ZEKE GYULA: DOHÁNYLEVÉL A MINISZTER ASSZONYNAK

 

     Tisztelt hölgyem!
     Én írok önnek. És ez rendben is van így. Mind idáig bizonyára azt sem tudta, hogy a világon vagyok, én viszont egy ideje tudok róla, hogy ön a világon van. Ez is rendben van, én író vagyok és kávéháztörténész, ön pedig orvos és politikus. Normálisnak tetsző körülmények közt az orvosok és a politikusok nem érdeklődnek az írók (és a kávéháztörténészek) iránt, és megfordítva, az írók (és a kávéháztörténészek) sem érdeklődnek az orvosok és a politikusok iránt.
     A valóság persze mindig színesebb, mint a normalitás.
     Ismerek orvosokat, sajnos nem sokat, akik tisztában vannak a vers és próza gyógyító erejével, s nemcsak olvastatnak betegeikkel, de maguk is olvasnak.
(Álltam M-mel például a János kórház onkológiájának teraszán, talán a harmadik agyműtétje után, és M nevetve mesélte, mennyire fellélegzett a „doki bácsi”, amikor ő hét nap után letette Kosztolányit, és Adyt vette a kezébe.)
Politikusok is akadnak, akik időnként költőkre hivatkoznak (nota bene Kosztolányira sosem, Petőfire és Adyra annál inkább), sőt regényeket írnak maguk is.
Ismerek azután írókat, akiket orvoshoz visznek életük kockázatos óráján, sőt olyanokat is, akik önszántukból üldögélnek olykor a vajszín rendelők fehér padjain. Akadnak emellett napjainkban is literátorok, akik politikusnak (is) képzelik magukat, sőt olyanok is, akik a Pantheon félreeső zugaiból a Parlament kivilágított üléstermébe költöztek.
Nem mondhatjuk tehát, hogy a két – egymás köreivel is csak alkalmilag érintkező – társadalmi konglomerátum a Duna két oldalán élne a maga zárt világában, a kapcsolatfelvétel ritka esetei azonban mégis inkább alapvető különállásukra hívják fel a figyelmünket. Jól éreztem és érzem én is magam ebben a különállásban és ebben a különülésben, várakozom ugyan időnként a vajszín rendelők fehér padjain, de kórházba önszántamból nem megyek, és egy fikarcnyit sem képzelem magam politikusnak. Most mégis levelet írok önnek, méghozzá mindkét énemmel az ön mindkét énjének. Míg ugyanis az én tevékenységem nem érinti az ön köreit, az ön tevékenysége érinti az enyéimet, de sőt oly úgy zavarja, hogy hovatovább elveszítik kör formájukat. (Mandala-műtét!) Feje tetejére állt a világ, tudom, mégis furcsa ez, hiszem ön szolga (miniszter), én pedig úr vagyok, máson ugyan nem, de magamon hosszú ideje uralkodom már.
A levelem címéből láthatja, nem az egészségügyi reform, s benne a több biztosítós modell felé tett első lépések zavarnak általában. Álláspontom azokkal kapcsolatban megengedően kétkedő, de ez most nem tartozik ide, több szót nem is ejtek róla. Egyetlen dolog zavar a tűrhetetlenségig, a dohányzási tilalom vendéglátó terekre való kiterjesztésének terve. Ha ez az ön és a pártja programjában részét képezi az egészségügyi reformnak, annál rosszabb, hisz önnek is tudnia kell, hogy senki egy hörgőnyit nem lesz egészségesebb tőle, de ismétlem, ez mellékes a számomra. Írásom egyetlen célja, hogy szellemi eszközökkel szembeszálljak a tervezett tilalommal, és megakadályozzam a megvalósítását. Érvelni fogok, ez talán furcsa lesz az ön számára, hisz a vallásháborús állapotokat idéző hazai politikai viszonyok közt nem ehhez szokhatott hozzá. Reménykedhetem ezért csupán abban, hogy amikor igyekszem ön előtt feltárni a készülőfélben levő döntés oktalanságát, esztelenségét és tarthatatlanságát, ön képes lesz kikapcsolni a politikai támadottság kiváltotta védekezés pavlovi reflexeit, és mérlegelni az ellenvetéseimet. A politikus – meglehet, csak a számomra -, ott kezdődik, ahol és amikor képes kívülről (is) szemlélni önmagát, és nem csupán elgondolni, de nyilvánosan kimondani is: talán nincsen igazam. Vagy pontosabban: helyesnek és megvalósítandónak tartom a saját igazságomat, de tudatában vagyok annak, hogy más igazságok is vannak, amelyek létjoga nem alább való az enyémnél.
     De haladjunk sorjában! Mi készül valójában?
     A vendéglátó terek teljes dohányzásmentesítése nem hazai találmány, része csupán az Európai Unió régóta zajló dohányzásellenes kampányának.
     Miután a különféle rákfajták – mindenekelőtt a tüdőrák -, valamint az ugyancsak életveszélyes keringési megbetegedések és a dohányzás közti részleges és statisztikai jellegű összefüggés kétségkívül fennáll, s ugyanígy fennáll a vétlen nem dohányzók helytől és helyzettől függően változó mértékű fenyegetettsége, a dohányzás visszaszorításának általános célkitűzésével csak egyetérthetek. (Mi több, úgy vélem – persze nem képviselek senkit, s csak saját magamért állhatok jót -, hogy egyetért evvel a dohányosok egy része is.) Helyeslem, sőt örömömre szolgál ezért, hogy a képernyőkről és a bevásárlóközpontokból, az egészségügyi terekből és a közhivatalokból, a járművekről és a metróból, a munkahelyekről és az iskolákból (stb..) száműzték a dohányosokat.
     Nem tudok ilyenekről, de ha netán maradtak még a társadalmi életnek olyan nyilvános terei, ahol a dohányosok és a nem dohányzók – köztük is elsősorban a gyerekek -, elkülönítése nem lehetséges, helyeslem és támogatom a tilalom e terekre való kiterjesztését is. Sietve leszögezem, hogy a vendéglátás nyilvános és zárt terei, s közülük is főképp a kávés és az alkoholos terek nem tartoznak közéjük. Nem, több okból sem. Nem először is azért, mert a füstös és a füstmentes térrészek elválasztása - még a viszonylag kis méretű belső terekben is! - technikailag tökéletesen megvalósítható. Nem másodszor azért, mert – szemben a villamossal, a rendelővel és az okmányirodával – étterembe, sörözőbe és kávézóba nem kötelező járni. S nem harmadszor azért, mert ha a politikai hatalom egyszerűen az éttermek, sörözők és kávézók mindenkori bérlőire bízná, vajon üzletüket a fönt jelzett térelválasztásos módon, netán a dohányzásnak teljes teret engedve vagy épp mindenestől dohányzásmentesen kívánják működtetni, a piac igényeinek megfelelően szinte önmagától létrejönne a füstös és füstmentes vendégterek mindenki számára kielégítő tagoltsága.
