hirdetés

Flóriántéri szép napok

2flekken plusz – pécsi krúdys

2006. október 18.
Pécs: az mindig valami más. Másképp más kép. Pécs az ünnep: de nem a filmé. Pécs a felső havihegyi út végében a csúcson feltűnő havihegyi kápolna és a neves építész tervezte, messziről vöröslő, borostyánnal futtatott házikó, melyet annyiszor látok, ahányszor megteszem az utat hazafelé.
hirdetés

Valljuk meg, a Filmünnep csak alibi. Mondvacsinált indok, álca, a valóság elfátyolozása, a ténylegesség elkendőzése, mely úgy lóg pécsi létemen, mint a szultán háremébe rablott, majd ott az évek során bánatába beleédesedő hastáncosnő derekán a fátylak. Szerethetném ezért is - de nem ezért szeretem. Bocsássatok meg nekem, kedves első filmes rendezők Prágától Szarajevón ár Rigáig, Finnországtól Litvánián át Romániáig; bocsáss meg nekem, te nyolcvanöt éves, s te felújított filmszínház a Pannónia utcában, s bocsáss meg nekem te kétéves ünnep is, minden rendezvényeddel és szerveződdel, helyszíneddel, filmeddel, beszélgetéseddel és szakmai találkozóddal – éppen annyira nem vagytok esszenciái az itt és éppen itt létemnek, amennyire nem azok a budapesti ingyencirkusz és kínosan keserű hacacáré akárhány vármegye mozgalommal és hetvenkét órás ultimátummal, húgyszagú Kossuth térrel és élcelődő Napkeltével; nem. Nem vagyok politikai menekült. De nem is a filmünnep vonzott Pécsre. Őszt nézni jöttem, törzshelyemre; figyelni, ahogy a város hangulatomhoz öltözik.
 
Pécs: az mindig valami más. Másképp más kép. Pécs az ünnep: de nem a filmé. Pécs a felső havihegyi út végében a csúcson feltűnő havihegyi kápolna és a neves építész tervezte, messziről vöröslő, borostyánnal futtatott házikó, melyet annyiszor látok, ahányszor megteszem az utat hazafelé. Pécs az útpadkán üldögélve katonánként abált szalonnát falatozó cigányember, akivel megvitatható, mennyire meredek a meredek, s a Tettye patak kiszáradt medre mellett a nyári délutánban tájképet skiccelő alkalmilag hazalátogatott festő, akiért félórán belül felugranak kocsival a gyerekek, de addig mellé ülve, a ciripelő tücsköket kézfejjel terelgetve megbeszélhető, mennyiben öröklött genetikai tulajdonság a nyelvérzék, honnan a legszebbek a fények Olaszország felett, s miért érdemes itt ülve több változatban, csodás tusrajzokban megörökíteni ezt a Délről idecseppent csodát, ezt a puszta közepébe vetett melegkék tengerszemet, ezt a búskomor környezetbe a boldogság lehetőségének rövidke felvillantása végett küldött kacér mediterrán oldalpillantást. Pécs az Ágoston templom barátságosan redvedt, vakolatahagyott oldalfala, mely előtt galambok hada falatozik a fűben, békésen osztva meg a területet a város főteréről és a sétáló utca díszes, nagyvárosokat megszégyenítő kínálatú üzletei elől az ünnepségek miatt ideszorult, padokon sziesztázó hajléktalanokkal. Pécs a reggel első sugaraiba merítkező Tettye pirosló tetői és délben a tetőkön ásítozó, lustán napozó macskái, nyílegyenesen a dombtetőre tartó, esténként, mint peckes sorokban repkedő szentjánosbogarakkal, lágymeleg fénnyel világító kandeláberekkel szegélyezett útjai. Pécs a kert bal szélén az erkélyig benyúló diófa és a jobbszélen behajló fügefa közötti tér. Pécs a tizenkettedik századi Mindszentek templomának mesés, kétoldalt hosszan kinyúló tetőszoknyája és a szinte-keleti hagymakupola tetején a napfényben csillogó kereszt. Pécs a székesegyházból idelátszó négy egyforma toronylándzsa. Pécs Nagybotos Viola új lakhelye. S Pécs nem utolsó sorban a Flórián kisvendéglő maga; a Flórián kisvendéglő, a bejáratával szemben lévő, nevét adó téren délcegen álló Flórián szoborral, jénai üvegtálban kaporral szórt túrós csuszával tálalt harcsapaprikásával, négyszázötven forintos napi menüivel és az e menüre befizető törzs- és véletlenszerű vendégközönségével. A kisvendéglő, melyben a belső terek évtizedes igénytelenségére a kerthelyiség múlt századi budai vendéglők vastagüvegű szódásszifonjait és komótosan az égbolt felé bodorodó pipafüstjeit megidéző hangulata felel - ha az ét- és itallap segít a műanyagszékek és -asztalok mögötti világba nézni.
 
