Forrás-érték
Mintha nem is egy folyóirat, hanem egy ember születésnapjára készülődnének a kecskeméti Katona József Könyvtár aulájában. (Ebben a városban a kultúra mondhatni Katona-dolog.) - Szegő János a Forrás című folyóirat születésnapján Kecskeméten és Füzi Lászlóval a Forrás főszerkesztőjével is beszélgetett
- 2009. március 30.
Mosolygó nagybácsikat, jókedvű unokanővéreket, illedelmes vejeket és bolondozó sógorokat látok magam körül, akik voltaképpen írók, költők, szerkesztők, olvasók, olyanok, akiknek közük van a Forráshoz. Ünnepélyes, de semmiképpen sem protokolláris a hangulat. Aztán néhány perc alatt a könyvtár előadója teljesen megtelik.
fotó: Szegő János
A színpadon három szék. Az egyik szélen a lap főszerkesztője Füzi László, a másikon az est moderátora Tarján Tamás. Középre ülnek fel 8-10 perces tempóváltásokkal a meghívott beszélgetőtársak. Ezzel a forgószínpadi megoldással végig élénk és eleven maradt a műsor, két vendég között pedig Füzit interjúvolta meg Tarján. Az est során fokozatosan kibomlott a Forrás eddigi históriája. Kirajzolódott az a közeli kapcsolat, ami a lap és állandó munkatársai között létezik. Az első felhívott Pintér Lajos költő, szerkesztő például 33 éve van a Forrásnál. Felidézte a Forrás eddigi szerkesztőségeit, köztük a Megyeháza tizennegyedik emeletén lévő egykori irodát is, ahol egy kisebb földrengést is átéltek. Amúgy viszont, mint mondta, a Forrást szerencsére elkerülték az ilyen-olyan földindulások. A következő vendég Pécsi Györgyi irodalomtörténész számára a Forrás-időszak akkor kezdődött, amikor a nyolcvanas években állandó olvasója lett a lapnak, melyben a mai napig indulatok helyett gondolatok vannak.
Itt az epikus színház dramaturgiájával Tarján felolvasta a betegség miatt távol maradó Vasy Géza levelét. Az Írószövetség elnöke a Kert-Magyarország metaforájával érzékeltette a lap vállalását, valamint egy kulturális térképen a Forrás - Alföld - Bárka - Tiszatáj négyszöget jelölte ki az alföldi régió négy irodalmi centrumaként. Podmaniczky Szilárd volt a következő vendég, aki a 90'es évek eleje óta publikál a lapban, de mint mondta nem emlékszik, mikor jelent meg először, mert akkoriban (is) rengeteg anyagot küldött szerteszét. Egy novellarészletet olvasott fel, mely egy házaspár negyvenéves évfordulóját járja körül. Őt követte Zelei Miklós író-szociográfus. Frappáns tárcájában a falu összes kutyáját aktuálpolitikusokról nevezik el, így amikor elkezdenek politizálni, az összes kutya visít és ugat. Zeleinél került először szóba az est másik hiányzója, Ilia Mihály. Ilia az az ember, aki mindenkire figyel, mondta róla Füzi, aki több mint 35 éve ismeri őt. Ilia külön információs rendszert hozott létre, levelezési listáján 2200 állandó név szerepel. Levelezőpartnere között vannak egynapos csecsemők (Füzi Ágnes kisasszonyt születése napján levél várta) és a világ túlsó pontján élő matuzsálemek (egy Kanadában megjelent magyar nyelvű cikk Szeged érintésével jut el Ausztráliába.)