     Föl nem foghatom ezért, miként kerülhetett az Európai Unió dohányzásellenes kampányának középpontjába a nyilvános vendégterek füstmentesítésének esztelen ötlete. Hiszen statisztikai alátámasztásra sem szorul, hogy e vendégterekben a dohányosok csak napi adagjuk egy kisebb részét – igen sokszor csak a töredékét - füstölik el, a többit a munkahelyek kijelölt szegleteiben, az utcán, és mindenekelőtt otthon szívják el. Könnyű belátni, hogy ha a dohányzási tilalom a zárt vendégterekre is kiterjeszkedik, az két kimondott célja közül az egyiket sem fogja elérni.
     Nem fogja csökkenteni először is sem a dohányzók számát, sem a dohányzás társadalmi összmennyiségét. Ezt számos állam esete bizonyítja, ahol már bevezették a tilalmat. Sikerült ugyan elérniük, hogy a vendéglátóhelyek forgalma – s ennélfogva a bevételei és az adózóképessége – csökkent, ám mit sem csökkent a dohányáruk eladásából származó állami jövedelem, vagyis a szóban forgó országok polgárai valószinűleg nem vásároltak és fogyasztottak kevesebb dohányárut azóta sem.
     A másik kimondott cél, a vétlen passzív dohányosok lehetséges ártalmainak csökkenése sem fog bekövetkezni, sőt épp ellenkezőleg, növekedni fog. Azt a füstöt ugyanis, amelynek a belélegzésétől az éttermek, a sörözők és a kávézók nem dohányzó vendégei a tilalom hatályba lépésétől imitt-amott mentesülnének, az utcán sétálók s főleg a dohányosok eleve is kiszolgáltatottabb családtagjai – köztük a gyermekei ? fogják megkapni otthon, ráadásként.
     Itt akár abba is hagyhatnám, ha bízhatnék a leendő törvény kezdeményezőinek és majdani megszavazóinak józan belátásában és önmérsékletében, ám a jelek szerint cseppet sem bízhatom semmi ilyesmiben. Ennek a törvénynek meg kell lennie, tekintet nélkül arra, hogy a vendéglátóiparnak okozott közvetlen kár és a vendégtársadalom érintett részének okozott sérelem mellett elér-e valamit a saját egyéb, messze néző céljai közül. Mindez arra mutat, hogy a háttérben mélyebb bajok húzódnak meg, amelyeket a törvényhozó láthatólag nem is érzékel, vagy ha igen, tudni sem akar róluk. Kezdjük az egyszerűbbekkel, amelyek a politika szintjén mutatkoznak.
     A törvényjavaslat európai és hazai előélete a modern politikai demokrácia ismert és újabb keletű anomáliáinak valóságos példatára. Nézzük végig, mi minden található e csomagban, amelyet bátran láthatunk el a „Demokrácia-deficit” felirattal.
     Itt van először is a Magyar Köztársaság és az Európai Unió közti viszony tisztázatlansága. Most, hogy a kissé hosszúra nyúlt és megalázó várakoztatás után ? nem egészen önszántukból ugyan, de ? beengedtek, és mi önszántunkból bent vagyunk, megmondaná lassan valaki, hogy hol a határa a nemzeti szuverenitásnak? Vagy az csak úgy a jövőre volt bízva, hogy majd kiderül? Jelen esetben: ha az egészségpurizmus brüsszeli bürokratái úgy látják jónak, hogy a zárt vendéglátó terekben ezentúl ne lehessen dohányozni, akkor a nyájállamok vezetői már csak a magukban való füstölgésre inthetik a polgáraikat? Arról szó sem lehet, hogy Írország, Olaszország, Anglia, Franciaország és mások igen, de Németország, Magyarország, Portugália, Görögország és mások pedig nem? Vagy horribile dictu, ha mindenki megőrül, akkor egyedül mi nem? S ha nem lehet szó róla, akkor miért nem? Benne van az EU jobb sorsra érdemes alkotmányában? Nincsen benne, csak kellemetlen, mert a nagyok ráncolnák a szemöldöküket, és mi elismerésre vágyó, szófogadó új tag akarunk lenni? Vagy ez sincsen, de a tilalom hazai bevezetése része valamilyen háttéralkunak, aminek a megkötése múlhatatlanul fontos az ország számára? Tetszene ön vagy valaki engem, minket végre tájékoztatni erről?
     A demokrácia-veszteség második eleme a többségi és képviseleti demokrácia szinte minden más területen is megmutatkozó csonkasága, az ön szakmája nyelvén fogalmazva: szervi elégtelensége. A társadalmi – többségi és kisebbségi – akarat két választási ciklus közti mellőzésére gondolok.
     Churchillt nem csak a szivarozásban követem, ide vonatkozó bonmot-ját is a magaménak vallom. Én sem tudok jobbat a titkos és egyenlő választójogon alapuló többségi és képviseleti demokráciánál, ennél fogva állati régi ösztöneimet szakadatlan szabályozva és fékezve mindent megteszek annak érvényben maradásáért. A többségi elvvel ugyan önmagában is baj van – korántsem biztos, hogy a többségnek mindig „igaza” van ?, ám legyen itt az iránti való bizalmatlanságom a magánügyem, amelyet konzervatív alkatomból származtathatok.
     Nem erről van szó. (Még csak arról sem, hogy az elmúlt időszak különféle szavazásai során a többség Magyarországon mindig a matematikai győzelmet arató legszámosabb kisebbséget jelentette. Ez majdnem mindenütt így van, mivel a társadalom egy – hol kisebb, hol nagyobb – hányada ilyen-olyan okokból távol tartja magát a politikától.) A magyar alkotmányos rendszer szereplőit – sem a pártokat sem az egyéneket ?, semmi nem készteti kompromisszumra. A kétharmados törvények kivételével, természetesen, ami bölcs korlát. Igen nagy baj volna, ha valaha bármelyik párt elérné a küszöböt, és hozzájuk nyúlhatna. Minden egyéb kérdésben az történik, amit a mindenkori kormányzó párt(koalíció) akar. A kép valamivel színesebb, minden ciklusban vannak olyan törvények is, amelyeket a két nagy tábor együtt szavaz meg, ismert vezetőik előszeretettel szoktak is hivatkozni rájuk, amikor a médiában az ádáz kompromisszumképtelenséget vetik a szemükre.