Mi mindent nem látott már az az időlegesen vászon napernyők fölé elbújtatott öreg gesztenyefa a kerthelyiség közepén! Hány sikertelen vizsga utáni búskomor ivászatot, hány bontakozó szerelem első zsengéikor óvatoskodó pillarebbenést, hány a város és a környék sorsát meghatározó diskurzusba merülő asztaltársaságot, hány megtévedt bölcsészt, határozott medikát, frivol vicceken kacagó színészt és ebédszünetet tartó kishivatalnokot! Hány helyi lakost és boldog betévedőt! De Nagybotos szerint e fa alatt ülve leginkább szomorú, bajos szívügyeik elől vidékre menekült leányokat jó elképzelni, akik bátortalanul rendelik az árnyat adó ernyők alatt első frissítőiket, hisz fiatal még a délután, s ez mégsem egészen illendő, de a hely hangulata feloldja bennük neveltetésük gátjait, s győz a tikkadt toroknak és az ínynek a szőlő fanyar örömeit szomjazó vágya; vagy akik csak szomorún néznek maguk elé, szódájukhoz hozzá sem érvén, nem adván meg a pohárnak ajkuk édességének örömét, mikor fel-felrévedeznek olvasmányaikból, melyekben olyan mondatokat olvastak éppen, mint „Lengyel királynék várkertjében termett gyöngyvirág-illata van a reggeli álomnak, aranyharang szól a misére és a bástyáról kék folyókat látni, fehér holló üldögél a toronytetőn és ezüst tollait hullatja”, vagy olyat, hogy „hiszen még az arcát sem látta, a nevét sem tudja, csupán azért volt szerelmes, mert egy nő őszi éjszakán fehér ruhában kilép az erkélyre”; olyan mondatokat, mik a maguk reggeli álmaira, a maguk magyarázhatatlan szerelmeire emlékeztetik őket, hogy mint hazagondoló száműzött hercegkisasszonyok idézzenek egy estet, melyben egy ölükbe hajló férfitest idomain a megbucskázó fény Michelangelo Dávidjának húsba-vérbe költöző körvonalát tükrözte az esőpettyegetett, lámpafényes józsefvárosi ablakon, hogy e kép nyomódjék elméjük formázhatón lágy anyagába, s hogy aztán riadva tagadják hamisnak tetsző ábrándjaikat, melyek gyöngyvirág-illata, mint lopott és tilalmas szerelmi légyottok után a bőrbe ülő idegen illatok, orruk pihéin ragad, s elkíséri őket soká, akár a tagadás jeges lucsok verte, otthontalan sivatag telébe is, melyre e percben gondolniuk kell, s amely mögött majd, remélik, míg olvasmányukon nyugvó finom kezük kissé megrebben, ismét felragyog a tavasz.
 
Kávém végeztével búcsút intek e déli álmoknak, akik, legyenek bár a képzelet táncot lejtő hastáncosnői egy harcsapaprikástól és bortól bódult tudat délutáni szieszta-háremében, nem is jöhettek volna jobb helyre, mint ide, a Flórián téri kertvendéglő rozsdásodó levelű fája alá, hogy a tűzoltók védőszentjétől kérjenek enyhülést. Mint minden álom, elmúlik ez is: elköszönnek, ahogy a nyár is elköszön, hogy helyet adjon a pergő levelek és az óvatlanul szabadon hagyott kabátnyak mögé ólálkodó makacsul hideg eső hónapjainak. Elengedjük őket, Viola és én, hogy a házba jussak, mielőtt elered. A sárguló lombkoronák és fehér házak mellett tartunk hazafelé, az ablakokban még a nyár emlékét hordó dús virágzatú muskátlik, s a délutánba hasító mindenórás harangjáték máskor megnyugtató, most mégis zaklatott üteme már a leszakadó felhők előtt jelzi: közeledik. Közeledik a város nehéz vajúdása, míg megszüli a telet, s a lélek kiszökik a dombok közül, hogy aztán a nyakszirtet kajánul csiklandó tavaszi szelekkel visszaszálljon, hozva a lengyel királynék várkertjében termett gyöngyvirág-illatú álmokat, bodorodjanak bele mindenbe, mint a pipafüst, fújja Nagybotos, míg ezt a déli lágy derűt, ezt az édes-keserűt ketten látjuk: ő meg én.
 
Pécs az ünnep: de nem a filmé.

Györe Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.