hirdetés

Fogadalom és emigráció

Csillagszálló 2008. január-február

2008. március 11.
A Csillagszálló a Fogadalom című számával köszöntötte az új évet. A szám szerzői körbejárják a fogadalom témakörét, a magunknak tett apró-cseprő ígéretektől a szerzetesi fogadalmakig. Az Emigráció című számával utazni hívja az olvasókat. Átmenetileg vagy örökre. A lapszámokból  Jászberényi Sándor, Dunajcsik Mátyás és Karafiáth Orsolya írásait nálunk is olvashatják.
hirdetés

A januári számban a Tejút rovat a nemrég elhunyt Ördögh Szilveszter regényrészletével vezeti be az olvasót a nagy döntések előtti pillantok hangulatába: a Koponyák hegye című regényből olvasható részlet mintegy apokrif evangéliumként ábrázolja Jézus tépelődéseit. A Csillagvizsgáló – kortárs irodalmi – rovat ezúttal a Végkifejlettel indít: Bánki György humoros novellájában egy páciens fogadja meg: „Soha többet analitikusnővel!”. Karafiáth Orsolya hamarosan megjelenő regényének részletében a nem múló szerelemmel kapcsolatos fogadalomhoz egy titokzatos bűnügy felgöngyölítésére tett kísérlet közben jut el főhőse. Kálmán Gábor novellájában egy legendává váló, ámde nem teljesülő fogadalom történetéről olvashatunk. Dénes József – vagy inkább: zenei életünk legendás Döncijének – regényrészletében a művészélet alapkérdései merülnek fel. És ha már zene: Kamondy Imre dalszövegei az éjszaka világába vezetik az olvasót.  Ezúttal Nagy Koppány Zsolt Nagyapám tudott repülni című novelláskötete kerül Csillagfénybe (a kötetet Tamás Zsuzsa ajánlja), igazi kedvcsinálóként egy izgalmas novella el is olvasható arról, miféle eskühöz tartja magát a Személyi figyelő. Kukorelly Endrét „a Nézőtérrel szemben” Györe Gabriella faggatta – a lapban az interjú rövidített változata olvasható. A Csillagszálló oldalait ezúttal Rontó Lili felkavaró grafikái illusztrálják – Fenevadak a földalattin címmel Paulovkin Boglárka értelmezi a fiatal művész munkáit. Péntek Orsolya és Bárdos Deák Ágnes a hétköznapi fogadalmak hatalmáról (és nevetségességéről) elmélkedik, Turcsányi Sándor szokás szerint moziba invitál és a vetítővászonra irányítja tekintetünk. A Csillagtérben különös párhuzamokra bukkanunk: Szöllősy AnnaRévay Edittel, a Sacré Coeur katolikus női szerzetesrend egy tagjával készített interjút, Biczó Gabriella pedig Rádhika devi dászi, a Krisna Tudatú Hívők Közösségének kommunikációs referensének segítségével a krisnások fogadalmakkal átszőtt világát tárja elénk.  Kiss Géza elmaradhatatlan, hajléktalanokkal készített interjúi közül ezúttal egy sokat élt, tapasztalt férfival folytatott beszélgetést olvashatunk: hősünk, a „Főnök” nem egyszer kezdett új életet. Az aktuális szociális információk ezúttal a szenvedélybetegségtől szabadulni vágyók számára sorolnak fel lehetőségeket.A gyerekeknek szóló Kicsi Csillagban egy Grimm mese található, és Kovács András Ferenc új verses kötetét ajánlja mindenkinek Tamás Zsuzsa.
 
 
 
Részletek a januári számból:
 
Karafiáth Orsolya
 
TÁRGY
- részlet egy készülő regényből -
1.
Metta nem volt elájulva az ötlettől, sőt. Ezerszer megkértelek, hogy ne az én életemre esküdözzél, mondta. Nem mintha hitt volna az ilyesmiben, de mégis. Nem tehettem mást, mentegetőztem. Valami fontosra kellett, különben sosem lesz az egészből semmi. És ha nem tartod be, nézett rám, és teszem azt, történik velem valami? Na, akkor hogy érzed majd magad? De betartom, feleltem. Eztán próbáltam másról beszélni, ám ő csak nem hagyta abba. És ha ettől függetlenül elüt egy autó? Vagy rám szakad a csillár? Vagy megmérgeznek? Nos, én akkor mosom kezeimet, néztem rá, az már nem az én ügyem. És ha úgy működik az ilyen fogadalom, hogy a sors eleve a bukásodra szavaz, és megelőlegezi nekem is a vesztem? Erre széttártam a kezeimet, nos, akkor tehetetlen vagyok. Különben is, mekkora istenverte baromság ez, folytatta. Miért ne ihatnál meg néha egy-egy pohárkával? Úgy néztem rá, mint egy gutaütött. Hát még mindig nem érted? Valószínűleg alkoholista vagyok. Máshogy nem megy: vagy rengeteget, vagy semennyit. Dehogy vagy te alkoholista, mondta. Azért, mert beiszol néha… Néha?! Ha jól számolom, pontosan hat éve iszom végig a napokat. De nem reggel kezded, szúrta közbe. Az nem számít. Persze, reggel nem kívánom, mivel fel sem kelek. Így könnyű. De ha megnézed egy napomat, ami legkorábban délben kezdődik, mindjárt más lesz a helyzet. Szóval induljunk ki az optimális, elképzelhető délből. Fél egy, mire odáig eljutok, hogy felhajtom a takarót. Jön a kávézás, az aktív igyekezet kezdete. Algopyrin és a barátai. Gyógyteák, vitaminkoktélok, majd zuhanok a kádba. Hogy, hogy nem, három óra lesz, fél négykor el kell mennem valami megbeszélésre. Persze a sarki kocsmába szervezem, és a meeting végén, ami hat körül van, ledöntöm az első sörömet. Szóval külső szemlélőnek ez már este, de az elcsúszott idősíkok miatt nekem még csak a délelőtt. Ehhez mit szólsz? Hát, így már tényleg kicsit más, mondta. Bár nem iszol olyan sokat… Valóban nem, de azt rendszeresen. És néha titokban. Ez így nincs rendjén. Fogadkozhattál volna a macskád életére is, dünnyögte. Vagy a szomszéd néniére, mittudomén. És mi lesz, ha találkozol Lajossal? Nem találkozom Lajossal. Kikerülöm, elnézek felette, sőt, észre sem veszem. Kár, hogy megint eszembe juttattad. Úgyis ő jár a fejedben mindig, nem? Nem, hazudtam. Már alig-alig. Persze Metta is tudta, hogy ez egetverő hazugság. Hogy a fenébe ne gondoltam volna állandóan Lajosra? Hiszen ő volt az az ember, aki alapvetően megváltoztatta az életem.