     Ám ha közelebbről megnézzük, láthatjuk, hogy csupa olyan dologról van szó, amelyek egész egyszerűen nem szolgálnak a menetrendszerű egymásnak feszülés alkalmas terepéül. A vendéglátóhelyek dohányzási tilalmának kérdése is ilyennek tűnik. Naiv módon ezért még abban is reménykedhetnénk, hogy a képviselők ez egyszer lazítanak a frakciófegyelem szigorú kötelmein, és természetes vonzalmaiknak engedve voksolnak. Végtére puszta statisztikai alapon valószínűsíthető, hogy a dohányzó és a nem dohányzó honanyák és honatyák megoszlása nagyjából azonos a koalíciós és az ellenzéki pártok tagjainak soraiban. (Ugyanígy a társadalom egészében, s ennélfogva az érintett vendégség körében is.) Nos, ha jól mérem fel a helyzetet, sem egymásnak feszülni, sem pártjaiktól függetlenedni, és természetes vonzalmaik szerint voksolni nem fognak a képviselő hölgyek és urak, hanem ezúttal is megtörténik a csoda, és a mindőjükre nehezedő EU-nyomásnak engedve nagy egyetértésben megszavazzák az ön törvényjavaslatát. Formailag minden rendben lesz, hiszen a szavazatainkkal mi bíztuk meg őket, hogy a parlamentbe üljenek, és törvényeket hozzanak. Még büszkék is lesznek magukra, hogy ezúttal nem torzsalkodtak, hanem mindannyian valami „jó” ügy szolgálatába álltak. Mint rendesen, ezúttal sem fog felmerülni egyikükben sem, hogy olyan kérdések eldöntése során, amelyekre a programjaik elkészítésekor nem utaltak vagy esetleg nem is gondoltak, s amelyeket ily módon a szavazataik leadásakor a választópolgárok sem mérlegelhettek, menet közben kell kinézniük a társadalomra, akarja-e a dolgot.
     S e ponton érkezünk el a demokráciaveszteség harmadik stációjához. Ezt a politikai szféra kóros kompetencia-túltengésének nevezném.
     Nyelvi akadálya – már ha ez egyáltalán érdekel bárkit is ?, sajnos nincsen e kiterjesztésnek, a politika a polisz ügyeinek intézését jelenti, s ez némi ügybuzgalommal szemlélve már majdnem a mindennel egyenlő. Ám mégis, amilyen nehéz megvonni az élet politikai és nem-politikai mezőinek határát, épp oly bizonyos, hogy két (s az utóbbin belül több) gyökeresen eltérő, saját törvényekkel bíró területről van szó. (A modernitás története ? mégpedig a diktatúrák és a demokráciák együtt! ?, leírható lenne a politikai szféra mind sikeresebb terjeszkedési hajlamának történeteként is.) A dohányzás ugyan magánügy, ám a dohányzók és a nem dohányzók szembenállása, érdekellentéteik, konfliktusaik és egymásról való vélekedéseik már nem mindenestől tekinthetők a civil, nem-politikai szféra részének. A füst kétségkívül átszivárog a túloldalra. S ha a nem dohányzó oldal érdekeit nézzük, a politika szabályozási igénye történelmileg nem tekinthető sem indokolatlannak, sem illetéktelennek. A dohányzás kultúrtörténete arról tanúskodik, hogy ha az állam mindenkori hatóságai a dohányzó és nem dohányzó terek elkülönítésével nem léptek volna fel a dohányosok ellen, úgy azok a saját jó szántukból sosem adtak volna nikotinmentes tereket nem dohányzó polgártársaik számára. (Amint hogy a magántereikben jobbára azóta sem adnak.) Amit tehát a politika e kérdésben eddig Magyarországon tett, avval a méltányos érdekkiegyenlítődést s ennélfogva a társadalmi béke fontos ügyét szolgálta. Ám most, a dohányzás nyilvános vendégterekből való teljes kitiltásának eltökélt szándékával megengedhetetlenül túllépte illetékességének határait, s fölborítani készül a dohányzók és a nem dohányzók közti méltányos és jól működő társadalmi kompromisszumot. Szándéka szerint mindenestől és eltökélten a nem dohányzók pártján áll – alább igyekszem feltárni, milyen rögeszmékre támaszkodva ?, valójában, föntebb már utaltam rá, nem lesz képes elérni, hogy azok passzív dohányosként kevesebb nikotint lélegezzenek be. (Ehhez a dohányosok számának csökkentésére, s ezáltal a dohányos családtaggal bíró családok számának csökkentésére kellene törekednie, ami kívánatos, de a magánszféra térbeli érinthetetlenségének követelményével egyelőre összeegyeztethetetlen feladat.) Ám ahelyett, hogy szorgalmazná a dohányzó és a nem dohányzó vendégség számára egyként megfelelő, egyébként számos helyütt már létező és jól működő megoldások kiterjesztését, a vendégterek teljes dohányzásmentesítésének keresztülvitelével oktalanul megaláz és mindennapi létezése fontos feltételétől foszt meg egy nagy létszámú társadalmi kvázi-csoportot, s egy füst alatt igen nehéz helyzetbe hozza a vendéglátós társadalmat.
     A törvényjavaslattal – s még mindig csak a demokrácia-veszteség kérdéskörében mozgunk – a föntieken túl további bajok is vannak. A keresztülvitelére irányuló politikai szándék megjelenítésének módja oly mértékben ellentétes a demokrácia szellemével, hogy az nyilvánvalóan csak tovább erodálja az iránta táplált eleve gyenge és a közelmúltban is számos alkalommal megtépázott bizalmat. Ön, miniszter asszony, mint a kérdésben illetékes minisztérium vezetője, elődjéhez hasonlóan igyekszik a lehető leghalkabban csepegtetni a dolgot, nem lustaságból, hanem jól érzékelhető politikai taktikai megfontolásból. Csak úgy mellesleg, néha hangzik el, hogy ezt akkor majd nemsokára megcsináljuk. A saját szempontjából a lehető legokosabban cselekszik. Tudja jól, hogy az egészségügyi reform politikai küzdelmeinek forgószelében – melyek sikerén vagy bukásán nem csupán a koalíció következő választási győzelme, de az SZDSZ puszta parlamentbe jutása is múlhat -, a nyilvános vendégterek dohányzási tilalma csak alig észlelhető őszi (vagy már tavaszi?) huzat lesz a parlament forró