hirdetés

Földényi F. László: Nyakunkon az új Polónyik

Ady Endre: A hazugok országa

2014. március 1.

Polónyi... oly sikeresen tüsténkedett e hazában, hogy szelleme, mint a csiga nyálkás nyomvonala, egy egész évszázadon végighúzódott, és mind a mai napig éltetően hat. A mai Polónyik is, akarva-akaratlanul hozzá hasonlóan lesznek halhatatlanok: nevük rövidesen kihull ugyan mindenki emlékezetéből, de szellemük egyre mélyebbre vésődik a kultúránkba. - Iránytű című sorozatunkban írók osztanak meg velünk mértékadó esszéket. Földényi F. László Ady Endre: A hazugok országa című írását választotta.

hirdetés

Kedves Litera!

Mentális egészségünk fenntartása céljából kértétek, hogy válasszak ki egy esszét, amely, úgymond, „gyógyírt, iránytűt és támpontot jelent”. Esszé helyett egy száz évvel ezelőtti újságcikket választottam, ám ehhez előbb meg kell idéznem valakit, aki esszéírásra soha nem adta a fejét, mert ennél mindig bokrosabb teendői akadtak. Polónyi Gézára gondolok, akinek nevét ma már éppúgy nem ismeri senki, mint ahogyan a mai Polónyik nevét sem ismeri majd száz év múlva senki. Ez a Polónyi azonban mégis oly sikeresen tüsténkedett e hazában, hogy szelleme, mint a csiga nyálkás nyomvonala, egy egész évszázadon végighúzódott, és mind a mai napig éltetően hat. A mai Polónyik is, akarva-akaratlanul hozzá hasonlóan lesznek halhatatlanok: nevük rövidesen kihull ugyan mindenki emlékezetéből, de szellemük egyre mélyebbre vésődik a kultúránkba.
Polónyi Géza (1848 – 1920) olyan politikus volt, aki a jég hátán is megélt. Miután a jogot kitanulta, harmincegynehány éves korától kezdve állandóan képviselőnek csapott fel. Ha kibukott itt, akkor megválaszttatta magát ott, ha elbukott ott, akkor elnöke lett valamelyik szervezetnek amott. Ha alulmaradt valahol, akkor egy két év szünet után megint teljes vértezetében lépett máshol színre. Vándorolt körbe-körbe az országban, ha érdeke úgy kívánta, saját elveit éppoly készségesen tagadta meg, mint pártfogóit, míg végül 1906-ban Budapesten az akkori IV., vagyis a mai V. kerület képviselője lett, hogy röviddel később a második Wekerle-kormány igazságügy-miniszterévé válasszák. Ekkor, 1907-ben pattant ki a hír, hogy a fővárosi bizottsági tagságát tetemes vagyonszerzésre használta fel. Polónyit természetesen felmentették, akik viszont a nyilvánosság elé léptek a váddal, azokat, Polónyi befolyásának köszönhetően pénzbüntetésre, illetve elzárásra ítélték. S mivel az ellene indított perek szaporodtak, jól bevált módszere a támadás lett. Mint egy másik perben egyik ellenfelének védője elmondta, „megrágalmazza az esküdtek lajstromának összeállítására hivatalosan kiküldött bizalmi férfiakat; megrágalmazza magát az ügyvédi kamarát is. Mérhetetlen szerénységgel úgy tünteti fel magát, mint a hazafiság és a kereszténység utolsó védőbástyáját, akit éppen ezért a hazaárulók, a pogányok és mi természetesebb, a zsidók porba akarnak dönteni.”
