hirdetés

Potozky László: Forradalmi kollázs Kelet-Európából

2017. október 19.

Az Égéstermék regény, csupasz próza, semmiképp sem publicisztika, kizárólag a szépírói eszköztár segítségével és korlátain belül beszélek az ittről és a mostról. – Potozky Lászlóval új regényéről Fehér Renátó beszélgetett. Az Égésterméknek ma este lesz a bemutatója a Margó Fesztiválon.

hirdetés

Fehér Renátó: Az Égéstermék elbeszélője bizonyos értelemben Fabrizio del Tongo-nak, Stendhal hősének kései rokona: mindketten belecsöppennek a Történelembe. A regénybeli forradalom során hiába kezdődik meg elkerülhetetlenül valamiféle szocializációja a főhősnek, sem a közeg, sem a szerep, sem a homályos (vég)cél nem válik otthonossá számára, és nem is fejlődésregény íródik. A forradalom „győz”, de illúziónak, eufóriának nyoma sincs, sőt. Milyen mintázatok, motivációk mentén építetted fel az elbeszélő karakterét?

Potozky László: Talán ez volt a regény legnehezebb feladata, ugyanis nem ismerek pont ilyen valós személyt, aki alapján megmintázhattam volna a narrátort. Inkább többféle, mindenki számára ismerős, kelet-európai viselkedésmintázatot akartam megtestesíteni benne. Mindezek azért mégiscsak egy hús-vér, érző emberben működnek, akinek talán az a legfőbb drive-ja, hogy ne legyen egyedül, ne rekesztődjön ki a világból. Az előző regényem, az Éles kapcsán igazat kellett adnom bizonyos kritikáknak, amelyek a főszereplő jellemének múltbéli lealapozását hiányolták, emiatt is helyeztem el a szövegben öt retrospektív részt. Ezek a legszemélyesebbek, megadják az elbeszélő magját, és erre a sérült középpontra települ rá a jelen, a forradalom, az agresszió. Amúgy mindenki ismer olyan személyt, akinek ezerféle megmagyarázhatatlan okból nem sikerült elérni semmit az életben, mert se nem elég okos, se nem elég hülye, hogy mozduljon valamerre, szóval egy prototípust akartam alkotni, egy átlagos perspektívájú, érző bábut, ami kellően hétköznapian együgyű, hogy alulnézetből átmasírozhasson rajta a történelem. Ez a lentről néző, névtelen fiú simán lehetne magyar, román, cseh, szlovák, de szerintem szerb, horvát és ukrán is, viszont nem nemzedéki szimbólum, mindössze egy jelenség, amit a korszak kitermelt, akárcsak a regény többi karakterét.

Az a benyomásom, hogy az Égéstermék forradalma a benne résztvevők számára mintha inkább dühkitörés és egyben stresszoldás lenne, nincsenek körvonalazható célok, politikai igények és víziók, csupán egyetlen: mondjon le! Ennek szellemében extrém módon heterogén forradalmi tömeg jön létre, hippiktől a szkinhedekig. Még annak a lehetősége is felvetődhet az olvasóban, hogy forradalom-e ez egyáltalán a szó valódi értelmében. Te milyen forradalomképpel dolgoztál?

A 2014-es ukrán forradalomra támaszkodtam leginkább, már akkor nagyon figyeltem a történéseket, és később, rá két évre hosszas kutatómunka után ezeket alakítottam olyan áltörténelmi-epikai ívvé, amelyben az elbeszélő és a többi szereplő kibontakozhat. Természetesen sokat alakítottam a valóságon, nem dokumentarista művet akartam írni, hanem regényt, ezért rengeteg, amúgy érdekes információt kidobtam, nem szerettem volna, hogy a túlírtság és az olvasó folytonos tanítása, informálása belassítsa a tempót, darabossá tegye a szöveget. A forradalom gyújtópontját Romániából vettem, mélyen megrázott, amikor a széleskörű korrupció odáig burjánzott, hogy egy kenőpénzért megvett tűzvédelmi engedély miatt több mint hatvannégy fiatal égett bent egy balul elsült rock koncerten a Colectiv-klubban. De egy, a 2006-os tévéostromhoz hasonló esemény is meg van örökítve a könyvben, a vége pedig 89 Bukarestjére hajaz. Kelet-Európai forradalmi kollázs, ha föltétlenül nevet kell adnom a forradalomképnek.

Ugyanakkor van az előző kérdésnek egy másik oldala is. Míg a politikai elvek és tervek fórumát (a fel-feltűnő impotens ellenzéken túl) egy tökéletesen irritáló, narcisztikus és fölényeskedő egyetemi szubkultúra képviseli csupán a regényben, addig a fő hangsúly az utcai harcra, a nagyvárosi gerillahadviselésre kerül, a regény harmada egyfajta haditudósításként is olvasható. Így pedig 1956 és a pesti srácok története is inspirációs forrásként szolgálhatott az Égéstermékhez. A széles forradalmi tablóról miért éppen ez, az összecsapások, az erőszakábrázolás lett a regény gerince?

