hirdetés

Földényi F. László: A galaktikus első személy

2012. március 31.

Mészöly személytelensége azt sugallta, hogy önnön létezése centrumát soha nem tévesztette össze az egyes szám első személy arroganciájával. - A negyedik út című sorozatunkban Mészöly Miklós azonos című kötetéből Nádas Péter jelölt ki bekezdést Földényi F. Lászlónak, aki a Litera felkérésére reflektált arra.

hirdetés

„Újabban sokat töprengek azon, miért igyekszem a természetet – amit az urbanitás és a technikai célszerűségek a maguk helyén szükségképpen természetidegenné formálnak – lehetőleg tiszteletben tartani, kerülni az emberközpontú erőszakot s keresni két autonómia között az egyensúlyt. Szerénytelenség nélkül gondolom, hogy ízlésem és törekvésem az életszerűből s nem valami eszméből, ideológiából kiindulóan demokratikus. Tán bizarrul hangzik, de itt az egyetemes szabadság értelmezéséről van szó. S ebbe – akár esztétikai önzésből is – beleértem a fű-fa-virágot, állatot, bogarakat is. Ki találhat ki szebbet, mint a piroshátú szöcske íves szökdelését a zöld fűben. (Ha nem vettük volna észre, a Mátrában is honos.) A gazdagságot kedvelem, ami önkéntes; a pluralizmust, amit nem eleve ízlés-idea nyirbál meg. Szemléltető példa lehet a tenyészet-barát angol és a kartéziánus francia kert és park különbsége. Az ilyen különbségek – úgy tűnik – nemcsak az ember-természet viszonyra korlátozódnak, hanem a társas-társadalmi, következésképp a művészetek, politikák szövetére is.”
(Mészöly Miklós)

Nádas Péter cetlije Mészöly Miklós könyvében
Nádas Péter Berlinből küldte el postán a Mészöly-könyvet következő választottunknak, Földényi F. Lászlónak, a képen látható cédulával. 

Földényi F. László
Földényi F. László a fent olvasható, Nádas Péter választotta bekezdésre reflektál írásában.