Ötödikként Dobozi Eszter ült ki. Dobozi a 70'-es években a Forrás segítségével szocializálódott, és a lap többször is segített neki, hogy irodalmi munkájával foglalkozhasson. Felolvasott versének, mely a 2006-os őszi események idején íródott, direkt politikai kontextust teremtett. A vers, mely a Rákóczi-nóták metrikájára íródott, retorikájában és tartalmában a nemzetvesztés, nemzetherdálás, nemzetre-rontás toposzait forgatta meg. Ezt követően Tarján megint Füzi felé fordult, és a Forrás világirodalmi tájékozódási pontjaira kérdezett rá. Füzi itt elevenítette fel a lap és Ryszard Kapuściński kapcsolatát. A lengyel íróra a laphoz sok szállal kötődő Kovács István költő és történész hívta fel a figyelmet. Az évek során 10 könyvét hozták folytatásban, a Lapidárium első kötete előbb látott napvilágot magyarul, mint lengyelül. Kapuściński járt is Kecskeméten, Tóth Menyhért képei elkápráztatták. Füzi a lengyel író és esszéista kapcsán fejtette ki, hogy az irodalom az ő nézőpontjából egyfelől szöveg eminensen, másfelől viszont magatartások és korkérdések kutatása is. Ez a fürkésző kedv és folyamatos, konok interpretációs igény köti a laphoz Sándor Ivánt is. Sándor Iván véleménye szerint az irodalmak történetéhez hozzátartoznak a barátságok is, röviden felidézte negyedszázados barátságát Füzi Lászlóval (Sándor Iván, ha létezik ilyen, akkor a barátságok teoretikusa és esszéistája, ezt több barátság-esszéjével bizonyította), majd az ünnepi Forrás-számba írott esszé-útirajzából olvasott fel részleteket saját Kecskemét-élményeivel kapcsolatban.
Buda Ferenc költő a Forrásról, mint otthonról beszélt, felidézte a régi szerkesztőségek hangulatát, majd találó bökversét szavalta el. Füzi és Tarján eztán a Forrás képzőművészeti búvópatakjáról is beszéltek, például a borítóról, melyen Benes József Forrás című festménye található minden hónapban más és más színtörésben. Az est utolsó vendége Kányádi Sándor volt. A kárpát-medencei vándorköszörűst, ahogyan magát hívja állótaps fogadta. Kányádi a város-élményről beszélt, amit akkor érzett, amikor először érkezett Kecskemétre a Forráshoz. Záró gondolataiban pedig ennek a térségnek a kulturális párbeszédét sürgette, mint mondta, beszélgetni kell a szomszédokkal, ezáltal ismerhetjük meg egymást, azaz a másikat és saját magunkat is.
Nem ez volt az egyetlen olyan momentum ezen az esten, amikor azt lehetett érezni, hogy nemcsak Magyarország, hanem Közép-Európa közepén is vagyunk.
Itt az epikus színház dramaturgiájával Tarján felolvasta a betegség miatt távol maradó Vasy Géza levelét. Az Írószövetség elnöke a Kert-Magyarország metaforájával érzékeltette a lap vállalását, valamint egy kulturális térképen a Forrás - Alföld - Bárka - Tiszatáj négyszöget jelölte ki az alföldi régió négy irodalmi centrumaként. Podmaniczky Szilárd volt a következő vendég, aki a 90'es évek eleje óta publikál a lapban, de mint mondta nem emlékszik, mikor jelent meg először, mert akkoriban (is) rengeteg anyagot küldött szerteszét. Egy novellarészletet olvasott fel, mely egy házaspár negyvenéves évfordulóját járja körül. Őt követte Zelei Miklós író-szociográfus. Frappáns tárcájában a falu összes kutyáját aktuálpolitikusokról nevezik el, így amikor elkezdenek politizálni, az összes kutya visít és ugat. Zeleinél került először szóba az est másik hiányzója, Ilia Mihály. Ilia az az ember, aki mindenkire figyel, mondta róla Füzi, aki több mint 35 éve ismeri őt. Ilia külön információs rendszert hozott létre, levelezési listáján 2200 állandó név szerepel. Levelezőpartnere között vannak egynapos csecsemők (Füzi Ágnes kisasszonyt születése napján levél várta) és a világ túlsó pontján élő matuzsálemek (egy Kanadában megjelent magyar nyelvű cikk Szeged érintésével jut el Ausztráliába.)
