hirdetés

Potozky László: Fontos emberi semmiségek

2017. november 30.

A hetvenes-nyolcvanas évek urbánus erdélyi hétköznapjainak hajszálpontos feltárásáért számít Mózes Attila egyedinek, ő az egyik legéletesebb határon túli prózaíró. – Potozky László esszéje Mózes Attiláról a Kilátó-sorozatunkban.

hirdetés

„Sovány, szőke, izgatott intellektusú, fiatalon maradt ember.” Így ír Csiki László, a pályatárs, szerkesztő és barát Mózes Attiláról, ennél tömörebb és találóbb jellemzés talán nincs is róla. Mindig büszke cinizmussal beszélt kültelki gyerekkoráról, melyet a marosvásárhelyi oncsatelepen töltött, vérbeli flekkenfalvi volt, aki saját elmondása szerint még Bölöni Lászlóval is focizott együtt kamaszkorában. Már az, ahogyan korai éveiről beszélt, sejteti, hogy egészen kisgyerekkorától érzékeny megfigyelője a körülötte levő világnak, az otthonról hozott szögletes hangulatok, kopott életérzések egész szövegvilágában fellelhetők.

Mózes Attila Erdélyt írja meg műveiben, az erdélyi rögvalóságot értelmiségi szemszögből. Első novelláskötete, az Átmenetek 1978-ban jelent meg a Forrás-sorozat részeként a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál. Akkoriban a kortárs francia irodalom gyakorolt rá nagy hatást, különösen szerette Mauriacot. Dolgozott vidéki franciatanárként is, de pályája nagy részét az Utunk, majd a Helikon szerkesztői asztala mögött töltötte. 1980-ban adták ki Egyidejűségek című kötetét, egy rendhagyó falumonográfiát, egy olyan közösségi regényt, melyben az egymástól elszigetelt, elkeserítő, olykor ijesztő sorsok objektíven, bármilyen csöpögőség nélkül mutatják meg, hogyan vánszorog át nyikorgó évszakaival az idő Kelet-Európa végképp elveszett falusi tájain. Előremutató műfaji fegyvertény ez, amit mi sem igazol jobban, mint hogy Grecsó Krisztián egyik interjújában nemrég azt nyilatkozta, egyszer talán hasonló, szépirodalmi igényű, szociografikus művet írna a Viharsarokról.

A hetvenes-nyolcvanas évek urbánus erdélyi hétköznapjainak hajszálpontos feltárásáért számít Mózes Attila egyedinek, ő az egyik legéletesebb határon túli prózaíró. Fontos emberi semmiségeket, a legjelentékenyebb hallgatásokat örökíti meg, már kezdeti zsengéiben maximumra húzza a lélektani analízist és a nyelvi lendületet. Gördülékeny tempójú, otthonos pszichoanalízisek a Fény, árnyék átdereng című novelláskötet darabjai, a Csendélet babával a tájleíró novella egyik legerősebb iskolapéldája, de ami ezt az írást megkülönbözteti Szilágyi István vagy Bodor Ádám hasonló szövegeitől, az a környezet: mintha egy Jancsó-film kamerája pásztázná a terepet, annyira fekete-fehér a félkész lakótelep, ahol annak a magányos férfinak a léptei konganak a folyosón, aki épülőfélben levő panellakását jött megnézni, csak hogy évek múlva egy újabb novellában (Tárgyak a széleken) talán épp őt nézzük, amint veszettül keres valamit a félhomályos esti konyhában, hogy beleköthessen feleségébe. Az elbeszélő pedig, esetleg maga Góth Gábor, az alteregó eközben bámul befelé a tömbházak sárga ablakán, emberek nélkül, a mindennapi eszközeiken keresztül mondja el a sorsokat (A bádogbéka magánya), vagy saját kirekesztettségét elemzi higgadtan, szinte sztoikus kárörömmel (A tolmács hiánya).

Mózes Attila, noha azt állította magáról, hogy a nők, a cigaretta és az alkohol rontották meg, nem művelt macsóirodalmat, inkább gondolkodó, lobbanékony férfihangon írt, és mintha minden szavával azon lett volna, hogy befolyásolja a befolyásolhatatlant. Prózájában olyan dolgokat hozott fel az emberi természet vagy akár az erdélyi néplélek mélyéről, amik sokszor túlságosan kényelmetlenek, és ebből kifolyólag életidegen igazságok a többségnek (Csurdé-tó). Egyik legfontosabbként számon tartott könyvében, az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című „beszély”-ben fúr legdurvábban az emberi pszichében, skizoid atmoszféra lengi át a szöveget, gázcsövek sziszegésével érkezik egy magában élő zeneszerzőhöz hol egy vonzó nő, hol egy nyomorult férfi, miközben lila párducok keringenek  a lakásban, és némán kopog a sarokban a zongora. A beteg és megbetegítő szerelem kisregénye ez, borgőzös, pirulákkal fűszerezett vízió, akárcsak Hajnóczytól A halál kilovagolt Perzsiából, mi több, ugyanolyan látomásos is, mert a szerző saját állítása szerint tíz éjszakán keresztül, folytatásokban álmodta meg a cselekményt.

Attilában ugyanannyira kedveltem az embert, mint a nagyhatású prózaírót. Azért nem azt írom, hogy szerettem, mert ki nem állhatta, ha ezt mondják róla a barátai. Radikális véleménye volt számos kérdésről, utálta a szakmába betolakodott féltehetségeket, az irodalmon kívüli embereket, ahogy ő nevezte őket, és külön tiszteletet érdemel, amiért nagy, kanonizált, viszont gyorsan feledésbe merülő szerzőknek is lazán a szemébe mondta, hogy nem mehettél el szavakat eprészni, csak az epret lehet eprészni, szavakat te legfeljebb gyűjthetsz, hiába ígér anyád könnyű álmot neked. „Én amúgy simán tudnék igazán jó, közepes verseket írni, elsőrangú átlagos költő lennék.” Ez is tőle származik, amúgy valóban értett a vershez, különösen a kortársait ismerte jól, kívülről fújt például számos Király László-költeményt, mentünk az utcán és hangosan szavalta, hogy „Őszi tejben leng / a világ bizonytalanul. // Megőszülsz ósdi becsületben –/ lopni tanulj!”

Szélsőséges személyiségében sajnos egyszerre hordozta a hatalmas tehetséget, műveltséget, tudást, jólelkűséget, és az önpusztításra való hajlamot. De van, amikor annyira magára hagyja a világ az embert, eltűnnek a barátok, ignorál a szakma – és vele többé-kevésbé ez történt –, hogy nem lehet számon kérni rajta, miért menekült az ivásba, miért nem volt elég erős ahhoz, hogy érvényesítse önérdekét. Igazságtalanul keveset kapott a magyar irodalomtól, a mély, nemtörődöm hallgatások egyikének lett az áldozata, amiből rengeteg van manapság is ebben a szakmában, és egyre csak szaporodnak.

 

(Mózes Attila portréfotói a Székelyföld Kulturális Folyóirat internetes archívumából származnak.)

Potozky László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.