    Nem emlékszem, hogy valaha is beszélgettünk volna a természetről. A szabadságról igen, az egyetemes szabadságról is, de a természetről nem. Nem merült föl ennek az igénye, noha gyakran üldögéltünk a természet kellős közepében – a kisoroszi háza előtt. Semmiben nem különbözött attól, ahogyan a nagyvárosi otthonában viselkedett. De nem a várost vitte a természetbe. Mint ahogyan a természetet sem vitte magával a városba, ha a Városmajor utcában találkoztunk. Igaz, ilyenkor viszont az nem jutott volna eszembe róla, hogy „városi ember” lenne.
    Nem hoztuk szóba a természetet. Aki annyira természetes volt, mint ő, annak felesleges szócséplés lett volna a természetről szólnia. Ez olybá tűnt volna, mintha tükör előtt illegetné magát. Márpedig a nárcizmus teljes mértékben hiányzott belőle. A hiúság nem, de még ezt is olyan természetesen tudta gyakorolni, hogy nem lehetett zokon venni tőle.
    Urbánus alkatúnak semmiképpen nem neveztem volna. Bárhol tűnt fel a városban, messziről világított – de nemcsak ősz hajával, hanem az idegenségével is. Ruganyos léptekkel, sietősen közlekedett – mint aki hazai terepen jár. Otthon érezte magát. Otthon is volt. És mégis, a városban olyan benyomást keltett, mintha távoli vidékről érkezett volna. Onnan, ahol az arcvonásokat az élet egyszerre faragja rusztikussá és arisztokratikussá, ahol a szabadság és az önfegyelem – Budapesttel ellentétben – nem választható szét egymástól. Ahol még a mértéktelenségen is átüt a mérték természetessége. Vagyis ahol olyan vonásokat kapott, amelyektől Budapesten egy idegen benyomását keltette. De nem a vidéki emberét. Inkább egy olyan idegenét, aki bárhová lép, ott egy-kettőre kialakítja a maga centrumát, ahova más nem könnyen léphet be. Egyszóval nem volt vidéki. És főleg nem népies.
    Nem is urbánus, nem is népies. Hiányzott belőle az urbánusok túlhajtott eszmei elfogultsága a természet iránt; talán ezért sem beszélt a természetről. De a népiesek más irányú, bár ideológiától éppúgy túlfűszerezett természetbeni otthonossága is távol állt tőle – a lakásukban felhalmozott népi szőttesek és tányérok meg köcsögök ellenére. Természetességét így hát nem is lehetett az elsődleges természetre szűkíteni. A fák, az állatok, a bogarak, az ásványok ehhez éppúgy hozzátartoztak, mint az autók és a legkülönfélébb technikai herkentyűk, amelyek iránt élete végéig megőrzött valamiféle gyermeki lelkesedést. De a leginkább a belső természet tette őt természetessé. A létezés harmóniájára ráhangolódva élni – ez volt az ő természetessége. Csehovról beszélni számára éppoly magától értetődő volt, mint a föld szagát élvezni. És Camus filozófiája azért tudta megrendíteni, mert a lét terhét, ha gondolkodni kezdett róla, tényleg magára vette.
Erre pedig azért volt képes, mert volt a lényében valami mélységesen mély személytelenség is. Ez nem a frusztrált, a léttől megriadt ember személytelensége, nem is a személytelenség manírjába burkolózó ember görcsös erőfeszítése, amikor is a személytelenség maszkjával üzeni a világnak, hogy mennyire szeretne személyes lenni. Nem, Mészöly személytelensége azt sugallta, hogy önnön létezése centrumát soha nem tévesztette össze az egyes szám első személy arroganciájával. Gombrowiczcsal ellentétben („Én, én, én…”) a saját személyes énjét olyannak tekintette, mint a jéghegy csúcsát, amely alatt egy láthatatlan terra incognita húzódik. A személyes Én nála ezernyi horgonnyal kapaszkodott egy másik, egyetemes Én-be. Ő maga úgy fogalmazott, hogy az univerzum „galaktikusan elsőszemélyű és törvényű.” Személytelenségében ez a törvény sejlett fel. És ez volt az ő természetességének is a kulcsa: a galaxis egyes szám első személye, ami segítette őt abban, hogy ellent tudjon állni az „emberközpontú erőszaknak”.. Ha örült, olyan volt mint a gyermek, aki nem ismeri a múltat és a jövőt. Ha meg haraggal szólt valamiről, az felért egy kisebb földrengéssel.
Hogyan nyilvánult meg ez a galaktikus első személy? Emlékfoszlányok jutnak az eszembe.
