hirdetés

Földényi F. László: A megfejthetetlensége vonzott

2017. augusztus 12.

Mert mi a melankólia? Az a kivételes képesség, hogy az embernek tudomása van a saját születéséről és elmúlásáról, vagyis arról, hogy mennyire elenyésző, véletlenszerű, és közben mégis mennyire kivételes a létezése. – Földényi F. Lászlóval Mészáros Gábor beszélgetett.

hirdetés

Első nagy könyve a melankóliáról 1984-ben jelent meg. Most, harminchárom évvel később egy újabb esszéfüzért publikált a témában. Ilyen távlatból talán másképpen tekint a melankóliára, mint amikor foglalkozni kezdett vele.

Hogy harminchárom év telt el... ez a különleges szám csak most tudatosult bennem. De örülök neki. Annak idején, amikor a Melankólia megjelent, egy híján harminchárom éves voltam. A melankólia dicsérete eszerint akár egy második élet összegzésének is tekinthető lenne. Ha egyáltalán annak szántam volna. De a számmisztikát inkább zárójelbe tenném. Hogy mi késztetett arra, hogy egy újabb könyvvel vágjak neki a témának? Két szempontot említenék. Annak idején a melankóliát részben történetileg közelítettem meg, s a tizenkilencedik század első harmadáig jutottam el. Akkor veszítette el ugyanis azt a tág jelentéstartományát, ami korábban évezredeken át jellemezte. A depresszió fogalmának a bevezetésével mintegy kisemmizték. Egyfajta trónfosztásra került sor. Hogy ez miben nyilvánult meg? Például abban, hogy a melankólia egyre inkább valamiféle semmire nem kötelező „keserédes" hangulatra redukálódott, tág teret biztosítva a giccs rafinált változatainak. A korábbiakhoz képest komolytalanná vált. E karanténból szeretném a fogalmat ismét kiszabadítani.

És a másik szempont?

A másik az volt, amit annak idején nem vizsgáltam. Nevezetesen hogy a melankólia az európai kultúra története során a legváltozatosabb jelentéseket öltötte magára, a zsenialitástól kezdve a vitathatatlanul depresszív tüneteken át az elmebajig bezáróan. De maga a fogalom, az elnevezés, vagyis a „melankólia" közben makacsul tartotta magát. Ami azt jelzi, hogy a legkülönfélébb megnyilvánulásaiban kell, hogy legyen egy „közös nevező". Ez foglalkoztat már jó ideje. Végül is a korábbi évezredekhez képest az elmúlt másfél évszázad jelentéktelenül rövid idő. Saját magunknak tulajdonítanánk túlzott jelentőséget, ha úgy gondolnánk, hogy a „depresszió" bevezetésével megoldottuk volna az évezredes kérdést. A „közös nevező" azonban ma is itt kísért körülöttünk, még ha nem is szánunk neki kitüntetett figyelmet. Ennek tudatosítása pedig nemcsak azért fontos, hogy a melankóliát tisztábban lássuk, hanem hogy lássuk azt is, mennyire ugyanabban a cipőben járunk, mint más korok, hogy a régiek éppúgy a kortársaink, mint a ma élők. Vagy sokszor még inkább azok. Szóval hogy kulturálisan mennyire törékenyek vagyunk ma is, minden látszat ellenére.

Fotók: Hosszú Zoltán

Azt mondja, hogy szeretné a fogalmat „ismét kiszabadítani". A könyv esszéit olvasva az volt a benyomásom, hogy a melankólia nem megfogható, nem magyarázható hézagtalanul. Volt olyan kor, amikor pontosabban ismerték az ön által említett „közös nevezőt"?

Természetesen nincsen szabatos meghatározás a melankóliára, én legalábbis tartózkodnék ilyesmitől. A „kiszabadítása" számomra éppen ennek a megfoghatatlanságának az elfogadását jelenti. Ezért egyfelől igyekszem nem leszűkíteni a depresszió viszonylag jól körülírható tüneteire. Ehelyett a tágasságát, a körülhatárolhatatlanságát hangsúlyozom, ami persze roppant terhes tud lenni. Ám ha az emberre valami belső teher nehezedik, az nemcsak lehúzza, hanem váratlan helyzetekben fel is szabadítja. A melankóliának igenis van súlya, de közben szárnyalásra is tudja késztetni az embert. A depresszióról ez egyáltalán nem mondható el.

És másfelől?

A „kiszabadítás" másfelől a melankólia megmentését jelenti. Kiszabadítását abból a giccses érzelgősségből, ahová legalább másfél évszázada óta bezárták, és amit már Heine is nem győzött gúnyolni és ostorozni. A melankolikus a köztudatban azzá a széplelkű „szimbolista klapeccé" lett, aki „halkan belelépett valamibe". A korábbi évszázadok, sőt évezredek azonban azt mutatják, hogy a melankólia nem szűkíthető le egy puszta érzésre vagy érzelemre. Van boldogság és kétségbeesés, félelem és szorongás, reménykedés és lehangoltság, és így tovább – ezek viszonylag körülírható érzések. A melankóliában ezekhez képest van valami többlet; nemcsak a bánatban vagy az unalomban, hanem az örömben vagy felhangoltságban is fel tud tűnni – ami jelzi, hogy több, mint puszta érzés. A „közös nevezőt" – vagyis hogy a bánatban éppúgy meg tud jelenni, mint az örömben –, valahol itt kell keresni. Nem az érzések világában, hanem valahol azokon túl.

