hirdetés

Földényi F. László: Berlin sűrűjében

A Kalligram Kiadó ajánlata

2006. március 7.
A neves esszéíró a mai Németországban uralkodó szellemi és kulturális viszonyokról (irodalomról, képzőművészetről, filmről) nyújt átfogó képet...
hirdetés

„Földényi nemcsak érzékeny (és aggályos) melankolikus, hanem – mind esztétikai, mind gyakorlati értelemben – flaneur, kósza sétáló is. Berlinről szóló esszéi és feljegyzései az elkalandozás tehetségéről és a kószáló megfigyelő éber tekintetéről tanúskodnak. Lenyűgöző, ahogyan a kígyózó diskurzus során a részletek könnyed természetességgel összefüggésekbe rendeződnek, ahogyan elszórt gondolatok vezérmotívumokká fonódnak egybe, mint például a német öngyűlölet motívuma, amit a szerző egy helyen ’mítoszpótléknak’ nevez. Ne feledjük azonban, Földényinek a német állapotokról és mentalitásról tett időnkénti kritikai megjegyzései is egy megfigyelő tollából származnak, aki közben saját idegenségére és kívülállószerepére is mindig reflektál.”
Ilma Rakusa
 
 
Szerző: Földényi F. László
Cím: Berlin sűrűjében
Kiadó: Kalligram Kiadó
Formátum: k ötve, 145 x 205 mm
Terjedelem: 344 oldal
ISBN 80 7149 761 4
Ára: 2500 Ft
 
 
Részlet a műből:
 