üléstermében. Azt is valószínűleg jól mérte fel, hogy az étterembe, sörözőbe, kávézóba és főként kocsmába (vidék!) járó dohányosok nem fognak az utcára tódulni a törvény ellen. A legtöbbjük – ez nem kizárólag az ön vagy a politikai osztály hibája, hiszen az emberek nagy hányadát Magyarországon semmi sem érdekli – csak akkor és onnan fogja megtudni a dolgot, amikor Ani kiszól a pult mögül, hogy „Mosmá’ ne gyújcsá rá b…g, mer tégedet meg engemet is meg….nak!” Ebből kitetszik ugyan, hogy a (szó)ismétlés nem anyja semmiféle tudásnak, mindez mégsem menti fel önt, a minisztériumát, a pártját és a kormánykoalíciót - várható tettestársként pedig az ellenzéket sem! – az előzetes tájékoztatás, s még kevésbé a vendéglátós szakmával és a társadalom érintett részével lefolytatandó társadalmi vita kezdeményezésének kötelme alól. (Ha egyébre nem, ennek utólagos demonstrálására mindenképp jól jöhet önnek ez az összeállítás.)
     Nem rejthetem véka alá a politikai rész végezetéül a törvényt kezdeményező párt iránti csalódottságomat. Nem gondolom ugyan, hogy az SZDSZ-ben, vagy akár csak a parlamenti képviselőcsoportban mindenki az önéhez hasonló neofita buzgósággal áll a dohányzás és ezen belül a nyilvános vendégterek dohányzási tilalmának kérdéséhez, egyelőre azonban kénytelen vagyok abból kiindulni, amit ön mond és tenni szándékozik. Hogyan lehetséges, hogy éppen a magyar parlament egyetlen liberális pártjának szakminisztériuma készül levezényelni a dohányzó kisebbség kiűzését a vendégterekből, a zárt terek közül az utolsó, számára még meghagyott nyilvános térből? Mert kisebbségről van szó nem csak a társadalom egészén, de a dohányzók összességének társadalmán belül is. Olyan kisebbségről, amelyik egy-egy vendéglátóhely némely napszakában többséget, olykor túlnyomó többséget alkot ugyan, ám törvényt hozni ellene mégis az oktalan kisebbség-üldözés klasszikus példája. Ugyanaz a párt lenne ez, amelyik örömömre elszántan védelmezi a stigmatizált faji, vallási, szexuális és más kisebbségekhez tartozók egyéni és kollektív jogait, emberi méltóságát és általában is az emberi jogokat? Hogyan fér össze Horváth Ágnes fejében mondjuk a könnyűnek minősített drogok legalizálását magában foglaló s az egész drogkérdést a megelőzés és nem a megtorlás felől megközelítő – számomra amúgy szimpatikus – liberális alapállás a vendégterek dohányosainak üldözésével, az ellenük hozott törvényt követően pedig a szankcionálásukkal, szélsőséges esetben a kriminalizálásukkal?
     Spanglit szívni az utcán, az aluljáróban és otthon liberálisnak tetsző, ám a presszóban cigarettázni liberálisnak nem tetsző cselekedet?
     Miként is hangzik az idevonatkozó maxima? A személyes szabadságom addig terjed, ameddig nem sérti a mások szabadságát. Konkrét esetben, akkor kellene és lehetne a politikai hatalomnak egyáltalában fontolóra venni a vendégterek szabályozásának kérdését, ha a nem dohányzókat ott érő sérelmek tartósak és kiküszöbölhetetlenek lennének. Ám, ismétlem, nem azok. (A vendéglátás mai állapotainak e szempontból való összegzését és a nem dohányosokat a vendégterekben ma még helyen- és alkalmanként érő sérelmek kiküszöbölésére tett javaslataimat a levél végén találja.) Ha pedig nem azok, akkor a készülő törvény egyedül a parlamentben lesz elfogadható, mindenki más számára, akiben a demokráciának nem csupán a jogváza, de a szelleme is él, elfogadhatatlan. Ha ön és a pártja mindezek ellenére kitart mellette, az a mai magyar liberális ideológia és politikai magatartás szétesése mellett arra is mutat, hogy az indítékok közt további rejtett, immár nem politikai jellegű vélekedések és ítéletek is meghúzódnak. Kettőt közülük közelebbről is szemügyre kell itt vennem. Egyikről sem gondolom, hogy afféle liberális szemléleti sajátosság lenne. Más-más módon, de globalizációs szellemi kortünet mind a kettő, kissé földhözragadt, hazai kiadásban. A szenvedélyhez és a kultúrához való viszony megváltozásáról van szó, mindkettő keserű tömörséggel összegződik a tervezett törvény indíték- és gondolatvilágában.
     Szó volt róla már, a vendégterek dohányzási tilalmának bevezetése része csupán az EU amerikai mintákat követő általános dohányzásellenes kampányának. A dohányzás, mondják, rákot okoz, a rákosok kezelése pedig – amelyet a nem dohányzó adófizetők is állnak ? sokba kerül az államnak, és kevés eredménnyel kecsegtet. Szorítsuk vissza a dohányzást, kevesebben fognak megbetegedni és meghalni, vagy csak később és egészségesen, kevesebbe fog kerülni a kezelésük, és mindenki boldogabban él, amíg meg nem hal. Bár nyilvánvalóan több ponton bele lehetne kötni, fogadjuk el helytállónak most ezt a képletet. Nem az a fő probléma vele, hogy nem egészen és nem így igaz.
     Aggodalomra inkább a mögötte álló világkép ad okot. A kampány – egyelőre!
– a józan valóságérzékelés talaján marad, amennyiben nem jelöli meg végső célként a dohányzás egyáltalában való felszámolásának vágyképét. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy e magatartás mögött kellő mélységű antropológiai belátások is állnának. Sőt, hogy az EU dohányzásellenes kampánya is osztozik az ? eredetileg civil ? szenvedély-ellenes mozgalmak életidegen, s végeredményüket tekintve emberellenes purizmusában, azt éppen a vendégterek dohányzásmentesítésének ötlete tanúsítja. Az ember e puristák világképében azért születik meg, hogy egészséges életmódot folytasson, és így haljon meg a lehető legkésőbb. Születhet okosnak vagy butának, szépnek vagy csúnyának, feketének vagy fehérnek, boldog csak akkor lehet, ha egészségesen és szenvedélymentesen él. Egészség és boldogság ugyan kölcsönös függésben látszanak állni itt, a viszonyuk valójában egyoldalú. A boldogságnak elengedhetetlen feltétele az egészség, ám az egészséges állapot elérésének nem elengedhetetlen feltétele a boldogság. Aki egészségesen él, annak a boldogsága előtt már nem tornyosulnak különösebb akadályok, az mintegy önmagától lesz boldog. A boldogság az egészség puszta szinonimájává silányul, elveszíti számukra mindig gyanúsan homályos és kockázatos metafizikáját. Az ember önelveszejtésre hajlamos, megátalkodottan gyenge lény a szemükben, akit ezért tiltásokkal és megszorításokkal, valamint az „egészséges” életmódra való szakadatlan felszólítással kell a jó útra terelni.