Ötödikként Dobozi Eszter ült ki. Dobozi a 70'-es években a Forrás segítségével szocializálódott, és a lap többször is segített neki, hogy irodalmi munkájával foglalkozhasson. Felolvasott versének, mely a 2006-os őszi események idején íródott, direkt politikai kontextust teremtett. A vers, mely a Rákóczi-nóták metrikájára íródott, retorikájában és tartalmában a nemzetvesztés, nemzetherdálás, nemzetre-rontás toposzait forgatta meg. Ezt követően Tarján megint Füzi felé fordult, és a Forrás világirodalmi tájékozódási pontjaira kérdezett rá. Füzi itt elevenítette fel a lap és Ryszard Kapuściński kapcsolatát. A lengyel íróra a laphoz sok szállal kötődő Kovács István költő és történész hívta fel a figyelmet. Az évek során 10 könyvét hozták folytatásban, a Lapidárium első kötete előbb látott napvilágot magyarul, mint lengyelül. Kapuściński járt is Kecskeméten, Tóth Menyhért képei elkápráztatták. Füzi a lengyel író és esszéista kapcsán fejtette ki, hogy az irodalom az ő nézőpontjából egyfelől szöveg eminensen, másfelől viszont magatartások és korkérdések kutatása is. Ez a fürkésző kedv és folyamatos, konok interpretációs igény köti a laphoz Sándor Ivánt is. Sándor Iván véleménye szerint az irodalmak történetéhez hozzátartoznak a barátságok is, röviden felidézte negyedszázados barátságát Füzi Lászlóval (Sándor Iván, ha létezik ilyen, akkor a barátságok teoretikusa és esszéistája, ezt több barátság-esszéjével bizonyította), majd az ünnepi Forrás-számba írott esszé-útirajzából olvasott fel részleteket saját Kecskemét-élményeivel kapcsolatban. Buda Ferenc költő a Forrásról, mint otthonról beszélt, felidézte a régi szerkesztőségek hangulatát, majd találó bökversét szavalta el. Füzi és Tarján eztán a Forrás képzőművészeti búvópatakjáról is beszéltek, például a borítóról, melyen Benes József Forrás című festménye található minden hónapban más és más színtörésben. Az est utolsó vendége Kányádi Sándor volt. A kárpát-medencei vándorköszörűst, ahogyan magát hívja állótaps fogadta. Kányádi a város-élményről beszélt, amit akkor érzett, amikor először érkezett Kecskemétre a Forráshoz. Záró gondolataiban pedig ennek a térségnek a kulturális párbeszédét sürgette, mint mondta, beszélgetni kell a szomszédokkal, ezáltal ismerhetjük meg egymást, azaz a másikat és saját magunkat is.
Nem ez volt az egyetlen olyan momentum ezen az esten, amikor azt lehetett érezni, hogy nemcsak Magyarország, hanem Közép-Európa közepén is vagyunk.
***
„Munkám az olvasáshoz kapcsol” - interjú Füzi Lászlóval, a Forrás főszerkesztőjével
Húsz éve vagy a most negyvenéves Forrás főszerkesztője. Hogyan tud friss maradni egy folyóirat, és a főszerkesztője? Hogyan tudja egyszerre megőrizni egy lap az erényeit, hagyományait, és hogyan tud figyelni az újdonságokra?
Füzi László: Recept erre nincs, így csak annyit tudok mondani, hogy érdekel az, amit csinálok, a mostani újabb magyar irodalom pedig legalább annyira, mint amikor egyetemista koromban az akkori új magyar irodalom érdekelt, ráadásként pedig foglalkoztat a kultúra, ezen belül pedig az irodalom társadalmi helyzete is. S mivel munkám az olvasáshoz kapcsol, mindig vannak körülöttem olyan könyvek is, amelyeket nem munkaként olvasok.