2.
Nem kezdődött nap nélküle. Ott volt az ágyamban. A falon, a vitrinben. A fürdőben, a konyhában. Mindenhol. Hát ez hihetetlen, mondta, mikor először belépett hozzám. Szedett-vedett albérlet volt, alig több húsz négyzetméternél, én mégis szerettem. Rajtam kívül nem volt benne semmi érdekes, de erre igényem sem volt. Aki úgy élt, mint akkoriban én, nem rendezkedhetett be semmi állandóra. Fél évnél tovább sehol sem bírtam, vagy éppen engem nem viseltek el, álltam is odébb. Alig van kerület Budapesten, amelyet ne ismernék behatóan. Ilyen csupasz falak között én is becsavarodnék, adta át első ajándékait, a képeket. Elég bizarr volt mindegyik. A Mickey egér orrú szarvas, olaj-vászon, hatalmas, aranyozott keretben. Az Ecserin vette még annak idején, épp hogy utána nem dobták. Nem bírtam ott hagyni. Hétről-hétre láttam, milyen rossz sorsa van, mindenki kinevette, arrébb löködték. Most megvettem neked. Vagy a strandoló kisfiúk. Homokvárat építenek valami holtágban. A színe elképesztő, semmi természetes nincs az egészben, a víz például sárgás-kékes, hihetetlen. Vagy Bundi, az örök társ. Egy németjuhász portréja, temperával. Aztán egy saját mázolmány, melynek hátterét sáfránnyal keverte ki, és két zoknit ábrázol. Sorolhatnám még, minek. Az egész lakást, a fal minden négyzetcentiméterét kirakta képekkel. A kedvencem mégis egy képregény, amit ő maga rajzolt, még gimnazista korában. Egy királyfi keresi a vágyat mint tárgyat. Ez a „mint tárgy” megragadott. Később, mikor Lajos elköltözött, rájöttem, ő mindig nagyon tárgyiasan gondolkodott. Szétszórta gondolatait a tárgyak között, az érzéseit is tárgyiasította. Gyűjtött, rendszerezett, ajándékozott, szelektált. Mintha minket, lányokat is így kezelt volna. Végül már magamra sem tudtam egyedi darabként gondolni, ott voltak a többiek, egy szép kollekció részei. Mindenki érdekes volt a maga módján, mindenkiben volt valami unikális, de mégiscsak egybe tartoztunk. Mégis, mikor a lomtalanításra kitettem mindent, ami tőle jött (istenem, mennyi mindent, porcelánmacskát, díszpárnákat, keleti csecsebecséket, parfümöket, könyveket, ruhákat…), azt éreztem, e tárgyak hiánya is csak őt idézi. Leólálkodtam hát az utcára, és visszacsempésztem a zsákokat, dobozokat. Irtózatosan megkönnyebbültem, hogy még minden megvolt. Ha akár csak egyetlen darabot elvittek volna, megszakad a szívem. Abban a percben fogadtam meg, hogy többé nem próbálom meg kiirtani magamból, hisz akkor már magamat is elveszíteném. És attól a perctől fogva az életem fogadalmak kusza szövedéke lett. Ezek a fogadalmak tartanak egyben, segítenek elviselni a hiányát. Aprócska célokat tűzök ki, és aprócskákat álmodom. Előbb-utóbb úgyis elhalványul majd minden. Ilyen kis változásokkal talán nélküle is kibírom odáig. Így gondolkodtam.

3.
Padovában, az évek alatt majdnem eljutottam odáig, hogy már-már elfeledjem. Eleinte engedtem magamnak napi egy órát, mikor tudatosan rágondolok, többet nem. Ez ott nem is volt olyan nehéz. Aztán elkezdtek jönni a levelek. Kibírtam, hogy nem olvasom el őket, egészen a közelmúltig. És tessék, tudtam, hogy bajt hoznak rám a sorai. Tudtam, hogy megint ugyanúgy visszacsusszan az életembe, mintha el sem távolítottam volna. Pedig annyi minden sikerült! Nem ittam, Mettával sem történt semmi rossz, kicsit beleszerettem abba, akivel éltem. Dolgoztam, lefogytam, csupa siker. Mégis alapvetően elhibázott volt minden. Az első lépésnél tudtam, hogy most kellene megállni. Egy újabb fogadalmat kötni, persze megint Metta életére, hogy nem és nem, nem nyomozok utána, nem érdekel, él-e vagy már meghalt, nem merülök bele megint egy történetbe, ami már rég nem a sajátom. Nem volt erőm hozzá. Most pedig már késő. Túl sokat tudtam meg, nyakig ülök egy gyilkossági történet kellős közepén. Meg sem kell már fogadnom, úgyis kiderítem, mi az igazság.
 
 
A SZERZETESI ÉLET KALAND

Révay Edit a Sacré Coeur (Szent Szív Társaság) katolikus női szerzetesrend egyik közösségében él. Szociológiát tanult, jelenleg tanít, és kutatóként dolgozik. Civil munkája mellett lelki kísérést végez haldoklók mellett, és imacsoportot vezet. Komolyzenével töltekezik. Ha van ideje, olvas, sportol. 41 éves.