     Hogy ez épp mit is jelent, az persze koron- és helyenként változó tartalmú – egymásnak olykor rövid távon is mókásan ellentmondó - maxima-készletet takar, attól függően, hogy az intézményes orvostudomány egy-egy kérdésben épp milyen álláspontot képvisel, és hogy ebből mit tart piaci értelemben mozgósíthatónak a média. A puristákat azonban ez kevéssé érdekli. Intelmeik éppen való tartalma mindig másodlagos egészségkomplexusuk rögeszméjéhez képest. (A purista ideáltípusát villantom fel csupán, ezért önzetlenül eltekintek az „egészséges” termékek mögött álló monopolérdekek és az ideológia összefonódásának boncolgatásától. Jóindulatúan feltételezem, hogy a cégek marketing-puristái tényleg más emberek, mint a hívő egészségmániások, és ? már makulás lélekkel ugyan, de ? hiszek benne, hogy érdek és idealizmus kettéválasztása akkor is indokolt, ha ugyanarra az eredményre vezetnek.)
     E rögeszme mennyei szótárában pedig egész egyszerűen nincsen helye a szenvedély szónak. Különösen és tanulságos módon nem a magyar nyelvben, amely egyébként zseniálisan jár el, amikor a létezés legbecsesebb „ős-valami”- jének felemelő és a mélybe taszító, eufórikus és tragikus, méltóságteljes és megalázó vonzáspontjait belső elválaszthatatlanságuk szellemében egyetlen szóból kiindulva nevezi meg. (Míg a szenvedély és a szenvedés szavak közös töve a magyarban jól érzékelhető, tárgyunk szempontjából sem haszontalan felhívni a figyelmet arra a szétesésre, amely e téren a nyugati nyelvekben mutatkozik. Az ógörög pathos különféle jelentései még természetes egységben tartják a kettősséget, a latin passio pedig egyenesen a „szenvedés” felé viszi el, ám a szót megöröklő modern nyelvekben csak a „kedvtelés” irányába higított pozitív jelentés maradt meg, a „szenvedés” pedig új szavakat kapott: la passion – la souffrance; passion ? suffering; ePassion – sLeiden.) Hiába tette azonban meg valamikor a nyelv a magáét, mai használói a szelleme ellen szegülnek. A magában álló „szenvedély” még hordoz pozitív jelentéseket. A szerelemet – ha igyekeznek is minél hamarabb túllenni rajta, mert nem tekintik elfogadhatónak a vele járó szenvedést és kiszolgáltatottságot ?, a puristák sem merik eltörölni, hiszen az ideális esetben házassághoz, családalapításhoz és gyermeknemzéshez vezet, ami része az egészséges életmódnak, és így az ő világképüknek is. Avval sincsen különösebb bajuk, ha valaki bélyeget gyűjt, a kelleténél többet kirándul vagy bolondul a dzsesszért. Ám hogy mit gondolnak valójában a szenvedélyről, azt híven tükrözik a belőle képzett állandó szókapcsolatok. Káros szenvedély, kóros szenvedély, pusztító szenvedély, őrült szenvedély, bűnös szenvedély, beteges szenvedély, szenvedélybetegség, szenvedélyfüggőség és társai állnak szemben a mai magyar nyelvben a puszta szenvedéllyel. Néhány harcias egészségpurista persze még a náluk jóval hatalmasabb piaci érdekek hátszelének támogatásával sem lett volna képes ilyen mértékű nyelvi előrenyomulásra.
     Kapóra jött ehhez az államhatalom is, amelynek – s e tekintetben a Kádár korszakot egy kalap alá vonhatjuk az 1989 utáni időkkel – mindenkor elemi érdeke fűződött a konszolidált állapotok, s az általában vett normalitás fenntartásához.
     Természetesen semmilyen államhatalomtól nem várhatjuk és várjuk el, hogy a különféle szenvedélyek társadalmi méretű patologizálódását – lám, mivé lett ama pathosz! -, egyetértéssel fogadja, de igenis elvárhatjuk, hogy helyet biztosítson számukra a mindennapi használatban kissé megkopott antropológiájában.
     Ha nem így tesz, avval nem az a legnagyobb baj, hogy akaratuk ellenére óhajtja boldogítani az embereket - esetünkben a saját szavazóinak egy részét is! -, hanem épp a politikája mögött álló emberkép ijesztő silánysága. Tényleg komolyan gondolja a miniszter asszony, valamint pártja és koalíciós partnerének képviselői, hogy az alkoholfogyasztás és a dohányzás oktalan szokás, puszta gyengeségből fakadó mindennapi rutin, amelyet az állampolgárok boldogulása érdekében vissza kell szorítani, ideális esetben pedig eltörölni? Ha a saját életükben nem tapasztalták volna meg – ezt még rossz indulattal sem feltételezhetem ?, nem rémlik tanulmányaikból, hogy az ember esendő lény, aki létezése súlyát bizonyosan bekövetkező haláláig csak roppant erőfeszítés árán képes elviselni, s e roppant erőfeszítéshez segítségre van szüksége? Senki nem szólt, hogy a közvetlen családtagok – már ha vannak ?, a távolabbi rokonság, a barátok, a pártok, a nemzet az ENSZ és az istenek támogatása általában kevés, s hogy a roppant borulékony belső egyensúly fenntartásához az emberek nagy többségének ártatlan és ártalmas szokásokra, külső segédletekre is szüksége van? Nem tudnak róla – s orvosként különösen ön, miniszter asszony ?, hogy a nikotin és az alkohol ugyan elvégzik a maguk romboló munkáját a testben, ám cserébe igen sokszor segítenek a léleknek, hogy a testben maradjon, s esetenként még az egyén és az emberiség üdvére jól is érezze magát ott? Nem akadt a közelben egy viseltes lélektani tankönyv, amelyből értesülhettek volna, hogy a szenvedély megvonásával az addig lekötött és formára lelt életenergiák könnyedén romboló alakot ölthetnek, és a test más frontjain hozzák a jobb sorsa érdemes egyén tudomására, hogy baj van? Vajon becsesebb az agydaganat a tüdőráknál, a pánikbetegség az érszűkületnél, a depresszió a májnagyobbodásnál? Nem tudnak róla, hogy nem csak a büdzsében, de az egyén lelki háztartásában sincsen semmi sem ingyen? Nem hallották, hogy test és lélek kényes egyensúlyát megtalálni és megtartani roppant nehéz feladat, fölborítani viszont nagyon könnyű?
