hirdetés

Földényi F. László: A melankólia dicsérete (részlet)

2017. június 13.

A melankolikus nem bízik a végső magyarázatokban, így azután a nem-melankolikusok az értelemről való lemondással vádolják, a kellő és ésszerű belátás hiányával. – Földényi F. László A melankólia dicsérete című könyvéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Földényi F. László: A melankólia dicsérete –  részlet

Túl tudáson és érzésen

A melankólia dicsérete. Sokat gondolkoztam róla, és még többet összeolvastam a témáról. Mégis, miközben töprengtem a melankólián, s dolgoztam e könyvön, próbáltam elkerülni, hogy megkérdezzék, mit írok éppen. Mert ezt rendszerint egyből követte az újabb kérdés: és mi a melankólia? Amire képtelen voltam válaszolni. Inkább kitérő válaszokat adtam. Pedig évtizedek óta gondolkozom rajta, s már korábban is írtam róla. De mintha a melankólia fogalma magát a melankóliát takarná el. A szavak kisemmizik azt, amiről szólniuk kellene. Minél kézenfekvőbbnek látszik a válasz, annál erősebb a hiányérzet, ami kíséri. Mert egyből újabb és újabb szempontok nyomulnak előtérbe, s nem engedik, hogy egyetlen fókuszra irányuljon a figyelem. A 17. század elején a melankóliáról írva az angol tudós, Robert Burton a matematikától vagy növény- és állattantól kezdve az asztrológián, a teológián, a középkori filozófián át a szerelemig, az antik irodalomig vagy akár a babonákig bezáróan az égvilágon mindent fontolóra vett, hogy végül mindenütt mindenben a melankóliára bukkanjon. A melankólia anatómiája című terjedelmes, több mint ezer oldalas műve minden idők leghosszabb írása a témáról. De aki olvasni kezdi, egyre tanácstalanabb lesz. S ha a végére jut, akkor nem fogja tudni ugyan megmondani, mi a melankólia, sőt ha korábban tudni vélte, még azt a tudását is elveszíti. De közben mégis sejteni kezdi, mi a melankólia. Csak éppen ez a sejtelem nem egyeztethető a tudással. A tudás mindig irányul valamire. A sejtés nem nyújt lehetőséget ilyen távolságtartásra. A tudás esetében mintegy megelőzöm a tárgyat; a sejtés esetében viszont az előz meg engem. Én leszek kiszolgáltatva neki. Burton műve szépen példázza ezt: a melankóliáról alkotott tudásomat az olvasás során fokozatosan elveszítem, közben pedig észrevétlenül besétálok a melankólia csapdájába.

Sokféle érzés van. Van boldogság és kétségbeesés, félelem és szorongás, reménykedés és lehangoltság. És így tovább. Mindegyik viszonylag körülírható érzés. Ám ha elhangzik ez a szó: „melankólia”, akkor egy pillanatra mindenki fülelni kezd – az is, aki egyébként a többit (lehangoltság és félelem, öröm és önkívület és a többi) elengedi a füle mellett. A melankóliában van valami többlet. Hogy ez micsoda, nehezen tudnám megmondani; de éppen ennek a bizonyos többletnek köszönhető, hogy a melankólia bárhol fel tudjon tűnni. Nemcsak a le-, hanem a felhangoltságban is; nemcsak a bánatban vagy az unalomban, hanem az örömben vagy az önkívületben is. A letargiában éppúgy, mint a koncentrált figyelemben. „bár járd a Vígság templomát, /szentélyét fátylas Mélabú üli”, írta John Keats A melancholiáról című versében (Tóth Árpád fordítása). A legellentétesebb érzésekben is képes felbukkanni. Amiből csakis arra tudok következtetni, hogy ő maga több, mint puszta érzés.