A Forrás önmeghatározásában szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat. A szociográfia, mely a magyar irodalom- és társadalomtörténetben nagyon fontos múltra tekint vissza, ma, mintha csak hiányként volna jelen az irodalmi kultúrában. Véleményed szerint mik ma a szociográfia lehetőségei? A Forrás számára miért fontos ez a műfaj kiemelten a mai napig?
Füzi László: A szociográfiának nyilván nagy lehetőségei vannak ma is, csak legyenek, akik élnek ezekkel a lehetőségekkel. Az ún. valóságábrázoló irodalom egyébként ma is létezik, ahogy arról az elmúlt hetekben rendezett konferencián szó is volt. A szociográfia megújhodásához érzéseim szerint több tényező kell. Az egyik az, hogy valóban reform-légkör alakuljon ki a társadalomban, ettől ma nagyon messze vagyunk, másrészt az, hogy újra legyen becsülete az egyes embernek és az alapvető emberi értékeknek, ma ugyanis mindenben csak átlagot látunk, ha látunk, harmadikként pedig azt mondom, hogy az újabb szociográfiai törekvéseknek érzékelniük kell majd mindazokat a változásokat, amelyek a társadalomban és az irodalomban végbementek. Számunkra nemcsak a hagyomány és a lehetőségek miatt fontos a szociográfia, hanem azért, mert a „valóság” iránti érdeklődés más műfajokban, tanulmányban, esszében vagy akár versben is megmutatkozhat.
A kilencvenes évek elejének nagy folyóirat áradása után, amikor a régi lapok megerősödtek és frissültek, illetve újabbak alakultak melléjük, mára érződik, hogy megváltozott a folyóiratok funkciója és teljesítménye is. Mint, aki figyelemmel kíséri a folyóirat-kultúrát, hogyan látod ezt a folyamatot? Általában, hogy vélekedsz az off-line és az on-line médiumok arányváltozásáról?
Füzi László: Könyveket lehetne írni a változásokról, amikor én a hetvenes évek elején olvasni kezdtem a folyóiratokat, akkor ezekből a lapokból tudtam meg, hogy hol vagyok, hol élek, újságírás jóformán nem is létezett. Azóta az irodalmi folyóiratok, a történelmi, néprajzi, stb. érdeklődés után inkább irodalmi folyóirattá váltak, mint ahogy korábban azok voltak. Vesztettünk ezzel vagy nyertünk? Nyilván csak a társadalmi változások felől lehet az egész jelenség-sort megítélni, magam azonban még a legelvontabb műveket olvasva is érzem a társadalmi meghatározottságot, Tandori például nagyon sokat elmond a mai magyar világról, ahogy Buda Ferenc is. Azt, hogy milyen formában léteznek majd az irodalmi lapok, teoretikus módon előre nem lehet megjósolni, a gyakorlat fogja ezeket a kérdéseket megválaszolni. Olvasni még nyomtatott könyveket és folyóiratokat szeretek, de ha valamiről gyorsan szeretnék tudni valamit, akkor én is a gépet „kérdezem meg”, s sokszor anyagot is a gép segítségével gyűjtök.
A Forrás híres a tematikus számairól, mi lesz a következő? Elöljáróban mit mondanál róla?
Füzi László: Májusban jelenik meg a Radnóti-számunk, az évfordulóhoz kapcsolódva, ezt már betördeltük, nyári hagyományosnak mondható duplaszámunkban pedig a huszadik századról közlünk írásokat, tehát „huszadik század” szám lesz. Számomra izgalmas mind a kettő, igazságtalan lenne, ha most bárkinek az írását külön kiemelném.
Húsz éve vagy a most negyvenéves Forrás főszerkesztője. Hogyan tud friss maradni egy folyóirat, és a főszerkesztője? Hogyan tudja egyszerre megőrizni egy lap az erényeit, hagyományait, és hogyan tud figyelni az újdonságokra?