     Mindeme meggondolások kínosan kézenfekvőek, ám a tétjük annál magasabb. A dohányzás-ellenes kampány önmagában is problematikus, mert a hátterében az „egészséges” ember purista (tehát igenis és sajnos: fasisztoid) vágyképe áll. A vendégterek teljes dohányzási tilalmával az EU nem csupán e vágykép elérése felé tett és tesz eredménytelen, ám látványos lépéseket, de a mindeddig tiszteletben tartott személyes szféra küszöbéig is elérkezett. A számos helyütt már létező, és nálunk most készülődő törvény jelentősége így messze túlmutat a szűken vett tárgyánál. Magyarország mindössze negyedik éve tagja az Európai Uniónak, és a társadalmának máris egy olyan törvénnyel kell szembesülnie, amely nem csupán az EU másutt fennen hangoztatott alapértékeivel ellentétes, de a saját testhez fűződő legelemibb jogokat is sérti.
Szégyenletes tény, a vendégterek teljes dohányzási tilalmával az EU „demokratikus” úton vonta szűkebbre a kisközösségi és a személyes szféra határait, mint azt a modern diktatúrák valaha is tették.
     A dohányzás-ellenes kampány, s ezen belül épp a vendégterek teljes dohányzásmentesítésének vévigvitele egy másik igen fontos tekintetben, a szimbolikus kultúra terén is önromboló érzéketlenséget tanúsít. Brüsszeli kiötlői és engedelmes tagállami végrehajtói a jelek szerint nem csupán Európa éttermeit és sörözőit, kávéházait és talponállóit óhajtják kiszellőztetni, de a saját fejük után az európai polgárokét is. Nem képesek ugyan elpusztítani a rákot, ezt a lomha mozgású, ollóival életfonalakat vagdosó szívós állatot, ám máris komolyabb eredményre jutottak a kollektív ? történeti és mitologikus - emlékezet rombolásában, mint azt a múlt eltörlését igérő ideológia földi pályafutása során valaha is remélhette. Nem tudnának róla, hogy minden rágyújtás ismétlés, emlékezés és áldozat? Hogy minden gyufa lobbanása az ősrobbanást idézi meg, a cigaretták és a szivarok parazsa a testben lüktető lélek magányos fényjelzése, néma sóvárgás az ismeretlen felé? Elfelejtették, hogy az emberi kultúra a tűz mellett született? A füstről sem jut eszükbe semmi?
     Nem rémlik? Tényleg nem látják, hogy a vendégterek füstmentesítésével az áldozat és emlékezet utolsó – profán és öntudatlan, de mégiscsak megmaradt – színtereitől fosztják meg a társadalmat? Komolyan gondolják, hogy nincs szükségünk mítoszra? Hogy addig tologatjuk majd magunk előtt a bevásárlóközpontokban fémkosarainkat, és legeltetjük szemünket a polcokon, amíg a roppant emlékek mind kimúlnak, és az úgy jó lesz?
     Azt már csak mellesleg említem, hogy a magyar kultúra – sok más európai társához hasonlóan -, nagyjából a 16. század vége óta dohányfüstben úszik. S hogy e füst ezüst hullámán a szellem hány hajósa indult
útnak, s talált lebegő tájakat... Nem gondolom, hogy nikotin nélkül - s azon belül: füstben úszó nyilvános vendégterek nélkül - nem lenne kultúra.
     Valami lenne a mostani helyén, amit annak mondanánk. Azt sem gondolom, hogy a miniszter asszonynak dolga lenne tudni dohány és szellem termékeny viszonyáról, és csillogó szemmel szeretnie azt. A műveltségi minimumban, pontosabban annak számonkérhetőségében sem hiszek.
     Mindenki azt olvas és hallgat és néz, amit szeret – már ha egyáltalán valamit, és nem fogok vele vitatkozni arról, hogy mit tart szépnek és jónak.
     Megengedhetetlen és mélyen felháborító mindemellett, ha egy kormány emberboldogító hevületében olyan értékeket rombol le, amelyeknek a létezéséről fogalma sincsen. Már legalábbis addig, amíg a kultúra ügyeinek szabályozására minisztériumot tart fenn, és amíg nem mondja ki nyíltan, hogy az irodalom, a zene, a képzőművészet és ez az egész vircsaft csak púp a hátán.
     Amint már utaltam rá, a dohányzásellenes kampány legalább két tekintetben önmagában is problematikus. Az először is a vágyott végcél radikalizmusa, s e végcél mögött álló emberkép tarthatatlan volta miatt. A szenvedélymentes ember társadalmi méretű uralomra jutásával az egyesült Európa országai demokratikus úton jutnának el az emberi személyiség fasiszta jellegű lecsupaszításáig. Mintha a vezetői megfeledkeztek volna a legkézenfekvőbb, ám egyben talán a legfontosabb igazságról: a civilizáció eddigi értelmében vett emberi személyiség nem attól életképes, hogy sportol és tisztálkodik, „helyesen” étkezik és érez, eleget alszik és nyolc órát dolgozik, valamint tartózkodik az ivástól és a dohányzástól, hanem attól, ha mindig és szükségképp roppant erőfeszítéssel sikerül egyensúlyra juttatnia magában a teremtő és a romboló princípiumokat. S a társadalmakra – még bonyolultabb, áttételes módokon ?, ugyanez érvényes. Ha a legjobb indulattal mindössze azt feltételezzük, hogy elfeledkeztek erről a nem túl magas röptű, ám annál kíméletlenebb igazságról, és egyszerűen nem tudják, mit tesznek, akkor még inkább dolgunk szembeszállni velük és hazai képviselőikkel. Problematikus a dohányzásellenes kampány másodjára azon módok és eszközök miatt, ahogyan és amelyekkel e célja elérésére tör. A dohányáruk dobozainak gyászkeretes fenyegetései álságosak és bűntudatot keltenek. Álságosak, mert ahelyett, hogy a mérsékeltebb dohányzás előnyeire hívnák fel a figyelmet, a nikotint kizárólagos halálokká, s evvel a dohányost önmaga és a környezete gyilkosává teszik. Álságosak, mert azt sugallják, hogy más veszély nem is fenyegeti az egészséget, és a Földön egyéb tekintetben rendben mennek a dolgok. Pedig evvel a logikával – semmi abszurd nem lenne benne! – bízvást fölcimkézhetnénk gépjárműveinket: „A kipufogógázok rákot okoznak!”, üdítőitalainkat: „Inkább sört itasson gyermekével!”, föltáblázhatnánk a forgalmas kereszteződéseket: „Szívroham-zóna!” és már a települések határában óriásplakátok hirdethetnék: „Az élet halálhoz vezet!”.
