Földényi F. László: Az ész álma
A Kalligram kiadó ajánlata
Az Európa-szerte elismert esszéíró, Földényi legújabb kötetében a korszellemmel foglalkozik. A korszellem, mint kultúripar azt is integrálja, ami támadja őt. Sőt: mintha éppen azt részesítené előnyben, ami nem engedelmeskedik neki.
- 2008. június 23.
Ahogyan manapság leginkább azok a művek számíthatnak arra, hogy bekerülnek a világ nagy múzeumaiba, amelyek nyíltan támadják a múzeum eszméjét, a korszellem is azt keresi, ami ellentétes vele.
Földényi F. László: Az ész álma
33 esszé (2000–2007)
Kötve, 145 x 205 mm, 440 oldal
ISBN 978-80-8101-051-4
3500 Ft / 450 Sk
Részlet a kötetből:
Szabad lélegzetvétel
Túl Ázsián, de Európán még innen. Kelettől távolodva, Nyugathoz közeledve. Az előbbitől tartva, az utóbbiban inkább reménykedve. Valahol, egy köztes tájon, egy mesés vidéken, körülbástyázva félelmekkel (gondoljunk Herder jóslatára a magyarok nemsokára bekövetkező kipusztulásáról!), reményekkel, hitekkel és sérelmekkel (emlékezzünk a németek elleni 3:2-es vereségünkre az 1954-es világbajnokságon!). Az itt élőknek e vidék a legtermészetesebb. Az idegen azonban hajlamos e tájat az aránytalanságok birodalmának látni. Egyfajta terra incognitának, ahol sok minden hasonlít ugyan arra, amit manapság Európával szokás azonosítani, sok más azonban érthetetlen. Ahogyan az operett is hasonlít az életre, és közben mégis fényévnyire van tőle.
Könnyű lenne a negyven évig tartó vasfüggönyt felelőssé tenni azért, hogy Magyarország és a kultúrája néhány névtől eltekintve ma is ismeretlen a világ előtt. Nálunk ma hajlanak is sokan arra, hogy mindent ezzel magyarázzanak. 1989 óta a felnőtt lakosság többsége, ha baj éri, még álmában is a kommunizmusra mutogat. Ha nem is „járja be kísértet Európát”, Magyarországon e kísértet még mindig otthonosan mozog. Életében soha nem emlegették annyit, mint most, állítólagos halálát követően.
Viszonylagos nem ismertségünknek azonban mélyebb oka is van. Ady Endre a Kelet és Nyugat közötti köztes állapotunk kapcsán már a 20. század elején Komp-országnak mondta az országot, melynek lakói valamennyien komplakók, függetlenül attól, hogy melyik parton szeretnének letelepedni. Ezt írta 1905-ben: „Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa". Komp-országra szűkítettük Európát, s így hajlottunk arra, hogy már a huszadik század elejére magunkat tartsuk a legeurópaiabbaknak. Akiknek minden oka megvan, hogy gyanakvással szemléljék a többieket, azokat, akik szintén európaiaknak tartják magukat. Adyval egyidőben az Encyclopaedia Britannica 11. kiadása 1911-ben a Hungary címszónál a magyar irodalom kapcsán külön kitér e gyanakvásra: „Egy nép, amilyen a magyar, amely ennyire erős nemzeti érzéssel bír, nem nagyon hajlik arra, hogy tartósan csodáljon valamilyen külföldi vagy importált irodalmi stílust.”
A gyanakvás vasfüggönye mögé zárkóztunk be évszázadokon át. Persze megvolt rá az okunk: Magyarországot történelme során annyiszor szállták már meg, hol Kelet, hol Nyugat felől, hogy végül egyebe sem maradt, mint a saját nemzeti identitásához való görcsös ragaszkodása. Elzárkóztunk Európától, de közben panaszkodtunk is, hogy Európa nem vesz tudomást rólunk. Ma már nem fenyeget ez a veszély. Mégis: a vasfüggönyöket nehéz lebontani. Még akkor is ott meredeznek elrozsdásodva, amikor már semmi szükség rájuk.
