Későn ébredt a Lírai Énem azon a délelőttön, sőt a Lírai Énem föl sem ébredt, és én is inkább csak ébredeztem, gyorsan megittam a teámat, reggeli szertartásom egyetlen kellékét a szokásos három cigaretta mellé, fölkaptam a ruháimat, és már rohantam is. A kedvesemet vártam, de előtte még el kellett intéznem néhány dolgot. Minden kapkodva kezdődő nap az ördögé, ez is az lett.

          Ahogy indultam, fölfele még a kabátomat gombolgatva az Anyós utcán, már fölülről integetett egy rendőr alkalmi kordonja mögül, hogy arra, azaz az Óváros tér felé nem mehetek. Magamban szentségelve elindultam lefelé, így ahhoz, hogy a postára jussak, ahova többek között mindenképp el kellett mennem, tripla olyan hosszú az út, ráadásul a meredek Buhim utcán, amelyet síksági lábam nehezen tűr. Mi a fasz történik itt?, kérdeztem magamban magamtól. Bombát helyeztek el a polgármesteri hivatalban? Rablótámadás történt? Megszökött egy életfogytos? Tűzharc tört ki? (Volt már ilyen, talán 91-ben, amikor egy rendőr lelőtt egy cigányfiút.) Amint fölpillantottam a szentségelésből, látom ám, hogy Anyós utcából leágazó Ostromlépcső utcánál is kordont igazgat három rendőr. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, mi történt. Egyikük azt mondta, „Jön a Zember”, majd a másik, hozzátette: „Védett vezető érkezik.”

          Az utca végéig morfondíroztam, ki lehet az a védett vezető? A pápa, Bush és a dalai láma biztosan nem, de akkor ki? Reggel nem néztem sem E-mailt, sem netet, a Bartókon meg alig van híradó (hála istennek), így nem tudtam semmiről. Azt hiszem, egyedül voltam ezzel kies városkámban. Épp befordultam volna a Buhim utcába, amikor zsebeimet tapogatva (az ember órákat tölt naponta tárgyai keresgélésével és rendezgetésével, majdhogynem másból sem áll az élete) rájöttem nincs nálam a mobilom. A kurva életbe!, ezért vissza kell mennem, hiszen azt sem tudom, mikor jön M., a kedvesem. Vissza az Anyós utca elejére. Az Anyós utca nem kevésbé meredek, mint a Buhim, azzal, hogy ezt valamelyik eufób városépítész még meredekebbé tette. Mire fölértem, már kicsi udvarunkban is rendőrök tolongtak, én akkor sem tudtam még, ki jön, ki a Zember, de kezdtem fölháborodni, hiszen mégiscsak magánterületen toporognak. Amerikában ezért már le is lehetne lőni őket. Rossz tapasztalataim vannak a magyar rendőrséggel, ezért nem tettem szóvá semmit. Tekintetükben több hónap előzetest véltem fölfedezni, mindegy miért (vagy erre vannak kiképezve?), viszont ismét elmondták, az Óváros tér felé nem mehetek. Tudom, válaszoltam, de itt lakom, és itthon felejtettem valamit. (Szándékosan nem mondtam, hogy a mobilom, mi közük hozzá! Ez volt az én kis bosszúm. Hadd furdalja őket a kíváncsiság! Hadd higgyék a coltomért  vagy a szerszámíjamért jöttem!) Továbbra is gyanúsan méregettek, de beengedtek a lakásomba. Magamhoz vettem a telefont, majd az öntudatos álompolgár komótos lépteivel, mint aki mindent tud, de nem ért vele egyet, újra elindultam lefelé az utcán. A Buhimnál találkoztam egy pihegő nénivel, aki eltévedt. Útbaigazítottam, és megkérdeztem tőle, miért van itt ennyi rendőr, tudja-e? Hát jön a Kormány Feje, így mondta, a Kormány Feje. Most dobálták meg rohadt naranccsal Fehérváron. Onnét jön. Na, akkor értek mindent, gondoltam, és caplattam tovább fölfele.