– Tudta, hogy mire vállalkozik, amikor a szerzetesi életformát választotta?
– Azt gondolom, hogy az ember tudja is, meg nem is, de inkább nem. Ez nagyon speciális életforma. Részben olyan, mint családban élni, de mégsem az, mert nem tudja ugyanazt az intimitást megadni. Egy házasságban is meg kell élnie mindkét félnek a magányt. Van egy részünk, ahova nem tudjuk beengedni a másikat, az az Isten helye meg az enyém. Egy szerzetes életében ez a magányos terület sokkal nagyobb, a hivatás alapja, hogy az ember tudja-e ezt a magányt vállalni.
– Mit jelent a szerzetesi fogadalom és mi a története?
– A nyugati szerzetesség kialakulása óta, azaz Benedek regulájában már szó van a fogadalmakról. Ott nem is három van, hanem négy: szegénység, tisztaság, engedelmesség, és a negyedik minden rendnél a saját speciális fogadalma, Benedeknél ez a stabilitas loci, azaz a helyhez kötöttség. A rendek mindig valamilyen hiátust töltenek be a társadalom életében. A népvándorlás korában a stabilitás volt a hiátus, Benedek erre adott választ. Amikor a mi rendünk, a Sacré Coeur létre jött a XIX. század elején, akkor a lányok nevelésére, oktatására volt igény a francia társadalomban, ezért nálunk a negyedik fogadalom a fiatal nők nevelésére született meg.
– Hasonlóan más elköteleződésekhez ez az életforma is hordoz bizonyos korlátokat, ezek egy része a fogadalmak képében jelenik meg. Milyen szerepet töltenek be ezek egy szerzetesközösség életében?
– Amikor a szerzetes fogadalmat tesz, úgy köteleződik el, mint az egymással házasságra lépők. A szerzetesi életforma nyilván más, de sok szempontból mégsem az. Minden kapcsolat úgy épül fel és úgy mélyül, ha a benne élő emberek vállalják a küzdelmet érte. A hármas fogadalom – szegénység, tisztaság, engedelmesség – a házasságban is működik. Persze nem abban a hagyományos, gyakorlatias értelemben, ahogyan a II. vatikáni zsinatig értékelték az egyházban, hanem egyfajta kitágult tartalommal. Amim van, azért hálás vagyok és használom, de képes vagyok megosztani másokkal, és a reklámszöveggel ellentétben, nekem ez nem jár.
A rendben minden minket érintő döntés meghozatalában részt veszünk, de a végső szót mindig az elöljáró mondja ki. Egy harmonikus párkapcsolatban ugyanígy nem dönthetek a férjem feje fölött, mert az én döntésem az ő életét is befolyásolja. Ez engedelmességre, alkalmazkodásra tanít.
A tisztaság fogadalma – bármily meglepő – a házasságban is érvényre jut, hiszen azzal, hogy igent mondok a társamra, nemet mondok az összes többi férfira. Szerzetesként igent mondtam Jézusra, és ezzel nemet mondtam másokra.
– Mi segít átlendülni a válságos pillanatokon, nehéz időszakokon?
– Ismét a házassággal való párhuzamot hangsúlyozom, mert ugyanaz a megoldás. Nagy dolog, amikor az ember kimondja a kedvesének az igent egy életre az oltár előtt. Az is nagy dolog, amikor az ember nővértársai jelenlétében teszi meg ugyanezt, persze nem nekik, hanem az egyháznak. Utána a hétköznapokon egy házasságban éppúgy meg kell küzdeni a hűségért, mint a szerzetességben. Számomra egyetlen megoldás van, reggel fölkelek, és az imámban arra a napra mindig újra kimondom az igent. Úgy gondolom, hogy vannak pillanatok, amikor ez mindenkinek küzdelmes, függetlenül attól, hogy egyedül, házasságban vagy közösségben él.
– Volt olyan, amikor azt érezte, hogy feladja?
– A noviciátus olyan időszak, amikor az ember nagyon befelé él, és sok mindennel találkozik önmagában, amiről nem tudott korábban. Egy két éves noviciátus olyan, mint egy két éves lelkigyakorlat. Olyan mélységekre megy le az ember önmagában, hogy ott lehetnek olyan pillanatok, amikor úgy érzi, ezt nem tudja vállalni. Egyébként ezek a nehéz pontok mindenkinél máshol vannak, de tény, hogy korunk „szerzetes-betegsége” a világ betegsége: a túlhajtottság. Egyre kevesebb szerzetes van és hihetetlen mennyiségű feladat. Nem lehet mindig önmagunkból adni, ha nincs mód töltekezni. Sok oka lehet annak, hogy valaki meginog vagy krízisbe kerül, de az ezekkel való megküzdés gyakran megerősít minket ezen az úton. Egyáltalán nem hivatalos álláspont, de nagyon érdekes és engem foglalkoztat az „ideig tartó hivatás” kérdése. Beszélgettem olyanokkal, akik akár több évtized után léptek ki, és egyre inkább az a meglátásom, hogy létezhet olyan, hogy valakinek a szerzetesség felkészülés egy következő feladatra, és nem viszi tovább ez az út. Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk. Amikor elhív valakit erre a kalandra, abban benne van annak a lehetősége is, hogy tovább kell lépnie, és máshol, máshogyan kell kovásznak lennie.
– Hogyan lehet szerzetesként hitelesnek maradni, és közben mégis jelen lenni a mai társadalomban?
– Ez tényleg nehéz kérdés, és ezen mi magunk is sokat gondolkodunk. A rendünk egyik döntése volt a II. vatikáni zsinat után, hogy levesszük a szerzetesi ruhát és civilben járunk. Ennek két oka van. Hajdan, amikor a szerzetesség létrejött, az adott kor és terület szegényeinek öltözékét viselték a szerzetesek. Később a hagyománytisztelet szellemében ennek nyomán alakult ki egy-egy rend habitusa. A mi rendünk úgy gondolta, hogy a mai világban és abban a közegben, amiben mi mozgunk, távolságot teremtene, ha szerzetesi ruhában járnánk. Ezért úgy öltözködünk, mint az átlagemberek. Fontos, hogy megszólíthatóak legyünk, és ne lehessen semmilyen előjelű előítélet velünk szemben. Az életmódunkkal, a jelenlétünkkel szeretnénk valami minőségi másságot megmutatni. Ez ma azért nagy kihívás, mert minden harsog. Olyan, mint amikor a fülünkbe teszünk egy fülhallgatót, azon keresztül hosszú ideig zaj éri a fülünket, emiatt romlik a hallásunk. Így vagyunk a lélekkel is. A lelkünk fülét teljesen elnyomja a külső zaj. Egy ilyen finom jel, ahogy mi próbálunk jelen lenni, nem nagyon látható, hallható, nehéz megmutatni magunkat. Éppen ezért talán nehezebb a dolgunk, mint azoknak a rendeknek, akik láthatóan is szerzetesként vannak jelen. Ma népszerűbbek azok a rendek, ahol szigorú struktúrák között, nagyon kézzelfoghatóan, jól megragadhatóan élik a szerzeteséletet. Ahogy a népvándorlások korában a helyhez kötöttségre volt igény, ma, amikor szétcsúsznak a keretek, és nehéz világos értékeket és célokat megfogalmazni, a kiszámítható szabályrendszer ad biztonságot. Éppen azért, mert annyira cseppfolyós körülöttünk a világ, aki vágyik arra, hogy ne így éljen, annak könnyebb ezt egy olyan közösségben megtennie, ahol egyértelmű külső és belső jelek vannak: kolostor, rendi ruha, közös napirend. Lehet azt mondani – néha szokták is – , hogy egy olyan típusú rendben, mint a mienk, mindenki azt csinál, amit akar. Ezzel együtt minden napomba bele kell férnie a szentmisének, az egy órás személyes elmélkedésnek, a kétszeri lelkiismeret-vizsgálatnak, a Szentírásolvasásnak, a lelki olvasmányoknak és a közös imának a nővértársakkal. Emellett ott van a közösségem szolgálata és mellesleg dolgozom. Ha ezt berakjuk egy napba, akkor azt látjuk, hogy a szerzetes reggel 6-tól este 10-ig üzembiztosan megy egyik feladatától a következőig. Persze azáltal, hogy magam osztom be a feladatokat, tényleg van szabadságom, de nem élek másként, csak a struktúrát nekem kell meghatározni, a saját belső csengőmet kell követni.