Füzi László: Recept erre nincs, így csak annyit tudok mondani, hogy érdekel az, amit csinálok, a mostani újabb magyar irodalom pedig legalább annyira, mint amikor egyetemista koromban az akkori új magyar irodalom érdekelt, ráadásként pedig foglalkoztat a kultúra, ezen belül pedig az irodalom társadalmi helyzete is. S mivel munkám az olvasáshoz kapcsol, mindig vannak körülöttem olyan könyvek is, amelyeket nem munkaként olvasok.
A Forrás önmeghatározásában szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat. A szociográfia, mely a magyar irodalom- és társadalomtörténetben nagyon fontos múltra tekint vissza, ma, mintha csak hiányként volna jelen az irodalmi kultúrában. Véleményed szerint mik ma a szociográfia lehetőségei? A Forrás számára miért fontos ez a műfaj kiemelten a mai napig?
Füzi László: A szociográfiának nyilván nagy lehetőségei vannak ma is, csak legyenek, akik élnek ezekkel a lehetőségekkel. Az ún. valóságábrázoló irodalom egyébként ma is létezik, ahogy arról az elmúlt hetekben rendezett konferencián szó is volt. A szociográfia megújhodásához érzéseim szerint több tényező kell. Az egyik az, hogy valóban reform-légkör alakuljon ki a társadalomban, ettől ma nagyon messze vagyunk, másrészt az, hogy újra legyen becsülete az egyes embernek és az alapvető emberi értékeknek, ma ugyanis mindenben csak átlagot látunk, ha látunk, harmadikként pedig azt mondom, hogy az újabb szociográfiai törekvéseknek érzékelniük kell majd mindazokat a változásokat, amelyek a társadalomban és az irodalomban végbementek. Számunkra nemcsak a hagyomány és a lehetőségek miatt fontos a szociográfia, hanem azért, mert a „valóság” iránti érdeklődés más műfajokban, tanulmányban, esszében vagy akár versben is megmutatkozhat.
A kilencvenes évek elejének nagy folyóirat áradása után, amikor a régi lapok megerősödtek és frissültek, illetve újabbak alakultak melléjük, mára érződik, hogy megváltozott a folyóiratok funkciója és teljesítménye is. Mint, aki figyelemmel kíséri a folyóirat-kultúrát, hogyan látod ezt a folyamatot? Általában, hogy vélekedsz az off-line és az on-line médiumok arányváltozásáról?
Füzi László: Könyveket lehetne írni a változásokról, amikor én a hetvenes évek elején olvasni kezdtem a folyóiratokat, akkor ezekből a lapokból tudtam meg, hogy hol vagyok, hol élek, újságírás jóformán nem is létezett. Azóta az irodalmi folyóiratok, a történelmi, néprajzi, stb. érdeklődés után inkább irodalmi folyóirattá váltak, mint ahogy korábban azok voltak. Vesztettünk ezzel vagy nyertünk? Nyilván csak a társadalmi változások felől lehet az egész jelenség-sort megítélni, magam azonban még a legelvontabb műveket olvasva is érzem a társadalmi meghatározottságot, Tandori például nagyon sokat elmond a mai magyar világról, ahogy Buda Ferenc is. Azt, hogy milyen formában léteznek majd az irodalmi lapok, teoretikus módon előre nem lehet megjósolni, a gyakorlat fogja ezeket a kérdéseket megválaszolni. Olvasni még nyomtatott könyveket és folyóiratokat szeretek, de ha valamiről gyorsan szeretnék tudni valamit, akkor én is a gépet „kérdezem meg”, s sokszor anyagot is a gép segítségével gyűjtök.
A Forrás híres a tematikus számairól, mi lesz a következő? Elöljáróban mit mondanál róla?
Füzi László: Májusban jelenik meg a Radnóti-számunk, az évfordulóhoz kapcsolódva, ezt már betördeltük, nyári hagyományosnak mondható duplaszámunkban pedig a huszadik századról közlünk írásokat, tehát „huszadik század” szám lesz. Számomra izgalmas mind a kettő, igazságtalan lenne, ha most bárkinek az írását külön kiemelném.
Hozzászólás