Vladimir Nabokov posztumusz műve a Laura modellje (The Original of Laura) került terítékre a Nyitott Műhelyben. A tavaly nyilvánosságra hozott szöveget körüllengő szenzációjellegű atmoszféráról, a szerzőről és a műről, valamint a magyar változat megalkotásáról Nemes Zoltán Márió költő, kritikus beszélgetett kollégájával, Dunajcsik Mátyással, aki ebben a történetben műfordítói szerepet vállalt.
Mesterházi Mónika felvezetését követően NZM kezdte boncolgatni ennek a műfordítói tevékenységnek a speciális körülményeit. Nem egyszerű ugyanis Nabokovval. Adott egy szerző, aki egy kirándulás alkalmával (lepkészés közben) könnyebben megsebesül, de később ennek a sérülésnek a szövődményeibe hal bele egy svájci kórházban. A baleset után, 1975-ben, a betegágyán kezd el regényt írni a kártyaszerű lapokra. 138 darab ilyen kartoték-lap keletkezik, melyeket a halála előtt családtagjaival egy széfbe zárat, majd meghagyja, hogy nem szabad publikálni, sőt, el kell égetni a művet. Ezután több mint harminc év telik el (a szerző 1977-ben bekövetkezett halálától 2009-ig), amíg Dmitri Nabokov rászánja magát a szöveg kiadására. Ennek köszönhetően mára már több európai nyelven olvashatjuk a Laura modelljét, Dunajcsik Mátyás vállalkozásának köszönhetően pedig hamarosan már magyarul is.
A fiatal fordító kezdetben arról mesélt, hogyan találkozott először az igényesen megtervezett és kivitelezett amerikai kiadással, és hogy a fakszimile-kötet elolvasása után maga jelentkezett a feladatra az Európa kiadónál.
Az első fejezet felolvasása után NZM Dunajcsik fordítói tevékenységének részleteire kérdezett rá, ugyanis korábban, nagyobb munkákat jellemzően főleg franciából fordított. A válasz pedig egészen prózai: mostanában sokat olvasott eredetiben angolul. – Főleg Nabokovot és Pynchont, akik nagy kedvencei. Véleménye szerint sokszor megfeledkezünk az angol nyelvben rejlő lehetőségekről, így többek között arról is, hogy az angol egy irodalmi nyelv is lehet attól függetlenül, hogy legtöbbször „úgy használjuk, mint egy kalapácsot”.
A beszélgetőtárs ezután annak az izgalmas megfigyelésének adott hangot, miszerint Dunajcsik fordítóként feltűnően vonzódik a halott szerzőkhöz, vagy pontosabban a posztumusz munkákhoz. Ez a nekrofil hajlam a magyar irodalom fekete özvegyévé teszi őt. Dunajcsik erre elismerően helyeselt, hiszen (például Alain Robbe-Grillet Érzelmes regényének fordítása után vagy Rubin Szilárd Aprószentek c. kötetének szerkesztése előtt) a Nabokov-mű valóban egy ilyen sorba látszik beállni. Ráadásul bevallotta, hogy valóban izgatja, milyenné válik az írás a halál közelében. A kórházi ágyon ugyanis felértékelődnek a részletek, amíg a szerző a halálra készül. A regény alcíme e tekintetben magáért beszél: Dying is fun, azaz Meghalni élvezet.
NZM ekkor azt a jogos kérdést veti fel, hogy egyáltalán hogyan válhat egy ilyen mélyen tragikus dolog esztétikaivá. Ebben az esetben – Dunajcsik Mátyás szerint – egy szadisztikus jellegű halálperformanszról beszélhetünk, ami egy hisztérikus nevetésben áll. Ez a nevetés mélyen cinikus és a halál érkezésének szól. Egy mitologikus jelenséggel, a Phalarisz türannosz felhevített ércbikájába zárt személyek sikolyával von párhuzamot, ami a sípokon keresztül zeneként hangzik kifelé. Ezt az analógiát egy, az indexkártyákból sajátlagosan összeállított hosszabb szövegrészlet felolvasásával támasztotta alá, melyben szintén egy kéjes (ön)megsemmisítő folyamatról számol be az elbeszélő. Az önfeloszlatás általi halálban rejlő eksztázis egy (lábtól felfelé történő) feloldódásként mutatja be az öngyilkosságot, melyet megtisztít és szentesít a vele együtt járó gyönyör. A halálesztétika – Nemes Zoltán Márió megjegyzése alapján – mégsem enged a pátosznak, vagyis nem tragikus kicsengésű, hanem inkább ironizálódik. Benne mégis hiányérzet marad, amit Dunajcsik két dologgal magyaráz. Egyrészt a szöveg terjedelmével, ugyanis az összerendezett kártyák folyó szövegben kb. hatvan A4-es méretű oldalt tesznek ki, ami mondjuk egy hosszabb elbeszélés paramétere lehetne, másrészt a töredékességből (és a kitörölt, leradírozott részletekből) egy interaktivitásra való felhívás adódik, vagyis az olvasó feladata kiegészíteni, befejezni a regényt. – Ezt a benyomásunkat erősítik egyébként az amerikai kiadás perforált lapjai is.
NZM ekkor Nádas Péter Saját halál c. kötetét hozza fel ellenpéldaként, ahol egy mesterségesen széttördelt, de valójában kerek mondatokból összeálló szöveggel van dolgunk. Ezt a lekerekítettséget a Saját halál esetében hibaként könyveli el mindkét beszélgető. A Laura modelljének esetében azonban a destrukturált szövegforma és az önlebontás tematizálása jól működik együtt: nem egy felépülő egészre utalnak, hanem éppen ellenkezőleg.
Végül pedig a szöveg nehezen behatárolható műfajisága kapcsán is egyetértenek. Ez ugyanis értelmezhető egyrészt Nabokov kézirataként, másrészt regényként, amit Vladimir kártyáiból, mint valami ready made-et Dmitri Nabokov rendezett össze, előszavazott és publikált az apja nevén. A töredékregény esetében így homályossá válik a szerzőség is.
A magyar nyelvű kötet megjelenése egyébként a következő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon várható. Ezt az eseményt pedig őszinte kíváncsisággal és várakozással telivé tette a róla szóló érdemi beszélgetés.

Nagy Bernadett