Túl a tudáson, de túl az érzésen is. Nem csoda, hogy amióta az európai kultúrában felbukkant, mindig is gyanú övezte. A görögök szemében a melankolikusok a legkiválóbbak voltak, egyszersmind a leginkább veszélyeztetettek is. A középkorban a melankóliát az ördög vánkosának nevezték, a melankolikusokat pedig semmittevőknek tartották, súlyosabb esetben istentagadással vádolták őket. De közben melankolikusnak nevezték a túlbuzgó istenhívőket is, akik cellájukban egyebet sem tesznek, mint imádkoznak. Mindeközben pedig az elmebetegeket és a közönséges őrülteket is melankolikusként bélyegezték meg. A reneszánszban a kimagasló művészek többsége melankolikusnak számított; de a melankólia volt felelős a boldogtalanságukért, s ez volt a kétségbeesés és a szaporodó öngyilkosságok oka is. Később, a polgárosodással párhuzamosan, de különösen az ipari forradalom korában a lustaság és az unalom lett a melankólia jele, mivel mindkettő a társadalom egyre erősebb szorításának próbált ellenállni. Akik nem akartak beszállni a társadalmi össz-társasjátékba, azok mind melankolikusnak számítotak. De hasonló ok miatt a 18. század végétől kezdve a zsenialitás is a melankólia ismérve lett, hiszen ez is a kiszámíthatatlansággal társult, azzal, hogy az illető nem tud és nem is akar semmilyen előíráshoz igazodni. Nem óhajt betagozódni.

A melankólia szó szerint fekete epét jelent. A fekete szín pedig a sötétégre irányítja a figyelmet. Arra, hogy bárhol tűnjön is fel a melankólia, s bárhogyan vélekedjenek is róla, mindig az adott világ sötét árnyéka sejlik fel benne. Valami olyasmi, amit ki kell szorítani a nappali tudatból, mert ha teret engednek neki, akkor megzavarja a dolgok megszokott menetét. Így volt ez az antikvitásban, a középkorban, így volt a reneszánszban, de később is. És a sötét melankóliával szembeni gyanakvás különösen erős a fény évszázada, a felvilágosodás óta. Hiszen ha egyszer túl van a tudáson, akkor értelemszerűen alá is ássa a mindenkori tudást. Vagy legalábbis a kétely árnyékát veti rá. A melankolikus nem bízik a végső magyarázatokban, így azután a nem-melankolikusok az értelemről való lemondással vádolják, a kellő és ésszerű belátás hiányával. Civilizációnk ezért immár több mint két évszázada mindent elkövet, hogy valamiképpen kordába szorítsa vagy akár érvénytelenítse.

A 19. század első felétől kezdve Európa szerte támadni kezdték, s magát a fogalmat az egyik kísérő jelenségére, a depresszióra szűkítették le. Korábban a depresszió számított a melankólia egyik alfajának; a 19. század derekától kezdve ez megfordult, s a melankólia lett a depresszió alfaja. Kierkegaard a naplójában még szinonimaként használja őket, s úgy látja, hogy az úgynevezett „mentális depresszió” szoros szállal kapcsolódik a zsenialitáshoz. Nem vitatja persze, hogy a melankólia teher is, s a szellemi ingatagsághoz („mentális instabilitáshoz” – Kierkegaard, 1978. 253. o.) is köze van. Ám a depresszió a dán filozófus számára nem annyira testi-lelki betegség, mint inkább civilizációs állapot: „Kétségtelen és vitathatatlan, hogy korunk a mentális depresszió kora… A depresszió voltaképpen annak a nyugtalanságnak és izgatottságnak az eredménye, ami túlerjedt forrongásban fog végződni.” (Kierkegaard, 1978. 264–265. o.) A depresszió a modern civilizációra jellemző örökös nyugtalanságnak, csillapíthatatlan izgatottságnak a sötét árnyéka. Érthető, hogy a civilizáció a saját lappangó depresszióját a melankolikusokra hárította át, azokra, akik nem óhajtottak és nem óhajtanak részt venni ebben a végtelen hajszoltságban. Nem a civilizáció beteg, hangzik a közkeletű vélemény, hanem ellenkezőleg, az, aki e civilizációt betegnek látja. A mindig is tág létértelmezést nyújtó melankóliát így cserélték le a viszonylag jól körülírható depresszióra, s gyógyszerekkel orvosolható tünetekre igyekeztek/igyekeznek korlátozni. 1896-ban a német pszichiáter, Emil Kraepelin a „melankólia” fogalmát végleg kihagyta a rendszertanából, és helyette a „depresszió” szót használta (vö. Shorter, 82). Néhány évvel később pedig, 1904-ben a New York Neurological Society ülésén a svájci származású amerikai pszichiáter, Adolf Meyer azt javasolta, hogy ne használják többé a „melankólia” kifejezést, „ami olyasminek a tudását sugallja, amellyel nem rendelkezünk, és amelyet különféle szerzők eltérő módon alkalmaztak. Ha a melankólia helyett a depresszió elnevezést alkalmaznánk az egész osztályra, akkor ez eleve azt jelölné, amit a melankólia kifejezés köznapi használata.” (Taylor–Fink, 6.)