          A Szabadság téren már láttam a gyülekező csoportokat meg az őket terelő rendőröket, gyorsan beugrottam az antikváriushoz, aki szidta a tüntetőket, mint a bokrot. Megnyugtattam, hogy demokráciában lehet tüntetni, hadd tüntessenek csak, ha úgy érzik, hogy az utcán a helyük.  De ilyenkor senki nem vesz könyvet, sopánkodott.

          Gyorsan elolvastunk két-két kiskönyvet a házibüfében, utána elintéztem a postát (nem részletezem, egyetlen pult működött, rám izzadt a kabát, húsz perc várakozás egy levélért, alig várom a posta privatizációját), megittam egy kávét, és már jött is M. Bevásároltunk a piacon és súlyos terhünkkel (hétvégi bevásárlás, legalább húsz-húsz kilót cipeltünk) hazaindultunk. Azt gondoltam, vége már a haccacárénak, és az Óváros tér felé vettük az irányt, ám ott még állt a rendőrkordon (és a tüntetők sem éheztek meg), azt mondták, pár perc az egész, és mehetünk. Egyenruhásnak akkor sem hiszek, ha kérdez (sőt, akkor a legkevésbé), mondtam M.-nek, igaz, hogy énbennem egy Petőfi veszett meg (Lásd: Mit nekem te zordon Kárpátoknak…), de másszunk inkább hegyet, mert itt fogunk egy órát ácsorogni, én pedig húsra vágyom. (Okos nő, tudja, hogy ez mit jelent.) A Sörház közön újra a Buhim utcára jutottam, azaz jutottunk, igaz, most lefele kellett menni. Mikor az utca végére értünk, láttunk két árpádsávos zászlóval hadonászó öregasszonyt, meg egy csitri lányt, nyakában táblával: VISSZAHÍVHATÓ KÉPVISELŐKET A PARLAMENTBE! Ám amint az Anyós utcába kanyarodtunk volna, kiderült, hogy ez lehetetlen. Legalább tíz rendőr állta el az utca bejáratát. Mondom nekik, itt lakom. Nem lehet, csak kb. öt perc múlva. Mondom, tíz perce fönt ugyanezt mondták. Csak a vállukat vonogatták, ők nem tehetnek semmiről, ez a parancs. Azt a hétfűzfán fütyülő sárga rézangyalát!, akkor nincs más, menjünk a kocsmába.

          (Persze a szomszédasszonyom, aki egyben a könyvelőm is, ügyesebben oldotta meg a kérdést. Igaz, valamivel előbb, és az idő, mint egy regényben, fontos tényező. Azt mondotta a kordonnak, ő csak ide, a sarokra megy, kísérjék föl, ha azt hiszik, hogy ő terrorista.  A rendőrök összenéztek, aztán úgy döntöttek, egyikük fölkíséri. Könyvelőm igen pimasz asszony, ránézett a fiatalemberre, és megkérdezte tőle, ugye, maga úriember, nem vinné a kosaramat? Gondolom, péntekenként a rendőr is bevásárol, akár otthonosan is érezhette magát szerepében.)

