hirdetés

Foghíjak

2flekken plusz

2007. január 31.

Ácsorgás volt, régi szavak és régi mondatok örök körforgása volt; a nemlétet létté nem avatta sem ima, sem gondolat. A nyár és az ősz, a téli és a tavaszi Farkasrét fái, színes és fekete-fehér évszakok – ezek, amik voltak.

hirdetés

Vannak temetőbe járó emberek. Apám az. Én nem vagyok az. Apám, emberemlékezet óta minden vasárnap kilátogat a temetőbe apja, anyja és nagyanyja sírjához, az ő halálkultuszáról, a hétvégente ismétlődő koreográfiáról akarva-akaratlanul én tanúskodom; ebben az esetben az ember és az emlékezet tehát – nem először – egy személyben jómagam vagyok. A temetőlátogatásokban éveken át „partnerévé avatott”; gyerekként hosszú éveken át kellett kísérjem anyámmal együtt a vasárnapi temetőbe; álltam mellette a sírkövek előtt, és igyekeztem „gondolni rájuk”, azokra, akiknek a neve arany foglalatban a márványlapokra vésve olvasható, gondolni a felmenőimre. Nem volt olyan egyszerű, nem igazán ment. A gyufaszálat végighúzni a doboz oldalán, szimatolni a foszfort jó volt. Gondolni és imádkozni nem volt jó, semmilyen nem volt. Ácsorgás volt, régi szavak és régi mondatok örök körforgása volt; a nemlétet létté nem avatta sem ima, sem gondolat. A nyár és az ősz, a téli és a tavaszi Farkasrét fái, színes és fekete-fehér évszakok – ezek, amik voltak.

Ma sem sokkal könnyebb. Nem könnyebb ez az évkezdet itt a Farkasréten, ahova a kóstolódó évek során egyre ritkábban tettem be a lábam – egy idő után apám nem erőltette a vasárnapokat –, ahova aztán már leginkább temetésekre jöttem, és ahova az elmúlt hetekben mégis felkeveredtem, igaz, nem temetőlátogatási szándékkal, hanem fogorvoshoz, az unokatestvérem rendelőjébe, ide a temető mellé. Ezúttal is hamarabb érkeztem, jóval a megbeszélt öt óra előtt, ahogyan mindig korábban érkezem, ha valamely ismeretlen helyszínre és eseményre szólít a kötelesség, korábban, hogy legyen elég időm a szorongásra, ami elfog ezen alkalmakkor, legyen időm toporogni, körözni a megadott cím előtt, időm az egymás parazsából felfüstölgő cigarettákra. Egy megállóval korábban szálltam le, épp a temető bejáratánál, és lépteimet a kapun túlra irányítottam, hátha a halottak kertjében, az „erősebb nemlét közelében” (sic!) oldódik a gyomorra húzódó rettegés.

Az első megállómat pontosan tájoltam be; Hamburger Mihály nevét keresnem nem kellett, mintha tegnap mentem volna erre „vele” utoljára a másfél évvel ezelőtti nyáron, akinek nagyapja a Tanácsköztársaság népbiztosa volt, apja német nagykövet, ő pedig egyetemistaként Lukács követője, Rosa Luxemburg fordítója, majd a hetvenes évek korai ellenzéki mozgolódásainak egyik szervező motorja, az állásukból elbocsátottaknak „vörös segélyt” gyűjtő aktivista, a benzinkutassá lett filozófus, a nyolcvanas évek közepén az országnak hátat fordító – Miska. Amúgy anyám egyik „betege”, ahogyan ezt az orvosok mondani szokták, az ő révén szűrődtek be a hetvenes évek végétől a családunkba a hírek, a szamizdatok, és az ő révén tudhatta anyám a „betegei” között Petrit is, igaz, a legkevésbé ijedős „betegei” között, mert anyám figyelmeztető jóslata, hovatovább aggódó fenyegetése, hogy „Nézze, Gyuri, ha ezt még fél évig így csinálja, belehal!”, elment a költő füle mellett; a szigorú, ám ezúttal engedékeny ítéletű, magasságos bíró majd’ két évtizedig figyelhette, amint minden rászámolás után megrázza magát és feláll. Álltam szemközt a névvel, szemközt az emberrel, akitől a politikai ellenzékiséget tanultam, és akitől már soha megkérdezni nem tudom, hogy mi ez itt, Miska, miből, kikből lett ez az ország. És amire a válaszod, egy cigarettára gyújtva, biztos úgy kezdenéd, hogy ne idegeskedj, és folytatnád a magad utánozhatatlanul szarkasztikus módján, legyintve az örök zsidó evilági szkepszisével és derűjével.

Aztán tovább ballagtam, és Gémes János, alias Dixi fejfájánál állapodtam meg, akinek halálával, ahogyan St. Auby mondta, véget ért egy aeon. A frivol Szókratésztől és ellen-trubadúrtól, Budapest tékozló vőlegényétől és eseményművészétől az élő nyelvet phd-fokon tanultam, segítségével magasabb osztályba léphettem. Egy őszi éjszakán nála landoltunk a Király utcában, tíz négyzetméteres lakosztályában haraptuk el az éjszaka torkát, hogy aztán reggel a szobát szinte teljesen elfoglaló ágya mellett ébredjek egy matracon, akárha egy szétgraffitizott ágygarázsban, először felpislantsak és megpillantsam őt, amint, olybá tűnt, valami sevroletben némán hever, és a csakúgy néma, fekete-fehér televíziót, a lenémított emtivit nézi, majd második álmomból egy tálcán szelet pirítóst és nescafét szolgál fel, mindent, ami a lakásban találtatott. Miután pedig a fejedelmi reggelit elfogyasztottam, útnak indultunk a Rókalyuk nevű intézmény felé reszelős fröccsöket fogyasztani, később meg bejárni és feltárni a várost az arra a napra Hermésszé avanzsált Dixivel.

Végül Simon Balázs nyughelyéhez értem, ahol a költő pihen, a sir mellé, amelybe kis híján beleszédültem, amikor a ravatalozóban lezajlott profán szertartás után elbúcsúztam halhatatlan barátomtól. Tizenkét évesen láttam először, űzött volt és torzonborz, zsebében Hegel-kötet, a menza közepén a világszellem állásáról értekezett. Aztán gimnazistaként látom, csimbókos hajú kamaszként, verseit lobogtatja a folyosókon, majd látom az egyetemi éveinek végére érő költőt, visszahúzódva a társasági zsivajtól, otthon ül, ír, olvas és jegyzetel. Végül látom a beteg embert, aki fenséges tartással éli fojtogató napjait az egyre növekvő árnyék sötétkamrájában, tűr, és persze mindvégig ír. Egyben bizonyos vagyok a mai napig: bátor és szabad élet volt az övé, és bátor és szabad halál. S hogy utána nem emlék marad, hanem ezerarcú élet, mondtam magamban újra az elválás szavait, és végül idéztem: „Segítse hű kutyája, Sziriusz, vezérelje / A Hajnalcsillag és a Tápláló anya, nyitott kapu az égben, átjáró: jöjjön fel, / Hogyha süllyed csillagképed Nagy Vadász!”

Így gondoltam rájuk, úgy tűnt ez már megy, ezt már megtanultam. „Az erősebb lét közelében.”
 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.