Az interjút Szöllőssy Anna készítette
 
 
A februári számban Tejút rovat Márai Sándor naplórészletével hangolja rá az olvasót az utazásra: Eger és a postakocsi ugyanúgy a napló részei, mint Amerika és a Ford-autó, és az 1953-as bejegyzésen mélázva az ember maga is a szerző végkövetkeztetésére jut: „Goethének igaza volt: az ember nem azért utazik, hogy megérkezzék”.  A Csillagvizsgáló – kortárs irodalmi – rovatban Dunajcsik Mátyással hajóra szállhatunk, irány Pozsony. Vámos Miklós hőse azokból az időkből mesél egy történetet, „amikor a disszidálás már nem azt jelentette, hogy föl kell égetni minden hidat magunk mögött”. Vajon mi a teendő egy magyar holttesttel külföldön? És mit tesz egy a Magyar Köztársaság érdekeit képviselő konzul, ha el kell temettetnie egy maga mögött minden hidat felégetett honfitársát? – Márton László történetében ezekre a kérdésekre kapunk választ. Péntek Orsolya regényrészlete a rendszerváltás közepette kamaszodó gyerekek életérzését fogalmazza meg, a beszédes Eneszká címmel. Acsai Roland Helsinki című verse egy sóhajtásnyi időre szélárnyékot biztosít az utazónak; Krusovszky Dénes két Vasárnap című verse egy hátrálás és egy haladás nem is térben értelmezhető felvétele, vasárnapi megrekedések. Ezúttal Kiss Judit Ágnes: Nincs új üzenet című verseskötete kerül Csillagfénybe, Tamás Zsuzsa ajánlója Haláltánc és játszi nedvek címmel olvasható, és a versre szomjazók szonetteket, vándordalokat is olvashatnak a kötetből – mert van új üzenet. A Nézőtérrel szemben Györe Gabriella Németh Gáborral beszélgetett, az interjú „Zavar, ha tudom, mi lesz” címmel olvasható. (Az interjúk hosszabb változata a Litera.hu-n, rövidebb változatai a Csillagszállóban szoktak megjelenni, de a beszélgetéssorozat ezen tagja kivételesen csak a Csillagszálló oldalain olvasható, hiszen Németh Gábor író, forgatókönyvíró, drámaíró az internetes portál főszerkesztője.) Az utcalapot ezúttal Oravecz Tímea Anita képzőművész alkotásai illusztrálják; a felsőfokú művészi tanulmányait külföldi intézményekben végzett művésszel „Place-Less?” címmel Somogyi Zsófia interjúja olvasható. Schüttler Tamás egy pesti kóser mészáros Long Island-i „hazatalálásának” történetét meséli. Legát Tibor ezúttal egy regényrészlettel tesz kirándulást a széppróza területére, Turcsányi Sándor pedig „beelőzi Chaplint” – vagyis sorra veszi a filmvászon emigránsait. Jászberényi Sándor „az ország peremén” járt, a befogadó állomáson, vagy ahogy a köznyelv mondja, a menekülttáborban. Biczó Gabriella írásából megtudjuk, hogy Ausztráliában sem dollárból van a kerítés – riportalanyai Magyarország helyett választották otthonuknak Ausztráliát, a szülőföldön már csak a szabadságukat töltik. Kiss Géza elmaradhatatlan, hajléktalanokkal készített interjúi közül ezúttal egy világcsavargóval folytatott beszélgetést olvashatunk, de kiderül, sehol se jó, ha nem jó otthon. A különböző menekültügyi szociális információikat a lap egy hajléktalan terjesztőjének írása előzi meg. A „Kicsi Csillag”-ok Szindbád első útját kapják útravalóul. Tóth Krisztina Állatságok című gyerekeknek szóló verseskötetét Tamás Zsuzsa ajánlja.
 
 
 
Részletek a februári számból
 
 
Jászberényi Sándor
 
AZ ORSZÁG PEREMÉN

„Egy fekete férfinak ebben az országban az integráció azt jelenti, hogy teherbe ejt egy magyar nőt” – mondja nekem egy volt menekültügyes. Másnap reggel egy vonat büfékocsijában ülök, iszom a kávét és tépek Debrecenbe, egészen pontosan a város határán álló menekülttáborba.

Az úton két ENSZ-es kísérőmet kérdezgetem, hogy mire számítsak a táborban. Azt erősítik meg, amit már máshonnan is hallottam, hogy „lassú döglődés van”, alig lézengenek páran, azok is főleg csak dohányoznak, esznek vagy különösebb cél nélkül körbe-körbe sétálnak. Többen szóltak, hogy jobb, ha felszerelkezem néhány doboz cigarettával, ha azt szeretném, hogy beszéljenek velem. Ott ez minden kincsnél többet ér.
Megérkezünk a pályaudvarra, taxiba ülünk, hogy mihamarabb elérjük a „befogadó állomást”, ahogyan szaknyelven nevezik, de a taxis is csak menekülttábort mond.
Készítem magam a legrosszabbra, és sejtésem beigazolódni látszik, amikor a főút mellett meglátom a szögesdróttal bevont táborfalakat. Tekintetemet elkapja az ENSZ-es kísérőm, és annyit mond, hogy nyugodjak meg, a szögesdrót csupán az oroszok hagyatéka, a tábor régebben ruszki kaszárnyaként szolgált. A menekültjogi státuszra váróknak szabad ki- és bejárása van.
Előkészítem a személyiigazolványomat, hogy igazoljam magam a kapunál, de úgy tűnik, erre semmi szükség, már vártak ránk. Kezdek gyanakodni, hogy sikerült kifognom az egyikét azoknak a menekülttábor látogatásoknak, amelyet a sajtó számára szoktak rendezni, amikor a kísérőm egy pillanatra elnézésemet kéri és elmegy telefonálni. Egy másodperc alatt elindulok befelé.
A tábor elég nagy területen fekszik, az épülettömböket itt-ott felváltja némi zöld, amelyet most hó borít, a fákon és a kilátszó fagyott földön pedig varjak ülnek, hogy megadják az ünnepi alaphangulatot. Bemegyek abba az épületbe, ahol az egyedülálló férfiak és a családok kapnak helyet. Zöld csempés fal mellett vezet a lépcsőn ,ez a helyiség elkülönítő lehetett a régi szép időkben, erről árulkodnak a kitárt vasrácsok is. Belépek a folyosóra, ahonnan a szobák nyílnak a családok részére, illetve a többágyas hálótermek az egyedülálló férfiaknak. Egy ötven év körüli civil ruhás férfi lép mellém, és ékes magyar nyelven megtudakolja, ki és mi vagyok. Mikor megemlítem, hogy a sajtótól jöttem, gyengéden belém karol és félrehív, hogy elmesélje, milyen jogtalanságokat követtek el ellene a táborban. Elmeséli, hogy titkos orvosi kísérleteket folytattak rajta közvetlenül az atomenergiával működtetett rádióadó mellett, illusztrációként pedig kimutat az ablakon, ahonnan valóban egy rádióadó antennája látható. Elmondja, hogy gonosz fehér köpenyes orvosok az egyik éjjel a homloklebenyébe ültettek egy chipet, amely tájékoztatja őket a hollétéről és arról, hogy hová készülnek újra lecsapni a horvátok. Tátott szájjal állok, amikor kísérőm gyengéden oldalba bök és megjegyzi, hogy indulnunk kell, valamint hogy lesz még alkalmam paranoid skizofrént látni a tábor területén. Sok ember betegszik bele az útba mentálisan, mire a menekülttáborba ér – tudom meg kísérőmtől. Gyakran előfordulnak a kínzások, a megerőszakolások egy út alatt, a menekült pedig ki van szolgáltatva bárkinek, akivel találkozik, pláne ha van gyermeke, ha nő, vagy ha nem tudja megvédeni magát. Persze nem minden menedékjogot kérő védtelen.
Elindulunk a folyosón és rövidesen belefutunk egy grúz férfiba, akiről később megtudom, hogy a klasszikus migráns mintapéldánya. Pár szál cigarettáért cserébe a szobájába invitál, azt is megengedi, hogy készítsek néhány fényképet.

