hirdetés

Found footage

2018. február 10.

Nem Kehlmann regénye fogja megújítani a horror műfaját, sőt, a történet első fele inkább egy Ragyogás-utánérzetnek/hommage-nak tűnik. - A Büszkeség és balítélet kritikapályázat harmadik helyezettje; Beke Zsolt kritikája Daniel Kehlmann El kellett volna menned című regényéről.

hirdetés

Az 1999-ben bemutatott Ideglelés c. horrorfilm új formai megoldásokkal rázta fel a műfajt: A remegős, kézi kamerával készített felvételek, a hangsúlyosan egyes szám első személyű narrátor, és a láttatott, de valójában soha meg nem jelenő gonosz azóta a found footage filmek alapelemeié váltak.

Daniel Kehlmann is ezeket az építőkockákat használja fel a legújabb (kis)regényéhez. A történetet a név nélküli narrátor meséli el, aki éppen a sikeres vígjátékának második részét készül írni, de írói válságban szenved, így elvonul a családjával egy hegycsúcson álló hétvégi házba. Azonban ezen az eldugott helyen sem tud akkora lendülettel haladni, mint szeretne: egyfelől a producere zaklatja, másfelől pedig a többé-kevésbé krízisbe csúszott házasságát is kezelnie kellene. Mindent felülír azonban az, amikor a narrátor egyre furcsább eseményekre lesz figyelmes a házban.

A kézikamera helyét a hasonló érzékeny naplóforma tölti be, ami hasonlóan egyedi fókuszpontot ad a narrációnak. A szövegben egymást váltják a narrátor megfigyelései, a készülő forgatókönyvvel kapcsolatos jegyzetek és jelenetdarabkák, valamint pillanatok a család életéből. A gondolatjelek nélkül bevezetett megszólalások használata ugyan egyáltalán nem újszerű, a szöveg tömörsége és állandó fókuszáltsága miatt mégis jelentőséggel bír, beolvasztja a párbeszédeket a narrátor egyre ziláltabb monológjaiba, bejegyzéseibe. Végül pedig egy jó found footage filmhez hasonlóan a narráció hirtelen, mondat közben ér véget, beletörődve a vereségbe.

Nem Kehlmann regénye fogja megújítani a horror műfaját, sőt, a történet első fele inkább egy Ragyogás-utánérzetnek/hommage-nak tűnik, különösen akkor, amikor a ház is önálló életre kel, és meghazudtolja a saját geometriáját és alaprajzát. Később is inkább akkor talál magára, amikor a regény karakterein, és nem a misztériumon van a hangsúly. A narrátor és a felesége közötti konfliktusok életszerűek, még ha marginálisak is, a bevásárlást leíró jelenet során pedig az író megvillanthatja a humorát is.

A horrorszállal viszont mintha nem tudna mit kezdeni, hiába kezdi el fantasztikusan felépíteni a feszültséget Kehlmann a feldőlő porszívóval, a térbeli érzékelés kifacsarásával, hogy aztán az olvasó végképp ledöbbenjen, amikor a narrátor nem látja önmagát a szoba tükörképében. Ez az a pont, ahol a horror kettészakad, és egyfelől figyelhetjük a narrátor egyre furcsább és rémisztőbb tapasztalásait, amelyek a családtagjait sem kímélik; másfelől pedig követhetük a nyomozást a ház titka után, amelyben egyedül a szűk szavú boltos segítené a narrátorunkat – már ha segítené, mert ugyan megemlít egy legendát, és beszél arról, hogy korábban is tűntek el emberek, de nem derül ki semmi konkrétum, annyi legalábbis biztosan nem, amiből egyértelmű lenne a transzcendentális, már-már science-fictionbe forduló végkifejlet.Hogy olvasható-e a regény mint az alkotói válságba (akár jelképesen, akár ténylegesen) beleőrülő író metaforája? A regény kezdetben utal erre, a producer folyamatos telefonjai, a narrációba beszűrődő gondolatok a filmről, illetve az időnként felbukkanó jelentvázlatok igen is utalnak arra, hogy az írói munka is szerves eleme lesz a regénynek, azonban ez a regény közepére elenyészik. Ami biztos, hogy a ház fizikai változásait csak ő érzékeli, és ilyenkor mindig felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy valóban megtörténnek-e ezek a dolgok. A narrátor és a lánya kettőse pedig nem egyszer idézi vissza Henry James A csavar fordul egyet c. novelláját, mígnem az egyre fokozódó látomások elől éjszaka menekülő apa-lánya páros kétségbeesése és az olvasóban szüntelenül felmerülő kétely visszhangozza James kisregényének utolsó jelenetét – szerencsére Kehlmann esetében a jelenet nem (annyira) tragikusan ér véget.

Mindent összevetve, Daniel Kehlmann írói kirándulása a horror műfajában akkor a legélvezetesebb, ha nem keresünk benne többet, mint amit adni tud: egy okosan felépített, kétórás horrorfilmet könyv alakjában (tényleg nem kell több idő az elolvasáshoz), amely ígéretesen indul, kitűnően érzi, hogy mennyit bír el az ötlet, de a végére kicsit elveszik a saját mitológiájában – vagyis inkább annak hiányában.

Beke Zsolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.