hirdetés

Fröccsenő ciprusi egypercesek

Maria A. Ioannou: Katlan, Noran Libro, 2018

2018. június 2.

Belebújunk a főszereplőbe, egészen közelről követjük cselekvéseit, gondolatait, de közben fogalmunk sincs, mi is történik, mi a kontextus, az előzmény, a lényeg. Mi az ok. Vagy, igen, menjünk tovább: ki a főhős. – Maria A. Ioannou Katlan című könyvéről Seres Lili Hanna írt.

hirdetés

A ciprusi Maria A. Ioannou intenzív, karakteres szövegvilágának megismerését a Noran Libro Európa női szemmel című sorozatának köszönhetjük – és nem csak azért kezdem ennek a kiemelésével, mert igazán hálás vagyok a kiadó munkatársainak, de azért is, mert a sorozatcímben jelölt nemiség a továbbiakban, úgy tervezem, nem fog előkerülni. Nekem, mint írással foglalkozó nőnemű embernek, inspirációt jelent a sorozat, a kötetei és bemutatói, de hálisten, ahogy érzékelem, a női szem csupán a címben kerül elő: a könyvek, legalábbis a Katlan, nem szorítják be magukat ilyen értelmezési keretrendszerbe, a sorozat szűkítő szándéka tehát inkább irodalomszociológiai szempontból releváns, aminek örülnünk kell.

Honnan közelítsünk egy ciprusi könyvhöz, ha ez az első ciprusi könyv, amit olvasunk? Hát ne a ciprusi irodalomtörténet felől. Ezt meg sem próbálom. Szerencsére számos alternatíva van, például a műfajiság. Elméletileg novelláskötet, de, ahogy a könyv kiváló szerkesztője, Kassai Zsigmond is megjegyezte mosolyogva, ezek nem novellák. Legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Ha viszont azt mondom, hogy flash fiction – vagyis nem csak én, maga a szerző, Maria A. Ioannou (hogy szokja a szemünk ezt a szép nevet!) is ezt a kifejezést említi –, akkor azzal már közelebb is vagyunk. A kötet tizenkilenc flash fictiont tartalmaz, tizenkilenc történetfoszlányt villant fel, amik közül a legrövidebb két sor, a leghosszabb tíz oldal, de a leggyakoribb a három-négy-öt szellős oldal. Tömörség, töménység jellemzi tehát az írót, de olyan tömörség-töménység, aminek, legalábbis ebből a kötetből úgy tűnik, valamekkora tér mégiscsak kell. Ezt úgy értem, hogy a szélsőségesen rövid, egy bekezdéses szövegek valamiért nem működnek annyira, mint azok, amelyekben töményen ugyan, de felrajzolódhatnak a figurák, azok tudata és az elképesztően izgalmas narratív hang, ami a kötetegészt jellemzi. Érdekes tehát, hogy Ioannou, jobban mondva ez a kötet, ugyan megpróbál extrém módon tömör lenni, de mégsem az ilyen típusú, hanem inkább a „középtömör" (minimum két oldalas) szövegekben brillírozik. Szóval ebben a könyvben nem születnek újabb egyszavas Weöres-versek vagy hatszavas Hemingway-regények, de a ciprusi Örkény-címkét már majdnem kiérdemli.

De inkább ne címkézzünk, mert az egyetlen pont, ami a két szöveguniverzum közöse – a terjedelmen kívül – az irónia, ráadásul annak árnyalatában sem egyeznek, úgyhogy erről ennyit. Nézzük inkább összehasonlítgatások nélkül, mi jellemzi a Katlan egyperceseinek poétikáját.

Először is a bravúros narráció: az elbeszélő minden esetben egyfajta erősen hiátusos, belső fókuszú elbeszéléssel képes felépíteni és érzékeltetni egy komplex világot, környezetet teremteni a főhős köré. Visszatérő befogadói élmény, hogy úgy érezzük, mintha egy érzékszervünk le lenne fogva, jobban mondva mintha minden érzékszervünk kontrollálva lenne a nálunk hangsúlyosan többet tudó elbeszélő által. Belebújunk a főszereplőbe, egészen közelről követjük cselekvéseit, gondolatait, de közben fogalmunk sincs, mi is történik, mi a kontextus, az előzmény, a lényeg. Mi az ok. Vagy, igen, menjünk tovább: ki a főhős. Kinek a tudatába bújtunk bele? Sokszor még ez is csak a szöveg végén derül ki, vagy ott sem. Így csodálkozhatunk rá például, egy szöveg legvégén, hogy a főhős egy kutya volt.