Sorsszerű véletlennek is tarthatnám, hogy e Heine-sorok nekem a Németországgal kapcsolatos legelső emlékeim közé tartoznak. Már azt megelőzően ismertem őket, hogy bármiféle kapcsolatom lett volna a német kultúrával. Talán még a „kultúra” szót sem hallottam. Gyerekként kellett megtanulnom ezt a verset. A hatvanas évek közepén, tíz-tizenkét éves korom körül hétről hétre felolvastatta velem – németül – egy idős hölgy, akinek német volt ugyan az anyanyelve, de soha nem élt Németországban. Egy erdélyi szász családból származott. Romániát mindenképpen el akarták hagyni – de mert Erdélyben éltek, magyar közegben, végül a két háború között Magyarországon kötöttek ki. Akár lábjegyzet is lehetne ez a német kultúrához: egy német, aki Magyarországon érzi otthon magát. Németet kezdett tanítani, s így kerültem a keze alá. Viszonyunk nem volt konfliktusoktól mentes. De a szeretet sem hiányzott belőle. Szóval majdnem rokoni volt. És ahogy az családon belül lenni szokott, az ember számára úgy lesz sok minden természetes és magától értetődő, hogy tudomása sincsen róla. Mint számomra a német kultúra.
Amikor szerda délutánonként az idős néni szertartásszerűen fölolvastatta velem a verset, akkor mindig megérintett a meghatódottsága, amit azután a der, die, das szigorú számonkérésével próbált leplezni. Nem túl sikeresen. Nem értettem ugyan, honnan ez a pillanatnyi ellágyulása – de azt éreztem, hogy valami rejtélyről van szó. Olyan rejtélyről, amely talán nem is csak az ő személyes ügye. Egyébként tőle hallottam életemben először Goethe nevét is. Egy ízben egy órán át mesélte az Iphigenia történetét – persze magyarul –, olyan lebilincselően, mint egy detektívtörténetet. A szerző nevét mellékesen említette – én pedig valamiért Karl Mayjal asszociáltam, akinek regényei Magyarországon akkoriban hozzáférhetetlenek voltak, s emiatt számomra azokhoz is valamiféle rejtély tapadt.
„Denk ich an Deutschland in der Nacht…” – akkor nekem nem a könnyeim peregnek, hanem e sorok jutnak eszembe. Meg a gyerekkori szerda délutánok, a csend, meg az, hogy nem értek valamit. Igen, ilyen rejtélyes, megmagyarázhatatlan lelki rezdülések és nem-értések mentén találkoztam először a német kultúrával. És ez a nem-értés – hadd fogalmazzak pontosabban: ez a rejtélyességtől való megérintettség – azóta sem hagyott el. Inkább elmélyült, általánosabb érvényre tett szert. Ez izgat azóta is. Nem egyszerűen intellektuális kíváncsiságról van szó. Inkább annak élményéről, hogy a német kultúrának e sajátos, az idegen számára talán teljesen soha meg nem fejthető rejtélye képes megszédíteni, elcsábítani az embert. Tapasztalatom szerint sokan vannak ezzel így. De magamról mindenképpen állíthatom ezt – és inkább, mint más kultúrák kapcsán.
            Gyerekkoromban, szerda délutánonként kezdődött; előbb csak azt láttam, hogy valaki belegabalyodott egy rejtélybe. Azután, talán mert jó pedagógus volt, engem is megfertőzött. S azóta engem is vonz, csábít ez a kultúra. Nem csupán az egyes művek, hanem inkább az a mögöttes vastag, áthatolhatatlan sűrűség, amelyből ezek reliefek gyanánt állnak ki. Eleinte csak egyes művek vagy szerzők iránt rajongtam; minden serdülő Thomas Mann-fertőzésén például magam is átestem. De később, a hetvenes évek végére, amikor jött egy Caspar David Friedrich-időszak, nyilvánvaló lett, hogy az egyes művek maguk is csupán kalauzok a már említett mélyebb rejtélyhez. Ez is rajongás volt a javából: az egész Rügen szigetén kezdődött, egy télen, még 1977-ben, a krétasziklák között mászkálva. Később Németországot, keletet és nyugatot az ő nyomdokain jártam végig – azokat a múzeumokat kerestem fel, ahol eredetiben láthattam a műveit. Friedrich festményei rajzolták ki számomra Németország térképét. És ezzel körvonalazódni kezdett az a szellemi térkép, amely nemcsak a német kultúrát jelentette számomra, hanem e kultúrát ki is jelölte Európa szellemi térképén. Könyvek, festmények, zeneművek voltak e térkép kitüntetett pontjai. És persze tájak, városok. Mindenek előtt Berlin – kezdetben Nyugat-Berlin –, ahol éveket töltöttem el. Egy elszigetelt kelet-európai szellemi környezetből érkezve magával ragadott e város nagyvonalúsága, szellemi nyitottsága, és persze befogadókészsége, ami több mély barátsághoz is vezetett. Berlinre azóta nemcsak mint városra gondolok, hanem mint olyan szellemi közegre is, amely nem engedte, hogy megmaradjak éretlennek. Pedig milyen kényelmes lett volna. Egy német város, amely nekem, magyarnak segített azt is megérteni, mit jelent felnőni és európainak lenni. De közben a német kultúrához segített közelebb.
E közeledés során persze kalauzaim is voltak. Közöttük Friedrich Gundolf, aki 1922-ben jelentette meg máig érvényes könyvét Heinrich von Kleistről. Arról a Kleistről, aki végképp megpecsételte a német kultúrához fűződő viszonyomat. A gyerekkori szerda délutánok apró rezdüléseit Kleist szellemi földrengéssé növelte bennem. Majdnem áldozata lettem ennek – de közben be is érett a rejtélytől való megérintettség élménye. A kilencvenes évek második felében öt éven át nap mint nap Kleisttel éltem, vele ébredtem és vele feküdtem, amikor a könyvemet írtam róla, akkor néha vele is álmodtam, amikor pedig a levelezését fordítottam, akkor olyan közel éreztem magamhoz, hogy néha, látva, milyen ostoba lépésekre készül, a legszívesebben, mintha az öcsém lenne, odakiáltottam volna neki: Megőrültél?! Mit csinálsz?!