     Külön is problematikus és álságos a dohányzásellenes kampány szóban forgó, újabb keletű stratégiája, a vendégterek teljes füstmentesítésének kényszeres programja. Az, mert – erről is szó volt már – bizonyíthatóan nem vezet el a dohányzás társadalmi összmértékének csökkenéséhez. Az, mert a nem dohányzó vendégkör alkalmankénti passzív dohányzásának egészségi kártételeit fölszámolja ugyan, de egyben át is terheli a nyílt közterek és a magánszféra tereinek nem dohányzóira, köztük a mindig legvédtelenebb gyerekekre. Nem csak méltánytalan, de egyenlőtlen is ez a csere, hiszen a nem dohányzó vendég passzív dohányzási ártalma alkalmankénti és viszonylag rövid tartamú, a gyermekek és a nem dohányzó felnőtt családtagok terhelése viszont folyamatos és kivédhetetlen. Álságos végezetül a tiltás azért is, mert az állam és a kormányzat úgy tetszeleghet a lakosság egészsége védelmezőjének szerepében, hogy a dohánytermékek eladásából származó hatalmas jövedelme – a dohánytermelés és –kereskedelem 1850 óta állami monopólium Magyarországon!, mit sem csökken a vendégterek dohányzási tilalmának bevezetésével.
     Jeleztem már, hogy a probléma, már amennyire tényleg létezik, ráadásul viszonylag egyszerű eszközökkel megoldható. Szó sincsen arról, hogy csak a teljes tiltás útján állnának elő olyan állapotok, amelyek mentesítenék a nem dohányzó vendégkört a passzív dohányzás lehetséges kártételeitől.
     A zárt vendégtereken belül a dohányzó és a nem dohányzó térrészek elválasztásának kötelme 1999 óta áll fenn Magyarországon. Egy ideig komoly derűt keltett az intézkedés, hiszen a füst a jobbára osztatlan légterekben nem tisztelte a hamutartóval ellátott és a nem dohányzó vendégek számára fenntartott asztalok közti határokat. Mindamellett már ez a lépés is sokat könnyített az utóbbiak helyzetén, amint cseppet sem mindegy, hogy a lakásunk hány méter távolságban fekszik egy-egy lámpás kereszteződéstől. Nagyobb alapterületű helyeken viszont, ahol lehetőség volt egész traktusok kijelölésére, az elkülönítés már korántsem csupán szimbolikus jelentőséggel bírt. Kis idő múlva azután tovább javult a helyzet, 2002 óta ugyanis az ÁNTSZ csak olyan üzletek nyitását engedélyezi, amelyek elszívóberendezés(eke)t építenek a vendégtérbe.
     Bizonyos határidőn belül kötelezte emellett a már meglévő helyeket is az elszívók beszerelésére. Mindevvel természetszerűleg a dohányosok nikotin- és egyéb káros végtermékterhelését is mérsékelte. A teljes dohányzási tilalom bevezetése után e berendezések kidobandó ócskavassá válnak, a vállalkozásként messze nem mindenütt és feltétlenül sikeres éttermek, sörözők és kávézók, de még a falusi kocsmák jó része is hiába áldozott rájuk pár éve súlyos milliókat. Felteszem, nem szerepel a minisztérium tervei közt a kártérítésük.
     Az elszívó berendezések sem egyformák, ám a legköltségebbek közt léteznek olyanok, amelyek az osztatlan légtereken belül is tökéletes elkülönülést biztosítanak. Hiába van mondjuk a dohányzó és a nem dohányzó asztal mindössze egy méternyi távolságra egymástól – tapasztalásra a Prága kávézót ajánlhatom ?, a füst nem megy át a képzeletbeli határon. Nem tudom megmondani, hogy milyen számban, de léteznek tehát máris olyan helyek, ahol a dohányosok és a nem dohányosok kölcsönös érdeksérelem nélkül ülhetnek, beszélgethetnek és fogyaszthatnak egymás mellett.
     Keresve sem találunk olyan vendéglátóst – még ha ő maga nem dohányos is ?, aki a dohányzást és a vendéglátást egyáltalán el tudná képzelni egymás nélkül. Ám vannak köztük olyanok, igaz, egyelőre nem sokan, akik önként üzletük füstmentessége mellett döntöttek. Ilyen hely például a Kosztolányi Dezső térből nyíló Tranzit kávézó, melynek tágas teraszán a melegebb hónapokban nem csak egész családok befogadásárta alkalmas kanapék és fotelek, de hintázásra kitűnően használható trópusi függőágyak is vannak. Sőt, homokozó és pelenkázóhelyiség is. De nem dohányzó üzlet mondjuk a Krisztina körúti Csészényi kávézó, valamint ugyancsak önszántából számos étterem sem. Nem kellene tehát az államnak és az önkormányzatoknak egyebet tenniük, mint szóban, vagy esetleges kedvezményekkel szorgalmazniuk az ilyen helyek alapítását, s egycsapásra jóval több lenne belőlük.
     Azokat a helyeket pedig, amelyek továbbra is füstben óhajtanák élni napjaikat, mindössze arra lehetne kötelezni, hogy a bejáratnál jól olvasható táblán tudassák e tényt beérkező vendégeikkel. Amint az imént írtam, ezeknek nagy részében is elszívók működnek már, és – ha csak nem túl kicsiny alapterületűek ?, a dohányzó és a nem dohányzó térrészek elválasztása hatékony módon megvalósítható, s részben már be is következett.
     Az elmondottak fényében a törvényt, ha mégis és csak azért is keresztülviszik, nem tekinthetem egyébnek, mint kártékony ostobaságnak, amely ellen a személyes szabadság, az európai kultúra és a puszta józan ész nevében és híveivel együtt váltig tiltakozom és tiltakozni fogok.