Illetve hogyan? Hogyan nem derül ki addig számunkra? Talán annyira antropomorfizálva volna az állat? Nem, illetve nem csak, és ez a másik gyönyörű jellegadó tulajdonsága Ioannou szövegének: a tárgyak és állatok sokszor emberivé lényegített centralizálása mellett a humán szereplőit rajzolja meg olyan szürreális és groteszk tollvonásokkal, hogy mire a kutyás elbeszéléshez érünk a könyvben, még ha van is néhány furcsaság benne (például egy oszlop megdugása), nem csodálkozunk különösképpen, könnyen olvashatjuk emberi főhős történeteként. Az emberi és az embert körülvevő természeti szféra éles határai tehát elmosódnak, emberi tudatot kaphat egy hangya vagy egy könyv is, és animális karaktert az ember, mindkettőt könnyed természetességű elbeszélés által.

Az összeolvadás nem csak narratív, de tematikai szinten is evidens: Ioannou történetei szinte kizárólag kitaszított, magukba zárkózó figurák, akik igen gyakran keresik a szeretetet, a barátságot, a kapcsolódást az emberek helyett a tárgyaknál. Ezek a karakterek szánandóak ugyan, de olyan élvezetes nyelvi közegbe kerülnek, amelyből hiányzik az itthon is ismerős mélabú vagy depresszív hangulat, a narrátor ugyanakkor mégsem neveti ki hőseit, nem teszi idézőjelbe őket, nem emeli el a környezettől, nem válnak komolyanvehetetlenné vagy papírmaséfigurákká – a tehetetlenség szülte agresszió, a magány, az esetlenség/elesettség, kitaszítottság oly módon válik szerethetővé, hogy közben megteremti a maga tragédiáját.

Visszatérve a kontrollált befogadói és domináns elbeszélői tudathoz: újabb értékelendő jellegzetessége a kötetnek, hogy bár strukturálisan, dramaturgiailag sokszor igen hasonlóak egymáshoz a szövegek (gyakori természetesen az in medias res-kezdés, a figura identitásának vagy csak a környezet pontos felrajzolásának a hiánya, a poénra futtatott lezárás), ez mégsem lesz túljáratva, nem ununk rá a rejtélyes vonulatokra, mert sehol nem öncélú, esetleges vagy a tematikával, adott világgal egységet nem képező gesztus. A motivikus vagy stiláris hasonlóságokkal együtt megvan a kötetben a heterogenitás, és Ioannou képes minden szövegében más, autonóm világot építeni fel.

És arról még nem is beszéltem, hogy a mottó („Amikor odabent valami forr, idekint szanaszét fröccsen") és az időnként novellák közé ékelt, egy-egy teljes lapot elfoglaló Fröccs szó értelmezése hogyan alakul át a szövegek olvasása hatására. Tehát hogy hogyan épülhet fel, a néhány legrövidebb, kevéssé sikerült alkotás ellenére, egy egymással párbeszédbe lépő, de önmagukban teljes értékű szövegegyüttes kötetkompozícióvá.

A narratív-prózapoétikai jellemzést a nulladik ponttal zárom: a fordító méltatásával. Pávai Patak Márta érzékeny munkájának érdeme az, hogy a ciprusi szerző szöveguniverzumát (gondolom én) az eredeti szövegek lényegiségét visszaadva és (ebben biztos vagyok) a magyar olvasó számára befogadható, elsajátítható módon ültette át a nyelvünkre.

Szóval hezitálás nélkül ajánlom ezt a ciprusi különlegességet, a kiadó munkatársainak pedig a további Maria A. Ioannou-kötetek fordítását, kiadását. Igazán megérné.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.