Polónyi korrumpáltsága országos téma lett. Adyt sem hagyta közömbösen. A Budapest Napló 1907. november 30-i számában előbb névtelen kommentárt közölt az ügyről, benne e mondattal: „Milyen rettenetes rothadás pusztíthatja a magyar társadalmat, ha itt egy Polónyi nem némul el.” Pár nappal később, december 5-én már saját nevén szólalt meg, s Polónyi kapcsán Fekete-Kéz és Fehér-Kéz címmel írt cikket a Budapesti Naplóban, amelyben az Amerikában élő olaszok maffiáját látta Magyarországon életre támadni: „Boldogtalanul odasüllyedt a magyar közélet, hogy nemsokára egy becsületes szereplő ember sem lesz itt biztonságban. Talán nem szervezett maffiákat, de maffiákat érzünk mindenütt.” Tíz nap elteltével, december 15-én A Hét című lap Glosszák című rovatában, látva a magyar társadalom közönyét, úgy írt, mintha a 2014-es állapotokat vizionálná: „Polónyinak is csodálkozására ez az ország, ez a Budapest, ez a magyar társadalom nem lázong. Úgy látszik, hogy minket már nem tud meglepni se politika, se bírósági ítélet, se undokság, se semmi. Alapjában gyorsan jutottunk el a nil admirarihoz. Annyi minden furcsa, veszett, gonosz és bolond történt velünk, hogy már elfelejtettünk csodálkozni. Másutt egy kis rend akad, egy kis morális gát, valami szükséges, társadalmilag törvényesített szamárság. Mi régen túl vagyunk s előtte sohase voltunk az ilyen valamiknek. Tehetnek velünk, ami csak tetszik s amit csak kibírunk, pedig sokat bírunk ki. Figyelmeztetjük a ma grasszáló társadalmi túlhatalmat, hogy bennünket nem lehet meglepni. Polónyi vagy akárki jöjjön, fogja meg az orrunkat, kápráztassa el a szemünket, vezessen. Nincs olyan valaki ma már, akitől az orrunk összefacsarodhatnék, akár Polónyinak, akár az ellenségeinek a barátja, jöjjön.”
Azután eljött az újév, mindenki átmulatta a szilvesztert, s január 1-én Ady B.Ú.É.K. címmel a Budapesti Naplóban közzétett néhány apró szösszenetet, köztük ezt is: „Beleharaphat ösztövérnél ösztövérebb lábszárunkba minden kutya. Politikában, társadalomban ránk­szabadult az a balkáninál balkánibb csorda, melyet a Tisza-rendszer legalább karámban tudott tartani. Koldusabb még a Rákóczi-szabadságharc avagy a múlt századeleji devalváció idején se volt ez az ország, majdnem azt mondtuk: provincia.”
És így jutunk el ahhoz a cikkhez, amely pontosan egy hónappal később, február 1-én jelent meg ugyanebben az újságban, mint vezércikk, és amelyet kiválasztottam a Literának, „gyógyírként, iránytűként és támpontként”. Elsősorban persze azoknak ajánlom, akik „életükben soha nem hazudtak” – akár olvassák a Literát, akár széles ívben kerülik azt.