          A kocsmában, mint régi bútordarab, Dezső bácsi, a villanyszerelő vigyorgott ránk, na mi van, nem engednek föl a perzekútorok?, kérdezte. Nem, a kurva életbe, de nem baj, legalább megpihenünk. Két unikumot, mondtam a pincérnek. A pincér vigyorgott, mint pina az új bugyiban, ahogy Magyarkanizsán mondják, és intett a fejével, hogy nincs. Nem nagyon tudott beszélni, homályos, de boldogságot sugárzó szeméből mindent érteni véltem. Alig hagytak valamit a tüntetők, mondta helyette Dezső bácsi. Nem csak ennyien voltak?, és kifelé böktem az ujjammal. A pincér a szemével jelezte, hogyha én azt tudnám, mi volt itt. Na jó, akkor nézzük, mi van? Vodka? Int, hogy nincs. Konyak? Nincs. Whisky? Bólint. És jég is van? Bólint. Akkor két dupla whiskyt meg kétszer két deci szódát. Bólint. Aztán pezsgőspohárban kiadja a kért töményeket. Gyorsan hat a szesz. Máma mán semmin sem lepődöm meg, súgom M.-nek, közben intek a pincérnek, hogy töltsön még egyet. Mi jöhet még? Ne pöfögj, mondja M., és ő is int, hogy ő nem kéri a következőt. Hogyhogy ne pöfögjek, nem engednek be a saját lakásomba, végig loholom száz kilóval az egész várost, haldoklom az éhségtől, és még ne pöfögjek! És még csak azt sem mondja senki, hogy: Pardonbocsánat Baszkikám! (Iszom.) Pedig énrólam népdal szól Transylvániában! És énekelni kezdtem: „Sej megmondtam Muzsik Péter, ne menj a hegyekbe! Megtanít’nak hegyet mászni, az lesz a te veszted!” A pincér verte a pulton ritmust, Dezső bácsi a bárszéken vigyorogva ingatta fölső testét, a diplomás alkoholisták egyike pedig fölriadt szendergéséből.

          Kezdett jó hangulat lenni!

          Elmentek a rendőrök, ezzel nyitott be a másik diplomás alkoholista.  Fölcihelődtünk, a friss levegőn villámgyorsan észhez tértem, és a dühöm is elpárolgott. Kicsi udvarunk bejáratánál fekete Audi állt. Mellőle, két egyenruhás közül, egy civil ruhás, ismerős arc vigyorgott rám. Megismersz?, kérdezte. Meg, de igazából más valakire gondoltam. És már épp kérdezni akartam, hogy kerülsz te ide, amikor, mondta a nevét. Dzsana. És akkor beugrott. Volt feleségem évfolyamtársa egy számítógépes tanfolyáson, amelyet nem tudott befejezni, és elment testőrnek. Pestre. Többször járt nálunk, közel lakott, albérletben. Kezet fogtunk. Gyere be, mondtam neki. Á, nem lehet, az előbb kerestelek, lett volna tíz percem, de most mán jön a Zember. Hát jó, akkor mi megyünk. Ismét kezet fogtunk.

          Innen fog elmenni!, mondtam bent M-nek. Ugyan már, akkor az utca végén maradtak volna a rendőrök. Ezzel el is feledkeztünk mindenről, kipakoltuk a hátizsákokat és a főzésre koncentráltunk. (M. remekül főz.) Másnap vagy harmadnap kaptam egy E-mailt, Jelentés az óvodából címmel. Korlátozottan idézem:

 

„Nem volt lezárva Weissbrunn a Kormány Feje múlt pénteki látogatásakor - erről egyikpárti országgyűlési képviselők beszéltek hétfőn újságíróknak. Elmondták azt is: meglepte őket, hogy a hétfői parlamenti ülést a páholyból hallgatta a tüntetések főszervezője. A látogatás előtt a rendőrség tájékoztatta a lakosságot arról, mely útvonalakon lesz forgalomkorlátozás. Nem volt lezárva a város – fűzte hozzá egyik veszprémi országgyűlési képviselő a másikpárti frakcióvezető napirend előtti felszólalására reagálva. Majd hozzátette: a forgalomkorlátozás a Kormány Feje látogatása előtt egy órával kezdődött, nem reggel nyolc órától. Elmondta: azért váltak szükségessé más, időszakos korlátozások is, mert a tüntetők nem az előzetesen számukra engedélyezett területet foglalták el. És az sem igaz, hogy a Kormány Feje egy hátsó lépcsőn surrant fel a városházára. A négy lehetséges útvonal egyikén közelítette meg a városházát, a főbejáratnál a város vezetői fogadták.
 
          Később bezzeg, a kocsmában, Lírai Énem azzal hencegett, ha akarta volna, megdobálhatta volna tojással (épp volt otthon) a Zembert vagy Audiját (ha egyáltalán Audi volt, nem értek az autókhoz). Ám Dezső bácsi, a hetvenéves villanyszerelő leintette. Magyar ember étellel nem dobálózik.

          Ennyiben maradtunk.