A jelen kor a tökéletes transzparenciát, a mindent láthatóságot és a mindent megérthetőséget ígéri. Hogy lehet közeledni ehhez a törékeny fogalomhoz, a közös nevezőhöz?

Nem én közeledem hozzá, hanem ő énhozzám. Legalábbis a személyes tapasztalatom az, hogy akkor szoktam egyáltalán megsejteni ennek az – ahogyan mondja – „törékeny fogalomnak" a létét, amikor az már hátulról mintegy behálózott. Vannak élethelyzetek, amelyekben ez kivédhetetlen. Többnyire nem nagyon lehet felkészülni rájuk; egyszerre csak az ember nyakig benne van valamiben, s ekkor másfelé irányul a figyelme, mint addig. Ilyenkor gyakran szétszórtnak érzi korábbi önmagát, s olyan látásmódra tesz szert, amit – a lengyel költő, Adam Zagajewski kifejezését kölcsönözve – vertikálisnak neveznék. Ez persze kicsit félrevezető is, hiszen a „fölfelé" nézésnek a mi kultúránkban óhatatlanul van valamiféle vallásos mellékzöngéje. A melankóliának azonban a valláshoz nem sok köze van. Az összeszedettséghez annál inkább – mégha ez nem is az a fajta összeszedettség, amivel a manapság divatos életvezetési tanácsadók és a magukat pszichológusnak vélő celeb-guruk tömik a fejünket.

Albrecht Dürer: Melancolia I.

A könyv esszéi erősen reflektálnak a kortárs trendekre, társadalmi jelenségekre, az információs társadalom sajátos működésére, miközben a szövegek minduntalan visszautalnak Dürer Melencolia I. című képére. Milyen módon épültek ki az összeköttetések?

Dürer rézkarca a melankóliának a leghíresebb képi megjelenítése. Köteteket írtak róla, de van egy eleme, amit eddig soha senki nem tudott megfejteni: a hatalmas, szabályosan megfaragott kőtömb a háttérben. Engem éppen a megfejthetetlensége vonzott. A megemészthetetlensége. Ilyen a melankólia: valami ránehezedik az emberre, amitől képtelen menekülni, de közben nem tudja megmondani, pontosan mi is az, ami körülfogja, letaglózza, vagy éppen magasba emeli. Dürer a 16. század elején készítette a rézkarcát; ez a kőtömb azonban időtlenül ott kísért az európai kultúra történetében. Nemcsak a 16. században, hanem később, a huszadik században is. Például Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filmjének a nevezetes fekete kőtömbjében, amely a történet szerint az emberiség hajnalán tűnik fel s aminek hatására a majom emberré vált. Amit én úgy értelmezek, hogy Kubrick szerint a melankólia az emberré válás kísérő jelensége. Nemcsak a szerszámhasználat vagy a beszéd teszi az embert emberré, hanem a melankólia is. Mert mi a melankólia? Az a kivételes képesség, hogy az embernek tudomása van a saját születéséről és elmúlásáról, vagyis arról, hogy mennyire elenyésző, véletlenszerű, és közben mégis mennyire kivételes a létezése. Dürer valami ilyesmire utalhatott a rézkarcával; ez azonban ma is éppoly aktuális, mint bármely korban. A kortárs jelenségeket, például Francis Bacon festészetét vagy Peter Zumthor építészetét ennek tükrében elemzem.

Egyik analízis mutatja az utat a másikhoz?

Igen. Dürer mutatott Giorgione felé, Giorgione Jovánovics felé, Jovánovics Kubrick felé, Kubrick Zumthor felé, és így tovább. Nem már meglévő esszéket raktam össze, hanem lépésről lépésre haladtam előre.

Olyan témák kerülnek szóba, mint a testkultúra (tetoválás) vagy a mozi hőskora. Árulkodó azonban, hogy a régi mozitermek „sűrű atmoszférájáról" szóló elemzését egy festmény szemlélésével kezdi, Edward Hopper képéről ír, amely „szinte tálcán kínál egy hangulatot, aminek nehéz ellenállni." Kevesebb szó esik irodalomról, mint képzőművészetről. Noha a kötetet egy Leopardi és egy Pasolini idézet nyitja, mintha a festészet, építészet, az anyagban, a matériában való elmélyedés mutatná a legbiztosabban azt a sűrűséget, ami a melankólia sajátja.