Az utcai harcok megmintázásakor a Youtube-ra támaszkodtam, megnéztem a létező összes videót az Euromaidanról. Nem számít, hogy feliratok híján nem mindig értettem, mit mondanak ukránul az emberek, figyeltem az arcokat, a fényeket, a koszt a földön, a mozdulatokat, minden kis rezzenést, amiből összeálltak a forradalmi történések. Lévén, hogy az emberek magukkal vitték az okostelefonjukat az utcai harcokra, belső nézetből láthattam, milyen volt egyesek halála, mások sebesülése, és közben hallottam a hangokat is, a zihálást, a lövéseket, a kiáltozást. Konkrétan belenéztem magam a forradalomba, és ezekre az indirekt élményekre támaszkodva próbáltam szimulálni, milyen lenne egy 21. századi népfelkelés egy olyan arcnak, mint a fent vázolt elbeszélő. Vannak konkrét, valós jelenetek, amiket direkt átültettem a könyvbe, hisz nem lehet csak úgy elmenni amellett, hogy valaki a nadrágszíját a társa lábára kötözve húzza őt a sáros parkon át bukdácsolva, de az a fura, száraz fény is megmaradt, ami a halottak arcára esett a Hrushevskoho utca melletti parkos részen, vagy a narancssárga hordágyas alak, akit premier plánban lőnek agyon a láthatatlan mesterlövészek. Mindez párszáz kilométerre tőlünk történt, a szomszédban, és lehet, hogy Ukrajna szegényebb ország meg posztszovjet, nekem mégis félelmetesen otthonosnak tűnik a mai napig az egész ottani forradalom. Az Arany János utcai metróállomásnál pont olyasmi virággruppok meg padok vannak, amilyenek mellett az ukrán neonácik gyártották a Molotovot. Mi tagadás, agresszívek vagyunk a világnak ennek a tájékán, miért ne adná az erőszak a könyv gerincét, hisz nap mint nap látom, ahogy emberek ököllel szereznek érvényt a beléjük táplált politikai nézeteknek.

Ahogy az Égéstermék Konrád tere bizonyos értelemben megfeleltethető a 2006-os Kossuth térnek, a kijevi Majdannak, a kairói Tahrírnak vagy az isztambuli Gezi parknak, úgy számos apróbb jelenetmozaik ugyanígy dekódolható, azonosítható. Mennyiben ambicionálod a regény kulcsregényként való olvasását, vagy mennyiben tekintetted ezt rizikófaktornak a munka során? Hol és hogyan húztad meg az aktualizálás határait?

Amikor leírtam azt, hogy Konrád tér, a Deák volt a szemem előtt, de valahogy összeolvadt a bukaresti Piaţa Victoriei-el, ott tüntettek az egyetemisták a Colectiv-tragédia után. A túl evidens, mondjuk 56-os, meg magyarosan forradalmi áthallásokat szándékosan kerültem, inkább a sokszínűségre törekedtem, és arra, hogy reális, elképzelhető legyen, amiről írok. Kulcsregényt semmiképp sem akartam az Égéstermékből csinálni, kizárólag olyan aktuális áthallásokat hagytam meg a szövegben, amelyekről úgy érzem, eléggé tipikusak ebben a régióban ahhoz, mondhatni klisések, hogy ötven év múlva is megértsék őket az emberek. Számomra nem túl nagy cucc, ha egy ország vezetője stadiont építtet a szülőfalujában, apámék gyerekkoromban gyakran poénkodtak Scorniceștiben, Ceaușescu szülőfaluján, ahol hirtelen szintén nagy kultusza lett a labdarúgásnak, de olvastam én erdélyi magyar, román és anyaországi publicisztikát is eleget, hogy ismerjem a véresszájú, konckereső újságíró karakterét. Nem egyéniségek ők, inkább típusok, amiket kitermel a történelem és a különböző rendszerek, általános jelenségek, akik annyira hasonlítanak mentalitásban, hogy az minden akadályt leküzd, érdemes több nyelven gyűlöletsajtót olvasni, a retorika ugyanaz, maximum a mondatok lendülete különbözik. Mikiegér, Betmen, Szlendermen, Holgerszon – így hívják a politikusokat az Égéstermékben, részben igen, karikatúrák ők, hisz mind a magyarországi, mind az erdélyi, mind a felvidéki, mind a vajdasági olvasó felfedezheti köztük a saját pitiáner, helyi zsarnokait. Amúgy láttam egy nagyon odamondó, túlságosan politizáló színdarabot még a könyv írása alatt, és az is erős löketet adott, hogy a fölösleges beszólogatást hagyjam inkább, úgyis ismeri mindenki a véleményemet. Az Égéstermék regény, csupasz próza, semmiképp sem publicisztika, kizárólag a szépírói eszköztár segítségével és korlátain belül beszélek az ittről és a mostról.

Az Égéstermék egy időben jelenik meg Totth Benedek Az utolsó utáni háború és Horváth Viktor Tankom című regényével, és ezzel mintha tetőzne is egy tendencia. Van-e magyar military próza, s ha igen, miben látod ennek a „trendnek” az okait?

Szerintem nincs ilyen, és közös tendenciát sem látok a három könyvben. Az a helyzet, hogy van három, szociálisan viszonylag érzékeny író, akiket hasonló ingerek érnek, és talán azonos tőről fakadó ötleteik lesznek. Totth Bencével sokat szoktunk szakmai kérdésekről beszélgetni, valamennyire ismerem a gondolkodásmódját, és tudom, hogy ő se életművet ír, vagy prózavonulatot épít, hanem csak megpróbálja az épp aktuális könyvét a lehető legjobban megcsinálni, és ezzel én is így vagyok.

 

(Az Égéstermék bemutatóját 2017. október 19-én tartják a Margó Fesztiválon. Potozky Lászlóval Ott Anna beszélget.)

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.