 

 

****************

 

MARKO VEŠOVIĆ: PIRKADAT

 

 

 

****************

 

JÓZSA MÁRTA: A FÜST MINT METAFORA

 

     Apám orrából, füléből áradó füstkarikák emléke eleve meghatározza, hogy mi legyen a viszonyom a jóhoz és a rosszhoz egy olyan korban, amely most éppen kitalált valamit. Megtalálta ellenségét, a füstöt. Állok egy ház előtt, ott pipál előttem a Börzsöny, hiányzik a füst. A lényeges füst, nem az, amit azért szív az ember, mert már kell a nikotin. Amit nem akkor szippantok be, amikor éppen hiányzik a cigaretta, hanem az, amibe beleburkolózom, és a füst már majdnem olyanná válik, mint a gondolat. Ez a kurzus már nem látja a nikotin, meg a kátrány mögött a füstöt.
     Hanem minden egyebet.
     Mert ki az, aki még füstöl? TGM szerint Amerikában az utcaseprők és a filozófusok. Megjegyzem dohányoznak mások is Amerikában, azok a kormányépületek előtt, lapítva oldalazva teszik, vagy fűtetlen, szellőzés nélküli üvegkalitkákban, hogy mindenki láthassa: ők azok. Ők azok, akik nem törődnek azzal, hogy mi a trendi, hát így jártak, belesodorták magukat az illegalitásba, kezükben tartják a stigmát. Ami ott érződik, az kérem nem füst: ami ott terjeng a levegőben, az maga a kénköves pokol, a lelkiismeret-furdalástól űzött ember kipárolgása.
     Könnyű dolga van már annak, aki megpróbálja megbecsülni: melyik film mikor keletkezett. Korszakolható: korábban mindenki, vagy legalábbis sokan cigiztek a vásznon, többnyire a művészek, vagy elfoglalt emberek, értelmiségiek fújták szinte kötelező módon – talán éppen az a réteg, amely a korábbi, még nem mozgó vásznakon tüdőbajban lelte halálát, s e keserves davosi rém, tudjuk, átlényegült a finom, túlérzékeny, hajszolt, vagy éppen ábrándozó lélek végzetének metaforájává. Aki, ha csak a Varázshegyen is, még felemelt fővel köhöghetett.
     Nézem, hogy a Börzsöny, az bezzeg pipál szabadon, épp az imént néztem meg Leni Riefenstahl Olimpia-filmjét – korábban sohasem volt időm egyvégtében végignézni. A vitorlás versenyeket Kielben tartották a ’36-os olimpián, a nem is tudom, hány méteres hajóosztályban a brit, s tán a holland csapat versenyez épp. Poétikus ábrázolása a heroikus és gáláns küzdelemnek, győznek az angolok, elegánsan, de nem könnyedén, megfeszül minden izom, működik a ritmusérzék, kicsattan az egészség, az arcokon feszül a koncentrálás, a kapitány szájában füstöl a szivar, és a hajó befut a célba! A szivar és a győzelem öröme egy mosolyban.
     Nézem, ahogy pipál a Börzsöny, mert neki szabad, hiányzik a füst, és főként a mérték, mely igazságot engedne tenni lényeges és lényegtelen, füst és füst között. Majd ha nagy leszek, és szabad lesz cigiznem – mondtam minden egyes, a fürdőszobában titokban elszívott Kárpáci után. Mezítlábas Kárpáci, fináncláb nélkül, a legjobb a szentgyörgyi, ahol azt is tudják a bennfentesek, hogy melyik gépsorról jön le a legjobb, ha jól emlékszem, a tizennyolcasról. Azt keresgélik a trafikban, turkálva a dobozok között, a tîrgovişteit undorral odébb lökik, az regáti, szar. A trafikban amúgy szálával is lehet venni, no és egy lejre is, ami úgy történik, hogy néhány szálat kivesznek a megbontott csomagból, és papírba tekerve odaadják, tán öt-hat szálat adnak egy egylejesért. Marosestiből többet adnak egy lejre, de az nagyon büdös, azt csak a megrögzött alkoholisták szívják, tanították volt nekem, apám is csak hó vége felé. Szaladj el, fiam, a trafikba, hozz egy lejre Marosestit, meg egy lejre savanyúcukrot, azt már a boltban mérték. Ragadt. Az egy lejre cukorka annyira összeragadt, mire hazaértem, hogy szinte egy tömb volt, és méltányolandó, hogy a gyerekre is gondoltak, ha elküldték cigiért: míg kicsi, addig szopogat, ha nagy lesz, akkor majd cigizhet.
     Ez volt a gyerekkor. Pubertáskorban az ember eléggé nagy lett ahhoz, hogy elcsórjon egy szálat, télen a fürdőszobában szívta el, bőszen szellőztetve, meg dezodort fújdogálva közben, érezve, hogy közelít a felnőttség. Nyáron egyszerűbb volt, mint minden: a kert végében fújtuk a füstöt, a házból nem látszott, utána zöldhagymát volt célszerű enni, úgyhogy eleve zsíros kenyérrel mentem ki a kertbe, cigi, zsíros kenyér, olvasás. Volt ott egy sündisznó, Eleknek hívtuk, mindig odajött. A serdülés első, édes füstjei. A második emeleti lányvécé a suliban, ahol megtiltottuk a pisilést is: csak cigizésre használtuk, valaki mindig őrt állt az ajtóban. Így nőtt fel az ember a fittnessz-kor előtt.
     Pipál a Börzsöny, hűvös van, tegnap bezzeg tombolt a februári tavasz, a madarak nem zavartatták magukat fészekrakás közben, a macskák mindenütt dugtak, őzek ugráltak körül az erdőn, mint a Jehova tanúinak aluljáróban osztogatott képeskönyvein, ember, állat együtt örül. A nyirkos párában már nem esik igazán jól a füst, olyan, mint a repülőtereken fenntartott hideg, fémszékes kalitkákban szívni, ahol lesütött szemmel, sunyin elszív az ember tíz-húsz szál cigit. Annyit, hogy már utálja, hogy aztán ne hiányozzék olyan nagyon. Hirdetik a műanyag cigit mostanában, csak nikotin van benne, füstje nincs, de páragépet azért komponáltak bele, az illúzió végett. Rágyújtani már nem lehet, de pöfékelni azért még igen. A füst már tilos, az ujjak közt még lehet egy karcsú fehér szálat billegtetni, amint gondolkodsz. Vagy utcát söpörsz. A fittnessz-kor savanyú cukorkái. Amikor már a filozófusnak sem nézik el, amit az utcaseprőnek még tán igen.
     Megint az olimpia-film: a kor, amikor még úgy viselkedtünk mint a felnőttek. A berlini olimpián a képek tanúsága szerint (és persze szó ne is essék itt a film eszmei tartalmáról, propaganda-jellegéről, a birodalom szolgálólányáról
és egyebekről, az egy másik diskurzus) az életet felnőttek élték.
     Felnőtt emberek. Bajszos uracskák, segges asszonykák versengtek egymással.
     Még éltek, nem csak teljesítettek.
     Mi ment itt füstbe? Kérdem én.
     Az egyedüli érdekes válaszok azok, amelyek szétrombolják a kérdést.
     Mondaná Susan Sontag.