ∞-szeres.” (S felhívnám a figyelmet a visszafogottságában is roppant éles ironizáltságra: egyrészt felmerül a kérdés: lehet-e vajon a végtelennel mint matematikai halmazzal szorozni; másrészt mily kétértelmű a nagyságrend lebecsülése: hiszen a lehetőség, úgymond, „csak” végtelenszeres…) A két vers szójátékának egymásra vonatkoztatottsága ugyanakkor persze egyszerű egymásmellettiségként, ironikus tükörkép-párként funkcionál, s egyiknek sincs kitüntetett vagy elsődleges helye vagy szerepe a másikhoz képest (s mivel ugyanazon kötetben jelentek meg, a keletkezés kronológiájáról sem tudok semmit mondani – nem mintha annak lenne bármi jelentősége); a két előfordulás, ugyanúgy, mint Tandori más fogása vagy trükkje (klasszikusabban fogalmazva: poetica inventiója, azaz költői találmánya) csak a variábilis paradoxitás üdvös kiküszöbölhetetlenségét prezentálja.
    Általánosítva: Tandori költészetének paradox ismétlés-technikája egyszerre teremti, produkálja és reprodukálja a költészetelmélet nagy posztmodern tézisét, melynek alapján a műalkotás önmaga lesz az elméleti kérdés szemléltetése, megérzékítése, azaz maga lesz a par excellence elméleti kérdés, mely azonban csak az éppen most adott költészeti játékában lesz megragadható – a mindennapi költői alkotás úgy is mint aktus, úgy is mint eredmény, önmaga allegóriájaként áll elénk: a maga rafinált érzéki formájában mintha maga a probléma jelennék meg (an und für sich), úgy is mint kísértés, úgy is mint megidézés, úgy is mint önidézés. A Tandori-vers mint paradoxon egyszerre kérdés és válasz, egyszerre mű és értelmezés – ám oly módon, hogy mind a kérdés, mind a válasz magában foglalja a megfejthetetlenség és kiszámíthatatlanság végtelen és sokszorozó játékát. Befejezésül idézzünk hát egy másik Tandori-versből is, mely ismét nyíltan beszél a költői megszólalás dilemmáiról: „Az idő fogytán-gyarapodtán / kialakul a végleges / fogalmazás; / így mondom: »Mondanám, ha tudnám; / mondom – s ez már valami más.«” (Valami más) Figyeljük csak meg, mennyire ugyanúgy szól ez az állítás, mint ahogyan a világhíressé vált John Cage-tétel beszél: „Nincs mit mondanom, ezt mondom, és ez a költészet”, s ugyanakkor mennyire más is – egyszerre idézet és ismétlés, eredetiség és vakmerő újítás, mindennek megerősítése és mindennek kétségbe vonása, parallel jelenség és nyílt szembenállás, magabiztos affirmativitás és tétova bizonytalanság együttese. Tandori egész költészete, tudjuk a Wittgenstein-parafrázisokból is, folyton a kimondhatatlannal foglalkozik, játszik, küzd – éppen azáltal, hogy kimondja. Van-e ennél paradoxabb foglalkozás vagy vállalkozás? S van-e, lehet-e ennél költőibb?

Csengery Kristóf: Zsoké éji dala

TD 70