A tipikus migráns

Bent a szobában több grúz férfi ül az összesen három darab ágyon - társadalmi életet élnek. A hangadó férfi rám néz és a grúz akcentus miatt szinte érthetetlen angolsággal üzenetet küld a táborvezetőnek, amelynek közvetlen jelentése csupán annyi, hogy hatalmas balhé lesz, ha megpróbálják innen kitenni őt. Több probléma is akadt a viselkedésével ugyanis, így a táborvezetők azt látták jónak, ha egy másik épületbe helyezik át.
Kísérőm elmondja, hogy ő a tipikus migráns mintapéldánya. A tipikus migráns ugyanis 25 és 35 év körüli egyedülálló férfi, általában semmilyen személyazonosító okmánnyal nem rendelkezik, főleg gazdasági okok motiválják abban, hogy menekültjogi státuszért folyamodjon. Ezeknek a férfiaknak már az is biznisz, hogy addig az országban – és így az Európai Unióban – maradjanak, amíg kérelmük elbírálása zajlik, a legtöbb esetben meg sem várják a vizsgálatok eredményét, és eltűnnek, mint a kámfor valahol Európában, általában ott, ahol nemzetiségüknek már komoly közösségei vannak.
A hatóságok, mivel mindenkit megillet az igazságos elbírálási jog, nem tudnak, mit kezdeni a migránsokkal. Magyarországon egy jogi kiskapu miatt gyakorlatilag végtelenszer kérelmezhet menekültjogi státuszt valaki, nem kell kétségbeesnie, ha egyszer elutasítják. Amíg azonban az eljárás tart, maradhat a menekülttáborban, és így az ország területén.
A kérelemért folyamodók körülbelül hat-hét százaléka kapja meg a menekültjogi vagy a befogadott státuszt, ez utóbbi azt jelenti, hogy az országban maradhat, de kérelmét évente felülvizsgálják.
Elindulok lefelé a lépcsőn. A földszinten tálalhatóak a családok szobái. A lakók kedvesek, nyilván valamelyik háború elől menekültek Magyarországra. Anyukákat látok kávét főzni a körülményekhez képest egészen lakájosan berendezett kis szobákban. Az ajtók, fürdőhelységek zárhatóak, otthonoknak tűnnek ezek a szobák.
Azon morfondírozom, hogy engem egészen biztosan kiverne a víz, ha tudnám, hogy a feleségemet és a kisgyerekemet pusztán húsz méter választja el a komoly, bandázó nehézfiúktól.


Napi négyezer forint

Kísérőm megint telefonálni kezd, én pedig rossz vendégként megint elcsavargok. Az étkezde felé veszem az irányt. Egészen könnyen bemérem, hol lehet körülbelül a menza, ugyanis egy csomó ember jön velem szembe, kezükben kb. két kiló szeletelt kenyérrel. „Vacsorára csak konzerv van” – leesik, hogy ahhoz kell ennyi kenyér.
A menza bejáratánál két kékruhás biztonsági őr áll, kezükben akkora gumibottal, mint a jobb kezem. Kérdezem, hogy minek állnak itt őrök. „Hogy ne lopják ki a tányérokat” – jön a lakonikus válasz. Többet nem is tudok meg a marcona biztonságiaktól, pedig minden bájamat bevetem. Udvariasan, de határozottan közlik, hogy bővebb felvilágosításért forduljak a táborigazgatóhoz. Ez a mondat beszélgetésünk során legalább hatszor hangzik el.
A menzán kettes oszlopban állnak a menekültek – minden náció – és békésen várják az ebédjüket. A menüben nincs disznóhús, a különbség pusztán annyi a menekültek és az itt dolgozók ebédje között, hogy a dolgozók választhatnak alternatív, disznóhúst is tartalmazó „B” menüt.
Egy menekült egynapi étkeztetésére négyszáz forint áll a konyhás néni rendelkezésére, aki szomorúan közli, hogy ennyi pénzből nem tud elég marhahúst vásárolni a szegénykéknek, marad a baromfi. Megkóstolom a menüt. Nincs vele semmi baj, egészen ehető.
Kísérőm idegesen szól, hogy többet ne mászkáljak el. A táborvezetőhöz megyünk. Harminc körüli szőke nő fogad minket, hellyel kínál. Elmondja, hogy jelenleg 248 menekült van a táborban. Egy ember ellátása naponta körülbelül megyezer forintba kerül.
Megtudom, hogy bár még mindig tranzitország vagyunk, de mivel beléptünk az Európai Unióba, egyre inkább vonzóvá válik hazánk is. A legtöbben embercsempészek „segítségével” érkeznek el hozzánk, ami nem olcsó mulatság, egy-egy fuvar ára kettőtől hatezer dollárig terjed. Az embercsempészek pedig már nem nagyon viszik tovább Magyarországnál a menekülőket, hiszen nincsen több határ, oldják meg innen az utazásukat saját maguk.
A rendszer menedékkérőnek nevez minden olyan külföldi állampolgárt, aki Magyarországon menedékjogi kérelmet ad be, mindaddig, amíg a menekültelismerési eljárás véget nem ér, és kiderül, hogy valódi menekült-e vagy sem.
Ezt több beszélgetés és információgyűjtés után döntik el a hatósági szervek.
A kérelmező a vizsgálat alatt a BÁH befogadóállomásán tartózkodhat, ingyen ellátást és egészségügyi segítséget kaphat, ingyen utazhat az országon belül buszon-vonaton, hivatalosan nem dolgozhat, de ha iskolaköteles korú, akkor járhat iskolába.
Menekült az, akinek megalapozott a félelme, hogy a hazájában faja, vallása, etnikai hovatartozása, politikai meggyőződése vagy egy társadalmi csoporthoz való tartozása miatt üldözés fenyegeti. A menekült maximum tizenkét hónapig tartózkodhat a BÁH befogadó állomásán, közben 360 órás magyartanfolyamon vehet részt, dolgozhat, iskolába járhat, de nem jár neki ingyenes orvosi ellátás és ingyenes utazás, mint a kérelmezőknek.
Befogadott státuszt az kap, akit a fenti öt ok miatt ugyan nem üldöznek a hazájában, de oda mégsem lehet biztonságban visszaküldeni, mert ott megkínozhatják, illetve durván sérülhetnek az emberi jogai. Ezzel szemben migránsnak tekinthetünk mindenkit, aki nem üldöztetés elől menekülve, hanem gazdasági vagy egyéb indokból jön legálisan vagy illegálisan az országba. Ezek az emberek vannak többen, miattuk túlterhelt a rendszer.
Rendszerünk azonban hihetetlenül humánus, minden lehetőséget megad, hogy valaki bizonyíthassa, valóban üldöztetésnek van kitéve. Nekem úgy tűnik, inkább befogadunk több migránst, mintsem egyszer is elutasítsunk egy valódi menekültet.
Azzal azonban szinte véget is érnek a menekültekért tett erőfeszítéseink, amint valaki megkapja a menekültjogi státuszt. Az ENSZ által készített statisztikák szerint szinte nincs is olyan menekült, aki sikeresen tudna integrálódni a magyar társadalomba. Hiába kapják meg a státuszt és az ezzel járó munkavállalási és tartózkodási engedélyt, friss jogaikkal képtelenek élni. Munkát nem nagyon kapnak, mert nem beszélnek magyarul, szakképesítésük általában elavult vagy egyszerűen nincs is. A gondjaikat nem enyhíti az átlagos magyar polgárok enyhe xenofóbiája sem.
A táborból pedig kötelezően ki kell költözniük, ha letelik a háromszor hat hónap, melyet egy menekült maximálisan ott tölthet. Jó esetben ilyenkor albérletbe költöznek, rosszabb esetben pedig gazdagítani kezdik a hajléktalanok táborát.
Az egyetlen megoldásnak az tűnik, ha többen összeállnak és közösen próbálkoznak munkát vállalni vagy kifizetni az albérletet. Sokan alternatívának látják, ha egy magyarral kötik össze az életüket. Egy menekült férfinak hamarabb lesz gyermeke egy magyar nőtől, mint bármilyen állása – mutatják a statisztikák.