Üdvözlettel,
Földényi F. László


Ady Endre: A hazugok országa

Magyarország olyan forradalmat csinált, amilyet tudott szegény, de Marat-kat bizonyisten különbeket érdemelt volna. Dr. Guillotinük nincs a mi terroristáinknak, de nyakazni a mieink jobban tudnak, mint a franciák. Agyonrémített, borzasztó időben élünk, s nem volna csoda, ha az öregek visszakívánnák a Bach-korszakot. A Bach-korszak őszinteségét tudniillik, mert a Bach-korszak legalább őszinte volt. A Bach-korszakban tudtuk, hogy ki az ellenségünk és ki a barátunk. Talán minden országban s minden korszakban több volt a nyíltság, kevesebb a hazugság. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy a históriában minden hazugságra rálicitáljon. Jönnie kellett a magyar koalíciónak, hogy bebizonyítsa: nincs csoda. Nincs határa az emberi ostobaságnak, s nincs nagyobb úr az életben a hazugságnál. Valamikor a magyar frazeológiában a koalíció olyan fogalom és szó lesz, mint Hosztalek.[Hosztalek Nándor közismert korabeli híres szélhámos volt. F.F.L.]
Már az ellenkezőjében sem lehet bízni, ha a koalíció ígér valamit. Eddig még csak eligazított bennünket a két zsidó vigéc anekdotája. “A Stern azt mondja, hogy Lembergbe megy, nehogy azt higgyem, hogy Lembergbe megy, tehát Lembergbe megy.” A mi politikai vigéceink hiába mondják, hogy Lembergbe mennek, még vigéc-ravaszsággal se süthetjük ki, hova mennek. Jaj, ha ők valamit teljesíteni akarnak. Ha ők azt mondják: “ezt nem csináljuk”, holt-bizonyos, hogy megcsinálják. De rosszul és tisztátalanul, mert Perczel Dezső [a Parlament Kövér Lászlója a Tisza-kormány idején. F.F.L.], használt zsebkendője a tisztaság szimbóluma a mai renddel szemben. S még rosszabb sors vár arra, amit ők kemény ígéretekkel meg akarnak csinálni. Ez már kész tragikomédia, ez mindennek a megcsúfolása, ez a tételes röhej. De mégse lehet csak őket vádolni, mégse lehet azt mondani, hogy mindennek a koalíció az oka. Úgy tudjuk, hogy a koalíción kívül még ez idő szerint létezik egy ország is. Ez az ország lehet becsapott, elszédített, alvó, de mégis csak ország. Ennek az országnak van népe, olyan-amilyen polgársága, közvéleménye. Ez az ország, mint minden eleven orgánum, él, tendál, vágyik, akar. S ez az ország úgy viselkedik, mintha egyenesen az ő életföltétele volna az a hazugság, mely pedig csak az ő mai urainak életföltétele. Az országnak hazudnak a kormányzói, s az ország azt hazudja vissza, hogy rendben van. “Gúzsba kötlek - üzenik a kormányzók -, megcsinálom, amire Tisza se mert gondolni.” Az ország kéjesen, álmosan nyújtózik egyet, s kinyújtja kezét-lábát: tessék.
Nemcsak ők hazudnak és csalnak: mindnyájan részesek vagyunk a bűnben. Miként nekik, mindünknek van titkos célja, ápolt reménye, fekete álma. Íme a nemzeti idealizmus milyen cinikus gazembereket nevelt belőlünk. Nagytiszteletű Baltazár úr már nem irigyli a váradi püspök vagyonát. Apponyihoz hálaföliratokat írnak a szabadságukról híres kálvinista gyülekezetek. A házszabályrevízió s a svindleres választói jog elé nyugodtan nézünk: semmi baj. Azzal vigasztalja magát a magyar, hogy mégis csak jobb dolog az, ha a kitűnő Kossuth Ferenc, Apponyi és Andrássy árulják a hazát, mint ha idegenek teszik ezt. Tisza István idegen volt, s mindenki idegen, akit nem Ugron Gábor bélyegez le tüzes vassal, mint a marhát. Nemcsak a kormány csal, általános a csalás; mi is csaljuk a kormányt. Csaljuk a kormányt, csaljuk egymást, csaljuk a jelent és csaljuk a jövőt. Pénzekkel talpra állítottuk a politikai desperádókat, hogy meglegyen az anyagi függetlenségük is - az árulásra. Rábíztuk magunkat és sorsunkat azokra, akikre tíz esztendővel ezelőtt tíz garast és tíz embert nem mertünk volna bízni.
Mi csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy meddig győzzük még hazugsággal és erővel. Mert a fizika szerint mégis csak az erő minden, s az erő elfogy, ha más hivatása nincs, mint - kitartani. Kitartottuk s kitartjuk azokat, akik megölik a jelenünket, de mi lesz a jövővel? Reméljük, hogy egy-két ember akad még ebben az országban, akinek a jövő is eszébe jut?
Van a hazugságnak egy gyönyörű legendája, melyet talán fogjunk rá Demokritoszra, mint mindent, minek gazdáját adni nem tudjuk. Együtt éltek a hazugok, s gyönyörűeket hazudtak egymásnak és végül - mindenki hitt egymásnak. S mikor az igazság csak egy kicsit közeledett hozzájuk, jajgattak, jajgattak és biztatták egymást, hogy az igazság - nem igaz. Ma is élnének, ha meg nem haltak volna ezek a hazugok, s ha az életnek nem volna princípiuma a valóság. Mi lesz ebből az országból, ha észreveszi, hogy a hazugok országa? Nem vagyunk már optimisták, s jó előre sajnáljuk azt, aki ezt hangosan megmondja. Föltétlenül megkövezik, s az ország tovább hazudik önmagának s úgynevezett vezéreinek. Hogy a vezérek is hazudni fognak, arról talán kár is elmélkedni. Mit tudnak ezek mást, mint hazudni, ámbár azt igazán jól tudták, s jól tudják mindörökké ámen.

Földényi F. László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.