Akadnak olyanok is, akik egzotikus nyelvünket teszik felelőssé a nem ismertségünkért. A szláv és germán nyelvek közé ékelődve a magyar valóban mesésnek hangzik. Érdekes módon azonban a magyar irodalom az utóbbi években – éppen a német nyelvterületen – ki tudott törni a bezártságából. Képzőművészetünk azonban, amelynek pedig nem kell nyögnie a finnugor nyelv terhét, Európában változatlanul ismeretlen. A nyelv tehát csak részben felelős. Ki ismeri ma Európában a magyar művészet korszakait? Ki tudja, hogy például a magyar avantgárd hogyan viszonyult a nyugat-európai irányzatokhoz? Vagy hogy Magyarországon volt-e egyáltalán avantgárd? S hogy a szocializmus korában miként működtek a magyar művészek legjobbjai, minden támogatástól megfosztva? És a hetvenes évek elején, amikor a cenzúra enyhülni kezdett, hogyan tudott megbirkózni a magyar képzőművészet a hirtelen kapott szabadság váratlan terhével?
Megannyi kérdés, válasz nélkül. Emiatt is hat ez az ország terra incognitának. Változatlanul becsempészni próbáljuk az Európai Unióba a kultúránkat, amely nagyrészt még mindig ismeretlen. Kommunizmust emlegetünk, meg vasfüggönyt, meg egzotikus nyelvet – s közben féltékenyen nézzük a szomszédainkat, hogy azoknak miért sikerült, ami nekünk nem? Miért, hogy ami például Lengyelországban vagy Csehországban magától értetődő, az a magyarok esetében korántsem az? Miért kell mindig magyaráznunk a bizonyítványunkat, miért kell mindig győzködnünk a világot, hogy nemcsak földrajzilag vagyunk Európában, hanem szellemileg is, hogy nálunk is vannak jelentős művészek, hogy akadtak évek, sőt évtizedek a huszadik században, amikor szinkronban voltunk az európai művészet fejlődésével?
De vigyázat! Máris csábítást érzek rá, hogy túlzásokba essek. S ekkor tipikus magyar értelmiségiként viselkednék, aki hű a magyar hagyományhoz. Hiszen mi sem kényelmesebb, mint hogy a magyar művészet és szellemi élet elszigeteltsége láttán ne ennek gyengeségét és törékenységét kezdjem vizsgálni, hanem dacossá váljak és megrekedjek annak puszta konstatálásánál: kár, hogy nem ismer minket a külföld, hiszen tanulhatna tőlünk. A magyarok külföldre kitekintve gyakran viselkednek úgy, mint a jussából kiforgatott mostohagyerek. Aki különbnek látja magát a törvényes gyermekeknél, de nem képes érvényesíteni a jogait. Kifelé dacos hallgatásba burkolózik; befelé pedig háborog, számon kér, s kisebbrendűség-érzetét előszeretettel palástolja nagyzási hóborttal. „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl”, írta a 19. század első felében Vörösmarty Mihály. E versét ma is minden kínálkozó alkalommal szavaljuk, nincs magyar ember, aki ne tudná betéve. Az önsajnálat, mint negatív önelégültség. Komp-országban nemzeti társasjáték lett az ebben való versengés.
Az önsajnálatra azonban az idegenek nem kíváncsiak. A népek nemhogy nem sírnak, de többnyire tudomást sem vesznek – például a magyarok művészetéről. Ezt azonban én, számos honfitársammal ellentétben nem a külföldiek érdektelenségével magyarázom. Inkább tünetnek látom, amely egy mélyebb problémára utal. Arra, hogy sorskérdéseinket ritkán tudtuk úgy megfogalmazni, hogy az ne csak számunkra, hanem egész Európa számára is érvényes legyen. A sorssal való birkózást többnyire csakis bennünket érintő különleges kihívásnak láttuk, s nem akartuk észrevenni benne az egyetemes, sőt kozmikus kihívást. Kivételek persze akadtak: az irodalomban Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Pilinszky János, Nádas Péter, a zenében Bartók vagy Kurtág György, a képzőművészetben Mednyánszky László vagy Csontváry Kosztka Tivadar. Mivel azonban ők a nemzeti bezárkózás össznépi játékát megzavarták, saját közegükben nem tudtak mély gyökeret ereszteni.