Kórház a tábor szélén

Elbúcsúzunk az igazgatónőtől és a tábor kórháza felé vesszük az irányt. Egy hatalmas vöröskereszt jelzi, melyik épületről van szó. Bemegyünk az ajtón és azonnal megcsap a fertőtlenítőszer szaga. A kórház két részre van osztva: az alsó szinten található a tábor lakói számára létesített ambulancia, az emeleten az elmegyógyintézet.
Megyünk fel a lépcsőn az elmegyógyintézetbe, a nővér nyitja nekünk az ajtót. A folyosón ülnek és dohányoznak azok az elmebetegek, akikről több riport és egy dokumentumfilm is készült mostanában, érkezésünk hírére mindenki tiszteletét teszi. Szétosztok egy doboz cigarettát és kézzel-lábbal megpróbálunk beszélni.
Ezek az emberek lassan sorvadnak itt, napjaikat dohányzással töltik, hazájuk képe –amely többnyire Bosznia-Hercegovina - teljesen idealizálódott bennük, haza akarnak menni, ha mást nem, hát meghalni otthon.
A probléma csupán az, hogy senkinek sem kell egy marék elmebeteg. Bár a riportok hatására néhányukért már jelentkeztek a rokonok, de a nagy többségnek nincsenek kilátásai.
„Ha kapják a gyógyszereiket és rendes orvosi ellátásban részesülnek, akkor ezekkel az emberekkel nincsen semmi baj” – mondja a pszichiáternő, de hozzáteszi, hogy sem ő, sem a hatóságok nem engedik el egyetlen páciensét sem addig, amíg nem győződnek meg arról, hogy külföldön is rendes ellátásban fognak részesülni.
A kórházban egy orvos és öt nővér végez szolgálatot, túl vannak terhelve. Megtudom, hogy azokkal az emberekkel nincs is nagyon probléma, akik bent vannak az osztályon, de sok skizofrén, paranoiás lézeng a tábor területén.
Ezeknek az embereknek nincs betegségtudatuk, szerencsére a legtöbb ártalmatlan, de előfordult már, hogy néhány embert a zárt osztályra kellett menekíteni.
Kérdezem, hogy milyen tévképzetei lehetnek egy menekültnek. A doktornő azt mondja, hogy igen széles palettáról válogathatok: van, aki egy nem létező családról beszél, van, akinek a meggyőződése, hogy itt is folyamatosan üldözik, s persze nincs hiány a világméretű konspirációkból sem.

Egyedülálló nők szálláshelye

Elhagyjuk a kórház épületét és kifelé indulunk, mielőtt kiérnénk, még meglátogatjuk az egyedülálló nők épületét. Itt laknak azok, akiknek nincsen férje. Néhány fekete kissrác rohangál a folyosón, belém ütköznek és nevetve futnak tovább. A nagyteremben öt nő ül, három afrikai és két tibeti, egy szociális munkással pólókat készítenek és magyart tanulnak. Fő a kávé a tűzhelyen, nevetgélnek, beszélgetnek.
Amikor belépünk, végigmérnek minket, olyan érzésem van, hogy a kíváncsiságuk mellett az is szerepet játszik, hogy hátha megtetszik valamelyik és magammal viszem egy –szerintük - jobb életbe.
Ezek a nők szerencsésebb esetben elmehetnek valahová takarítani, a legrosszabb eshetőség azonban a prostitúció. A táborban lakók természetesen kiközösítik azokat a nőket, akik eladják a testüket, de egy többgyermekes anyának olykor nincs más lehetősége, hogy eltartsa és iskoláztassa a gyermekeit.
Nem ritka eset, hogy a menekültek egymás közül választanak párt maguknak, gyakran az is előfordul, hogy a táborba egyedülállóként érkező nő gyermekkel a szíve alatt távozik.

Vissza az országba

Elhagyjuk a női részleget és a tábor kijárata felé indulunk. Még beszélünk pár szociális munkással, akik éppen foglalkozást tartanak gyerekeknek. A srácok az interneten lógnak, számítógépeznek. A menekültek részére egy iskola is rendelkezésre áll, ahol magyarul tanulhatnak és ahol a gyerekek is folytathatják a tanulmányaikat.
Kifelé menet elbúcsúzunk néhány afrikai sráctól is, akik a tábor bejáratánál beszélgetnek. Egyre hidegebb van, így gyorsan beülünk a taxiba és a pályaudvar felé vesszük az irányt. A taxi ablakából látom, hogy néhány ember tekintete követ minket, ahogyan ötven kilométeres sebességgel tépünk vissza abba az életbe, ahová őket semmi sem szállítja el.