Nem tudom, jó-e, ha ennyire elmosódik a távolság. Brechtnek biztosan nem tetszene, és – igaz, teljesen más alapállásból – de a szaktudósok, az irodalomtudósok vagy művészettörténészek sem helyeselnék. Biztosan igazuk van. Romantikusnak neveznék az ilyen hozzáállást. Mégis, a német kultúra számomra talán legsajátosabb vonása kerülné el ekkor a figyelmünket. Nevezetesen, hogy a német kultúra mérvadó alkotásai, ráadásul nemcsak a romantikusok, hanem a csillogóan tiszta értelemtől áthatott művei is már a tárgyilagos ítélkezést és a józan megközelítést megelőzően letámadják, szinte megerőszakolják azt, aki gyanútlanul közeledik feléjük. Igen, még Brechtre is érvényes ez. A német romantikát az egész európai kultúra csúcspontjai között szokás számon tartani. A magam részéről ezt azzal egészíteném ki, hogy a német kultúra sokkal inkább romantikus befogadói attitűdre készteti a nem németeket, mint bármelyik más európai kultúra. Igen, talán erről kellene előbb beszélni, a csábításról, az erőszakról és az élvezetről, mert különben csak a száraz értelmezés örömtelensége marad.
Hadd fogalmazzak megengedhetetlenül elnagyoltan. A német kultúra számomra attól olyan csábító, amitől persze annyira veszélyes is: hogy hatalmas rengetegként hamar magába szippantja azt, aki nem akar mindenáron ellenállni az élvezetnek. Hogy hajlamos elmosni az Én azon éles körvonalait, amelyek amúgy az európai kultúra nagy vívmányai és eredményei. De nem azért, hogy felszámolja az individuumot, hanem ellenkezőleg: hogy rávilágítson arra, hogy az Én mögött lappang valami más is, ami szélesebb, mélyebb, s talán tartósabb is ennél: az, amit Nietzsche terra incognitának nevezett és a Maga elnevezéssel illette. A német kultúra meggyőződésem szerint ezen a téren teljesített nagyot, s ez a nagy sajátossága. És változatlanul ebben rejlik a nagy esélye és páratlan lehetősége.
A huszadik század két nagy totalitárius rendszere, amelyek egyike ráadásul német volt, nemcsak az Énnek, az individuumnak üzent hadat, hanem a Maga alól is kihúzta a talajt, s az embert a puszta kollektív-létre akarta redukálni. E rendszerekkel szembefordulva az utókor – vagyis a mi korunk – továbbra is az Én-be kapaszkodik, s a legjobb szándékkal ugyan, de éppúgy elhanyagolja a mögötte rejlő terra incognitát, mint azok a rendszerek, amelyek ezt a legembertelenebbül semmibe vették. Az elmúlt fél évszázadban elenyésző volt azoknak a próbálkozásoknak a száma, amelyek a Maga jogait kívánták visszaállítani, úgy, hogy közben nemcsak a terror-rendszerekkel fordultak szembe, hanem az újkori európai fejlődésnek azt a vonulatát is megpróbálják helyes vágányra terelni, amely az ember lényegét az Én-re korlátozta.
A német kultúrának véleményem szerint itt van nagy esélye. Nekem legalábbis Kleist és a többiek, s hadd tekintsek el itt a névsorolvasástól, arra nyitották rá a szememet, hogy ez a kultúra olyan többlettel rendelkezik, ami az egész európai kultúra számára példamutató lehet. Mi ez a többlet? Annak tapasztalata, amit előszeretettel úgy fogalmazok meg, hogy létezik valamiféle átfogó, általános érvényű igazság. Talán metafizikai tapasztalatnak lehetne ezt mondani. Ami rejtély a javából. És nem idegen attól a rejtélytől, amelyet gyerekként éreztem meg először, Heine versét ismételve szerdáról szerdára. Európa szellemi térképén ez a tapasztalat rajzolta ki Németország térképét, és a szememben ez különbözteti meg más kultúráktól és nyelvterületektől. A romantika öröksége ez – és ma aktuálisabb, mint valaha. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a világ kezd egy olyan önműködő gazdasági-politikai gépezetre hasonlítani, amely talán még emberek nélkül is tökéletesen működőképes lenne. Az említett metafizikai tapasztalat erre nyitja rá a szemem. Mélységesen anakronisztikus is. Engem azonban vonz, mert szembe megy a fősodorral.
Nincsenek illúzióim; tisztában vagyok vele, hogy az említett általános érvényű igazságoknak megvan a maguk sötét oldala is, amellyel alaposan vissza lehet élni. Maguk a németek bizonyították be ezt Európának a huszadik században. Talán annak a pesszimista logikának köszönhetően is, amely miatt Nietzsche oly sokat ostorozta honfitársait. De ez a logika sem tudta kikezdeni azt, aminek a német kultúra nemcsak az említett páratlan jellegét köszönheti, hanem az életképességét is. S ha én, személyes élettörténetemnek, geopolitikai helyzetemnek és persze sok-sok szerencsés véletlennek köszönhetően időnként be-bemerészkedtem ebbe a kultúrába, bizton mondhatom: ennek az életképességének köszönhettem, hogy többnyire lelkesen jöttem onnan ki.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.