    A nyolcvanas évek második felének egyik március 15-én kihívott Kisorosziba, azzal, hogy maradjak vacsorára is. Langyos idő volt, egész délután kint üldögéltünk a szabadban. Amikor sötétedni kezdett, megéhezett. Rövid keresgélés után kiderült, hogy alig van valami otthon. Talált valamennyi szalonnát, meg kenyérmaradékot. Azután a hagymára is rábukkant, és ez olyan örömmel töltötte el, mintha egy csapásra több fogásnak a problémáját oldotta volna meg. Öröme rám is átterjedt, és olyan elégedetten láttunk hozzá enni, hogy még kezet mosni is elfelejtettünk. A beígért vacsora nem maradt el. Sőt. Patetikusan ma azt mondanám: azon az estén mindkettőnket a galaktikus első személy látott vendégül. Kevésbé patetikusan: az embernek nincsen sokra szüksége ahhoz, hogy jól érezze magáét. Ez is az ő szavajárása volt.
    Pár évvel később Nyugat-Berlinben éltem egy évig. Meglátogatott és egy hétig nálam lakott. Bár gyereke nem volt, a lányaimmal, akik még kicsik voltak, önfeledten tudott játszani. Saját gyermekkori játékairól – például a nyomdájáról, amit az apja készített neki – olyan lenyűgözően mesélt, hogy másnap mindnyájan felkerekedtünk gyereknyomdát venni. Egyik nap, amikor zuhogott az eső, elkérte az összecsukható ernyőmet. Erre már évek óta féltve vigyáztam; sok-sok ernyőkísérlet után találtam meg végre a megfelelő méretűt, amelynek kicsi a teste, mégis nagy az ernyője, ráadásul duplán automata. Nem is tartozott az olcsóbb fajtájúak közé. Elmagyaráztam neki, hogyan működik – s mivel a technikai megoldások szenvedélyesen érdekelték, elismerően dicsérte. Azután elment vele. Amikor hazajött, már nem esett. De az ernyő sem volt nála. Elvesztette valahol, mondta. Azután, látva az arcomat, hozzátette: „De hát úgyis csak egy ernyő volt.” Mondta ezt olyan magától értetődő természetességgel, miközben éppen majszolt egy tábla csokoládét, hogy csak megismételni tudtam, egyetértően: „Tényleg csak egy ernyő volt.” Az említett „galaktikus első személy” hangja szólt belőle, s ez áradt át belém is. Egymással álltunk szemben, egymáshoz szóltunk, de közben egy tőlünk idegen erő bűvkörében voltunk. Hadd tegyem hozzá: neki köszönhetően. Aki képes volt olyan távlatokban létezni, hogy ettől egybecsúszott a távoli és a közeli, a személyes és a személytelen, a profán és a szent. És ettől a dolgok jelentőségének a centruma is áthelyeződött máshová. Mint annál a vacsoránál. Vagy az esernyő esetében.
    1999 könyvhetén ott ült a Vörösmarty téren a  Kalligram kiadó pavilonja előtt. Ekkor már beteg volt, elveszett. És árva. A hömpölygő tömegben mindenki diszkréten kerülte. Frissen megjelent könyvével mellé telepedtem, és kértem, írjon bele valamit. Mosolygott – de nem rám, hanem a semmibe -, és szótlanul bólintott. Átvette a könyvet, kinyitotta az első oldalon, majd tollal a kezében sokáig mozdulatlanul nézte a papírt. Legalább két perc telt el így. Rettenetesen hosszú idő volt. Hamar rájöttem, hogy azért nem mozdul a keze, mert nem tudja a nevem, talán azt sem tudja, ki vagyok, és tanácstalan, hogy mit írjon a könyvbe. De e nem-tudás közepette nagyon is tisztában van ezzel az áldatlan helyzettel és szenved tőle. Fogalmam sem volt, hogyan segítsek neki; idétlennek éreztem magam, rettentően zavarban voltam és szégyelltem, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Azután egyszerre csak megmozdult a kéz és írni kezdett. Majd összecsukta a könyvet, ideadta. Pár perc után elbúcsúztam. Megöleltük egymást. Ekkor utoljára. Kellő távolságban, ahol már nem láthatott, kinyitottam a könyvet. Ez állt benne: „Neked, sok szeretettel, Mészöly Miklós”. A „galaktikus első személy” átmenetileg legyőzte a betegséget, a privát egyes szám első személyt. Egy benne lévő, őt mégis felülmúló erő megoldotta azt, amire ő maga már nem volt képes. De ott, a könyvheti sátor előtt, mellette ülve én sem voltam az, aki. Ugyanaz a galaktikus első személy vette el a nevemet, s emelt át egy olyan színtérre, ahol mi ketten ismét szemtől szembe állhattunk egymással. A személytelenségben is személyesek maradtunk.
    Ilyen volt az ő természetessége. Az egyetemes szabadságot gyakorolta, annak mindmegannyi ijesztő velejárójával együtt.

Földényi F. László átadja a könyvet Beck Andrásnak
Földényi F. Lászlótól Beck Andráshoz került a könyv. Az átadás pillanatait rögzítettük.

Földényi F. László bejegyzése Beck Andrásnak
Földényi F. László bejegyzése a kijelölt új szövegrésszel, amelyre Beck András reagál hamarosan.

Földényi F. László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Kupec Kupec 2012-09-10 20:33

Ez igen! Egy Mészölyhöz méltó írás, s egy Mészölyhöz méltó gondolkodó!. Köszönöm!