 
 
 
 
Dunajcsik Mátyás
 
SZLOVÁK TANGÓ

1.
Sok szép város van a világon, de a legszebbek mégis azok a városok, ahová egykori szerelmeink menekültek el bánatukban. Pressburger Miklós, az első férfi, akit tizennyolc évesen megcsókoltam – ő akkoriban töltötte be a harminchármat –, éppenséggel Pozsonyig futott nem egészen másfél hónappal az említett csók, s mintegy két nappal azután, hogy mindennek vége lett. Közel hat évig nem is gondoltam arra, hogy Pozsonyba kellene mennem. Időnként, ha nagy néha eszembe jutott, elképzeltem őt, amint az elmagányosodott utcákat rója, és újra visszaköltözik a szülői házba, ahogyan tervezte utolsó beszélgetésünkkor. Hogy a családja mióta élt ebben a városban, nem tudni, de a Monarchia idejében már egészen biztosan állt a tisztelereméltó Pressburger-ház valahol nem is olyan messze a vártól, amit néhány hónappal ezelőttig csak képeslapokról ismertem.
Egykor volt szerelmeink városait általában kerülni szoktuk, akár a lezárt koporsókat. Néha azonban az utunkba kerülnek – egy hivatalos meghívás, egy elhalaszthatatlan üzleti találkozó, vagy egy ártatlannak tűnő családi kirándulás végül mégis elvezet minket ezekre a helyekre, mi pedig joggal érezhetjük úgy: idegenek vagyunk a saját múltunkban.
Pozsonnyal sem lett volna semmi probléma, ha éppen nem folyik rajta keresztül a Duna. Márpedig néhány hónappal ezelőtt én éppen a Dunán hajóztam lefelé, látszólag egy nemzetközi kulturális békemisszió résztvevőjeként, valójában azonban családi legendák farvizén ringatózva – a hajót ugyanis, melyre Bécsben felszállt az a százhúsz pacifista zenész, táncos, újságíró, költő és egyéb csepűrágó, akik az útitársaim voltak két héten keresztül, mintegy húsz évvel ezelőtt a tulajdon nagyapám kormányozta éveken át a szeszélyes Kelet-Európai szelekkel viaskodva. S ha mindez nem lett volna elég, engem ráadásul mint magyar költőt hívtak meg a hajóra résztvevőnek, ami rendkívüli megtiszteltetésként ért, azonban elég sok időbe tellett, amíg sikerült kiderítenem, hogy voltaképpen mit jelent magyar költőnek lenni.
A magyar költő például bármikor probléma nélkül képes korának legszebb magyar verseiből szavalatot tartani ékes francia nyelven.
A magyar költő elbűvölő társalgó és elsőrangú tolmács, különösen, ha arról van szó, hogy a magyar cimbalmos nem érti, mint mond neki angolul az argentin tangóharmonikás, és hogy mi baja van mindezzel a marokkói énekesnőnek, aki viszont csak franciául beszél. A magyar költő bármikor szíves felvilágosítást ad nyugat-európai útitársainak, ha az államszocializmusról kérdezik. A magyar költőnek külön kabinja van, és szabad óráiban Esterházyt olvas. A magyar költő heteroszexuális, de ha nem, az se baj, csak ne nézze olyan feltűnően a szerb hegedűst, mert félő, hogy hamarosan a Dunában találja magát.
A magyar költő tenger nélküli hajósnép fia, és mint ilyen, könnyen hajlik a melankóliára.

2.
Egyszóval egykor volt szerelmek ide, egykor volt szerelmek oda, a Theodor Körner sétahajó egy hűvös szeptemberi reggelen mégiscsak befutott a pozsonyi kikötőbe, horgonyzás után pedig még a magyar költőknek is muszáj tenni egy egészségügyi sétát a városban.
Régóta megfigyeltem már, hogy ha zavarban vagyok, előbb-utóbb egy könyvesszekrény előtt találom magam. Házibulik és unalmas vendégségek alkalmával rendszeresen menekültem a könyvespolcok mellé azokban az időkben, amikor még jártam házibulikba és vendégségekbe. Mostanság jobbára idegen városokba járok: ilyenkor ösztönösen betérek az első szimpatikusabb antikváriumba, ahogyan az idült alkoholisták is úgy érzik, szinte meg sem érkeztek az ismeretlen városba, amíg nem kóstolták végig a helyi söröket.
Magamnak sem akartam bevallani, de valójában attól rettegtem, hogy ha túl sokat flangálok a történelmi belváros sétálóutcáin, előbb-utóbb összetalálkozom Pressburger Miklóssal, amint éppen egy bájosan kicicomázott babakocsit tol újdonsült felesége után caplatva. Ami nem azért szomorított el, mert ha így lenne, az vagy azt jelentené, hogy a velem való kapcsolata csak kilengés volt a tiszteletreméltó felvidéki család sarjának életében, vagy pedig azt, hogy időközben mégis kénytelen volt megtagadni önmagát – nem, ez a lehetőség azért nyugtalanított végtelenül, mert ebben az esetben semmiképpen nem lett volna lehetőség arra, hogy végre megöleljem, amit rögtön a szakításunk után meg kellett volna tennem.
Tulajdonképpen úgy hagytuk el egymást hat évvel ezelőtt, mint az állatok párzás után, pedig én neki köszönhettem ifjú életem első férficsókját, és ezt meg akartam neki mondani. Ahogyan azt is, hogy ne bánkódjon amiatt, hogy végül mégsem illettünk össze.
Miután mindezt végiggondoltam, hálát adtam az égnek, hogy a Magyar Királyság egykori városának antikváriumaiban még bőséggel akadnak magyar nyelvű könyvek, gyorsan kiválasztottam egy zöld gerincű Krúdy Gyulát, amely szintén egy tenger nélküli nép hajósgyermekéről szólt, és kiléptem az utcára. Ha mégis van felesége, bíztattam magam a macskaköves utcákon felfelé haladva, még mindig remélhetem, hogy nem beszél magyarul.