Még Freud is, aki pedig jóindulattal közeledett a melankóliához s ragaszkodott a fogalomhoz, leszűkítette a jelentését. 1917-ben írott Szomorúság és melankólia című tanulmányát mindig is idegenkedve olvastam. A kettő között Freud abban látta a döntő különbséget, hogy a szomorúság oka ismert, ellentétben a melankóliával, amelynek oka ismeretlen. „Kézenfekvőnek tartjuk, hogy a melankóliát egy olyan veszteséggel hozzuk kapcsolatba, amelynek az ember nincsen tudatában, ellentétben a szomorúsággal, amelynek esetében a veszteségnek teljes mértékben tudatában van.” (Freud, 431.) Freud ezt azzal magyarázta, hogy a szomorú ember számára „csak” a világ veszett el, a melankolikus számára azonban az „én” is. E különbségtétel azonban fölöttébb problematikus. Freud a szomorúságot a lehető legtermészetesebb jelenségként írta le, olyan állapotként, amely, mivel jól körülírható oka van, megmagyarázható, indokolható, vagyis belesimul a világ szövetébe. És ennyiben „normális” jelenség is – nem okoz fennakadást az élet menetében, sőt elősegíti, hogy az zavarmentes legyen. A melankóliáról mindez nem mondható el: Freud szerint a tárgy hiánya jellemzi, s mivel ilyenkor maga az Én is sérül, ezért akár a szorongás ikertestvérére is ismerhetünk benne. Aki melankolikus, az nem képes feldolgozni a veszteséget, nem lehet őt „belátásra bírni”. A melankolikusról lepattannak az észérvek, s emiatt felfeslik a világ végső soron ésszerű szövete. Ezért azután Freud is abnormális állapotnak látta, amelyen terápiás kezeléssel lehet csak segíteni. „A szomorúság esetében a világ szegényedett el és üresedett ki, a melankólia esetében viszont maga az Én”, írta (uo. 431). Ezzel olyan merev és mesterséges szétválasztást hajtott végre, ami megakadályozta őt abban, hogy a melankóliából kibonthassa azt a mély és tág létértelmezést, amelyet két évezreden át soha nem vitattak el tőle. Freud a melankolikus állapotát mint énállapotot vizsgálta, amellyel semlegesen áll szemben a világ. Ennyiben a kizárólagosan természettudományos szellemű, mechanisztikus orvostudomány foglya maradt. A világ élettelen tárgy, amely alkalmas (vagy éppen alkalmatlan) arra, hogy az ember kielégíthesse rajta vágyait. A melankóliát értelmezve Freud mereven szembeállította az ént és a tárgyi világot: minden az énben játszódik le, az énhez képest külsődleges világ pedig semleges érintetlenségbe húzódik vissza. Így azonban a melankólia elveszítette azt a mélységét és vitathatatlanul pozitív jelentését, amelyet az európai kultúra történetében több mint két évezreden át a magáénak mondhatott. Freud, a maga szempontjából érthető módon puszta betegségnek, vagyis sérült állapotnak látta, s a pszichózisokkal, illetve neurózisokkal társította.

A melankólia a mindenkori kultúrát olyan fénytörésbe állítja, amelyet, jogos önvédelemből, a többség nem kíván észrevenni. A melankólia éppúgy figyelmeztet az érzések megbízhatatlanságára, mint az úgynevezett „végső tudás” hiábavalóságára. Arra, hogy mégoly magabiztosan rendezzük is be a világunkat, ez ingatag és törékeny pilléreken nyugszik. Mély belátást nyújt, amely azonban, mivel az ismeretlenre irányul, a tudatlansággal társul. S közben a legkülönfélébb hangulatokat és érzéseket képes magába fogadni. Szomorúsággal éppúgy társulhat, mint derűvel, vidámsággal csakúgy, mint levertséggel. Gazdagítja az életet; de akit utolér, az közben mégis úgy érzi, mintha kisemmizték volna. A melankolikus páratlan kincsnek érzi a melankóliáját; de közben nem tudja megmondani, mi van a birtokában. A melankólia a világot mintegy a visszájáról engedi látni. Nem csoda, hogy mindig is gyanakodtak rá.

Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, 2017, 3999 Ft

A szerző portréját Hosszú Zoltán készítette.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.