Hogyan működik ez a bezárkózás? Íme egy példa. Amikor 1908-ban Budapesten megalapították a huszadik század legprogresszívebb magyar irodalmi folyóiratát, a Nyugatot, akkor a szerkesztői szeme előtt éppúgy az Európához való felzárkózás lebegett, mint minden mai magyar értelmiség előtt is. És mégis, amikor Marinetti levélben fordult a folyóirathoz, s fölajánlotta, hogy működjenek együtt, akkor a magyar szerkesztők elutasították az ajánlatát. Úgy vélték: a Nyugat már elérte azt a célt, amire a futuristák törekedtek. Más szavakkal: a hátrányukat őszintén előnynek vélték.
A Nyugat esete egy a sok közül. Ahogyan a szerkesztők elutasították Marinettit, úgy utasították el a hazájában sokan Bartókot, s ez a sors várt a festő Csontváryra is a 20. század elején. Őt ráadásul nem is a giccsfestők gúnyolták a leginkább, hanem azok, akik részéről megértést várhatott volna. De ne feledjük: Magyarországon még a tízes években is az a Nagybányai Iskola számított az egyik leghaladóbb festői iskolának, amely számára a mérce nem a kubizmus, nem Cézanne, nem a fiatal Duchamp vagy Picabia volt, hanem a két generációval korábbi Barbizoni iskola. S bár akadtak magyar festők a századfordulón, akiknek tehetsége a legnagyobb európaiakéval vetekedett, a magyar hagyomány a képességeikre parazitaként telepedett rá. Ez történt Szinyei Merse Pállal, akit fiatalkorában Münchenben Böcklin magával egyenrangúnak tartott; vagy Rippl-Rónai Józseffel, akit, amíg Párizsban élt, a kor legjelentősebb franciái magától értetődően soroltak maguk közé. Vajon mi történt volna, ha ezek a festők, miután visszatértek Magyarországra, megőrzik korábbi elevenségüket, képesek a kor mindmegannyi kihívására válaszoló művészetet létrehozni – s ráadásul a magányos Csontváryt is vállukra emelik? Akkor – s most hadd essek túlzásba! – Csontváryt ma Európa-szerte Henri Rousseau-val együtt említenék, vagy akár nála is nagyobbnak tartanák.
Ahhoz ugyanis, hogy egy ország művészete a határokon túl is ismertté váljon, nem elegendő, hogy nagy művészei legyenek. Szükség van hozzá egy olyan kulturális miliőre, hagyományra is, amely eleven talajként növeszti ki őket magából. A szükséges intézményrendszerek, amelyek az egészséges életet biztosítják, ekkor maguktól is létrejönnek és szaporodnak. És ez az, amivel a magyar művészet korábban nem rendelkezett – nem volt olyan háttere és hagyománya, amely együtt lélegzett volna az összeurópai hagyománnyal.
Mondom mindezt – múlt időben. Mert ha áttérek a jelen idő használatára, akkor reményteljesebbnek látom a helyzetünket. Nemcsak azért, mert Komp-ország hajója végre kiköt – Nyugaton. Hanem azért is, mert mintha most kezdené tudomásul venni saját kompszerűségét – azt, ami Európában valóban páratlanná teszi a helyzetét. Ennek elfogadása európaiabbá tesz bennünket, mintha csak a Nyugathoz akarnánk felzárkózni, vagy csak saját nemzeti elszigeteltségünkbe óhajtanánk továbbra is bezárkózni. Számomra legalábbis ezt bizonyítja a magyar irodalom látványos sikere Európában az elmúlt tíz évben – noha a magyar nyelv grammatikailag változatlanul nehéz. S nem kétlem, hogy ha az egyre szaporodó budapesti galériák is bekapcsolódnak az európai műkereskedelem vérkeringésébe, akkor képzőművészetünkről is elmondhatjuk majd: a magyar kultúra mostanában egyre szabadabban lélegzik. Márpedig egyedül ez tud bizalmat szülni másokban – csakis ez ad alkalmat arra, hogy Európa ne terra incognitaként tekintsen ránk, hanem kultúránk tükrében önmagának is egy új arcát vehesse szemügyre.
Hozzászólás