3.
A séta végülis teljesen veszélytelenül telt. Pozsony belvárosáról az volt a benyomásom, hogy olyan, mintha a budai várat néhány kerülettel kibővítették volna, és rendszeresen takarítanák – az emberekről is nagyjából ugyanezt gondoltam, hozzátéve, hogy gyanúsan sokan hasonlítottak közülük Pressburger Miklóshoz, ha csak egy-egy kétségbeesett és hideglelős pillanatra is.
Aznap este a helyi kulturális bizottság kamarakoncertet szervezett a hajónk fedélzetére, melynek keretében a legjobb kortárs szlovák zeneszerzők műveiből adtak ízelítőt. Az ilyen alkalmakkor a hajó orrában berendezett bár székeit egy irányba fordították, és a bejárathoz közeli parkettás részen helyezték el a zenészeket. A rövid műsort átfutva rögtön megakadt a szemem Ilja Zeljenka Szlovák tangó című darabján: a tangó az egyetlen olyan tánc, amit még halálom előtt meg akarok tanulni, emlékeztettem magam. Ha lehet hinni Borgesnek, aki 1930-ban megírta A tangó történetét, valaha egymással táncolták ezt a tüzes argentin férfiak, amikor nem sokkal a feltalálása után a helyi hatóságok betiltották, mondván, hogy túl erkölcstelen tánc ahhoz, hogy tisztességes asszony akár egyetlen taktusát megtanulja.
Hogy a jelenlévő lányok és asszonyok erkölcseire milyen hatással volt Zeljenka csellón és harmonikán előadott, fanyar és ironikus kelet-európai tangója, azt nem tudom – nekem mindenesetre eléggé heveny szívdobogást okozott, amikor az egyik elegáns pizzicato rész közben megpillantottam Pressburger Miklóst a bár ajtajának dőlve, magasan és majd’ negyven évesen, ahogyan éppen úgy lógatta az orrát a zenét hallgatva, mint amikor hat évvel azelőtt elváltunk a békásmegyeri HÉV megállójában a Batthyány téren.
Tehát se feleség, se gyerek, gondoltam magamban, és ezek szerint most a helyi kulturális bizottságban dolgozik, vagy legalábbis valahogyan tudomást szerzett arról, hogy a Theodor Körner ezen az estén magyar költőket is szállít a Duna feketén fodrozódó felszínén.
Amikor vége lett a számnak, a beálló pillanatnyi csendet kihasználva felálltam, és elindultam kifelé a teremből, mint aki a mellékhelyiségbe megy. Valószínűleg ő is csak ekkor vehetett észre, mert a szemében hirtelen olyan megdöbbenés tükröződött, hogy biztos voltam benne, még csak nem is számított rá, hogy engem itt talál. Annyira hát mégsem vagyok híres magyar költő, gondoltam magamban, és ez valamelyest nyugalommal töltött el.
A hajó előteréből kimentünk a fedélzetre, hogy ne zavarjuk a koncertet. Én a cigisdobozomat keresgéltem a zakóm zsebében, miközben azon gondolkoztam, ő vajon pipára gyújt majd, vagy sodor magának egy cigarettát. Emlékeztem, hogy a békásmegyeri albérletben, ahol először csókoltam meg őt, a hálószobán kívül két másik szoba volt még: az egyikben pipázott, a másikban pedig a sodort cigarettáit szívta mindig el.

4.
– Mi van veled mostanában? – kérdezte végül, miután megtömte a pipáját, és nekem is sikerült rágyújtanom.
– Amint látod, magyar költő lettem – válaszoltam egy sejtelmes mosollyal, mintha a magyar költőknek munkaköri kötelessége volna időnként sétautat tenni a Dunán.
– Sokat gondoltam rád – tettem még hozzá, mert fölöslegesnek tartottam azzal fárasztani, hogy mindent előadok neki, ami az utóbbi hat évben történt velem. Életem egyik legintenzívebb szakaszát éltem éppen, és valahogy kínosnak éreztem volna mindent elősorolni valakinek, aki láthatólag ugyanaz maradt, mint amikor szakítottunk. Csak utólag jöttem rá, hogy ez a szilárd meggyőződésem abból származott, hogy ugyanaz a sötétbarna zakó volt rajta most is, mint amikor megismerkedtünk.
– Akkor miért nem szóltál, hogy Pozsonyba jössz?
– Az nem lett volna az igazi. De reméltem, hogy összetalálkozunk.
– Szóval még mindig reménytelenül szentimentális vagy.
Elhallgattunk. A vár fényesen világított a sötét folyó fölött. Odabentről hatalmas taps szűrődött ki, egészen addig, amíg a két zenész ráadásként el nem kezdte újra játszani a Szlovák tangót.
– Másnap, – szólalt meg végül, és mindketten tudtuk, hogy ez a másnap egy hat évvel ezelőtti másnapra vonatkozik, – másnap szörnyen undorodtam magamtól. Biztos voltam benne, hogy elbasztam az ifjúságodat. Amikor először megláttalak élőben, pontosan tudtam, hogy nem fog működni a dolog. Az ember rögtön látja, hogy kíván-e valakit, vagy nem. Én nem kívántalak, de szerelmes voltam az írásaidba.
– Valószínűleg itt követtük el az első hibát. Túl sokáig leveleztünk azon a télen, mielőtt személyesen is találkoztunk volna. De semmit sem basztál el, azt hiszem. Amikor először fölmentem hozzád, és átöleltelek, az volt életem első őszinte érintése. A férfiakat kerültem, a nőkkel nem tudtam mit kezdeni. Jó volt.
– Azóta…?
– Azóta minden könnyebben megy.
– Nekem azóta minden nehezebb – sóhajtott fel, és a vizet nézte. A ráadásnak vége lett, és tudtam, hogy néhány perc múlva a fedélzetet is elözönlik a vendégek. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Akkoriban egy ilyen gesztushoz három hétig kellett találkozgatnunk, mire az albérlet magányában meg mertük tenni. Nekem valóban könnyebben ment azóta minden. Szinte szégyelltem, amiért egy kicsivel még idősebbnek is érzem magam nála. De néhány pillanat múlva elhallgatott a taps, és megjelentek a bár ajtajában az első dohányzók. Elengedtük egymást, és voltaképpen örültünk, hogy rajtunk kívül a fedélzeten senki nem beszéli a nyelvünket.
– Meddig maradtok? – kérdezte aztán, és zavartan megköszörülte a torkát.
– Holnap délelőtt még megihatnánk egy kávét a parton, – válaszoltam. A fedélzet lágyan ringott alattunk, bár ez csak az ő toporgáshoz hasonló mozgásából tűnt fel nekem; én már három napja dülöngéltem így észrevétlenül, s csak akkor éreztem a Duna szüntelen mozgását a lábam alatt, amikor néha-néha szárazföldre léptem. Ahogy így néztem a hat évvel ezelőtti zakójában, egyszerűen képtelen voltam megmondani neki, hogy a hajó aznap éjfélkor már kifut a kikötőből Budapest felé, és hogy ennek azért is örülök különösképpen, mert a szülővárosomban már napok óta vár valaki. De amikor a koncert utáni kavarodásban láttam, hogy a gratulációk fogadását követően a szlovák csellista lopva megfogja a kezét egy pillanatra, és végül együtt indulnak el a Vár felé az egyre hűvösebbé váló pozsonyi éjszakában, arra gondoltam, hogy jobb is így.
Úgy mentek egymás mellett, mint két testvér vagy két nagyon jó barát. Mégis, egy-egy véletlennek tűnő mozdulatban, a kezek hirtelen összeérésében, s a lépések metronóm módjára azonos ütemében az avatott szem könnyen észrevehette a szlovák tangó félénk és titkos lépéseit.
És különben sem beszéltünk meg pontos időpontot.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.