Ez nekem is utólag tűnt fel. Persze vannak nagy melankolikusok a kortárs irodalomban is, például Christoph Ransmayr. De a képek és látványok engem jobban vonzanak és hamarabb meg is szólítanak. Túlmutatnak a fogalmiságon, szavakban nem visszaadható szőttest alkotnak, olyan mintázatot, amelynek útvesztőiben szabadon lehet ide-oda menni, anélkül, hogy lecövekelnék valamilyen tetszetős definíciónál. Sándor Iván idézi egy, a napokban megjelent írásában George Steinert: „A világ képe sokszor elhúzódik a szavakkal való közölhetőség köreiből..." Ezt akár a melankóliáról is mondhatta volna.

A témaválasztás személyessége és a személyes hang is elüt a korábbi könyvektől. Könnyen adta magát ez az esszéhang? Mennyiben lenne más az előzetes fogalmi kutatómunka nélkül?

Nem volt előzetes fogalmi kutatómunka. Sőt előzetes kutatómunka sem volt. Tudtam, milyen könyvet akarok összeállítani, de egyáltalán nem ragaszkodtam egy előzetes elgondoláshoz. Nem elméletek mentén akartam előre haladni. Tudom, könnyű belefeledkezni valamiféle éppen divatos, tetszetős elméletbe, de ha az embert egzisztenciálisan megérinti valami, akkor ezek az elméletek semmiben nem tudják őt segíteni. Szándékosan patetikusan fogalmazva: nem veszik le a válláról a létezése terhét. Így azután a könyvet összeállítva majdnem a szabad asszociációkra hagyatkoztam, engedtem, hogy a sokszor ellenőrizhetetlen érzések jelöljék ki az irányokat. Egyik téma követte a másikat, illetve vezetett tovább a következőhöz. Némelyik téma kidolgozása közben persze szükség volt bizonyos kutatásokra, de nem szerettem volna, hogy ez az írás élvezetének a rovására menjen. Az élvezet ebben az esetben azt jelentette, hogy igyekeztem magamra figyelni, nyíltan vállalni azt, hogy ha ránézek valamire, akkor vállaljam, hogy azt igenis személy szerint én látom ilyennek, s egy pillanatig se áltassam meg magam azzal, hogy valamiféle általános alany nevében beszéljek. Más könyveimben is igyekeztem egyes szám első személyben nézni a tárgyat, amiről éppen írtam. A jelen esetben azonban gyakran megszólalni is egyes szám első személyben szólaltam meg. Így remélhetőleg nemcsak magamat nem áltatom, hanem az olvasót sem.

Posztmodern elméletekről, alkotói és mainstream filmekről is ír a szövegeiben (többek között Tarantino vagy Lynch filmjeiről is), s az a véleménye, hogy leegyszerűsítés az, ha a metafizikai kérdéseit a posztmodern idézőjelei között tárgyaljuk. Miért baj és mindenképpen baj-e az, ha a művészet idézőjelben foglalkozik azzal a kulturális hagyománnyal, amit metafizikának nevez, nevezett? Mi az, ami elveszett ebben a fogalmi cserében?

Az idézőjelekkel nincsen gondom. Kubrick vagy Haneke is idézőjelekkel látják el a filmjeiket, miközben az európai kultúra nagy metafizikai kérdésit boncolgatják, Anselm Kiefer is a festményeit. Azzal van gondom, ha az idézőjel válik kizárólagossá. Tarantino vagy David Lynch vitathatatlanul a nagyok közé tartozik; de abban is nagyok, hogy miközben látványosan hagyományos metafizikai kérdéseket feszegetnek, ezeket bravúrosan rántják vissza a nem-metafizika szférájába és alakítják egydimenzióssá. Az áramvonalasság a legfőbb parancs – amivel kimondatlanul is a filmipar elvárásainak tesznek eleget. Ahogyan egyébként az áramvonalas regények a könyvipar, az áramvonalas festmények pedig a művészeti piac elvárásainak. Nincsen ezzel semmi baj, nyilvánvalóan az ilyesmire is szükség van – és mindig is igény volt. A gond az, ha ez válik követendő mintává. Márpedig évtizedek óta ennek lehetünk szemtanúi. Az úgynevezett midcult kultúrája vált uralkodóvá, ami úgy tesz, mintha... Ez a kokettálás kultúrája. Mit jelent ez? Olyan illúziót táplálni a közönségben, mintha az élet fontos kérdéseivel szembesítenék őt, noha alapjában véve éppen elterelni akarják erről a figyelmét. De hát, hadd hangsúlyozzam, nincsen ezzel semmi bajom – legfeljebb untat, amikor ilyesmivel traktálnak s ennek nagyságáról próbálnak győzködni. Hitchcock Psychója után miért nézzem meg Gus van Sant Psycho-remake-jét? Vagy Antonioni Éjszakája után Paolo Sorrentino Nagy szépségét? És Dosztojevszkijt még ma is ezerszer inkább kortársamnak tartom, mint sok-sok kortársamat.

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.