hirdetés

Füzi László: Mindig keletkezett egyfajta hiány

2010. június 17.
Világok határán címmel jelent meg Füzi László ikerkönyve, mely egyszerre visszaemlékezés, esszé és szociográfia. A gyermekkor tájairól, a műfaji és térbeli határokról, és a könyv keletkezéséről Szegő Jánossal beszélgetett.
hirdetés

Litera: Roland Barthes írja egyik személyesebb esszéjében, hogy csak a gyerekkornak van vidéke. Neked mikor és miért lett fontos ez a külső-térbeli és belső-időbeli vidék?

Füzi László: Nem a vidék, hanem az a világ, amelyikben akkor éltünk, s azt hiszem, ma túlzásnak hat, ha azt mondom, hogy a gyerekkoromtól. Ahogy a könyvben írom is, mondatokat mondtam magamban arról a világról, s akkor úgy gondoltam, írni is fogok róla, viszont azt is tudtam, hogy azokban a formákban, amelyeket akkor olvastam, nem lehet megírni azt, amit szerettem volna. Ezzel gyakorlatilag lezárult  a történet, s elkezdődött egy másik, az vezethetett ehhez  a könyvhöz.  Az írásaimban az ún. szaktanulmányok mellett előjöttek az esszére utaló jegyek, a tájról, tájakról is egyre többet írtam, a belső világ kapcsán a magam világáról is, néhány töredéket azokból az írásokból már átvehettem ebbe a könyvbe. Lengyel András, a kiváló művelődéstörténész egyszer készített egy hosszú interjút velem, a régi világaimra kérdezett rá, nyilván azért, hogy megtudja, ki is az a fiatalember, aki már egyetemistaként, Ilia tanár úr oldalán járt hozzá beszélgetni, ennek a beszélgetésnek már a Világok határán címet adtam, s valójában akkor döbbentem rá, hogy valamikor a magam világaival is szembe kell néznem. Persze minden nagyon lassan, s minden tudatosságot nélkülözve történt. 

Világok határán című új könyved műfajok határáról is tudósít. Esszé és emlékirat, szociográfia és családtörténet. A nagyszerkezet kialakításakor mennyire lebegtek a szemed előtt műfaji kódok, irodalmi előzmények? Mennyire az irodalmár írta ezt a művet, és mennyire az egykorvolt gyerek?

Az előbb azt mondtam, hogy a régi formákban nem lehetett ezt megírni, s feltehető, hogy a hosszú  idő alatt a forma is formálódott, de ezek a kérdések számomra akkor, amikor írni kezdtem, nem léteztek. Egy délután leírtam a bennem élő foszlányokat címszószerűen, s írtam. Egy szempont mégis volt, annyi tanulmány után elhatároztam, hogy a főszövegben, a könyvben ez nagyobb betűvel szerepel, nem lehet idézet, ezen  a ponton szakítani akartam azzal, amit eddig csináltam, legalábbis erre a könyvre terjedően. Természetesnek gondolom, hogy a könyvben beszélgetek más könyvekkel, műfajokkal, szerzőkkel.  

Felülről vagy alulról kezdted el írni? Az emlékek rögzítésével indítottál, vagy felvázoltad azt a konstrukciót, amelybe az egész szövegnek helye lett.

Nagyon egyszerűen, mondhatnám azt, hogy lineárisan. Leültem, s írtam, elkezdtem az elején, legalábbis a főszöveget s a végén befejeztem, teljesen bennem élt mindaz, amit leírtam. Közben még jól is éreztem magam. Ehhez az egészhez egyetlen e-mail kellett, Villányi Laci kért tőlem írást a vonat-számukba, azt válaszoltam neki, hogy persze, megírom, hiszen bejáró diák voltam Fertőszentmiklósról Sopronba, s amikor ezt a mondatot leírtam, akkor gyakorlatilag éreztem a könyvet, akkor egyből egymás alá beütöttem a címszavakat, de az se nagyon kellett már, írtam szinte folyamatosan, s utána jöttek az ún. jegyzetek.   

Az emlékezés egyik dilemmája, hogy megbízzon saját magában, hogy elfogadja az emlékezés igazságát, valóságát. Te gyerekkorod történetét gyakran lábjegyzeteled tudományos idézetekkel, történeti adatokkal. Ezáltal a kontextus folyamatosan tágul. Kérdés, hogy nem csorbul-e?

Nem tudom megítélni, hogy csorbult-e, vagy nem, s ha igen, akkor mi és hogyan csorbult. Természetesen mondhatjuk, hogy az ember a gyerekkori világát teremti újra, de már ez sem igaz így, mert ebben az újrateremtésben, ha egyáltalán az, már a mai énünk is benne van. Én azt éreztem, hogy az az írás, amit szinte egy lendülettel elkészítettem, nem teljes, ezért kell egy másik szint is, amivel teljesebbé tettem. Példát mondok, a határról ebben a könyvben mindenképpen írnom kellett, mert ott éltünk, a nyugati határ tövében, mondhatnám úgy, hogy benne a határsávban, de nekem a határról semmilyen tapasztalatom nem volt, mert soha nem láttam. Az elsődleges élmények közt tehát nem szólhattam róla. Ugyanígy voltam-vagyok a Fertővel, ott éltünk a szomszédságában, de gyerekkoromban soha nem láttam, mert nem mehettünk a közelébe se. Így a közvetlen tapasztalatok leírása mellett formálódott egy másodlagos szint is, nem beszélve arról, amit olvasmányaimból-tanulmányaimból az akkori világhoz tudtam kapcsolni, végül már csak technikai kérdés volt, hogy ezt az összekapcsolást miképpen végzem el. Számomra így lett teljes ez a könyv, pontosabban, a jegyzetek, aztán a képek a hiányérzeteimet oldották fel. Szépen, sorban. Először a jegyzetek hiányoztak, aztán a képek, ekkor összegyűjtöttem a családi képeket, a húgom, s számos rokonom segített ebben, aztán hiányozni kezdtek a falutörténeti képek, amikor ezek Horváth Vendelné, Istvánffy Miklósné és Kiss Frigyes segítségével összegyűltek, akkor éreztem, hogy ezt a képanyagot mai képekkel kell szembesítenem, így mentünk haza Bahget Iskander fotóművész barátommal, íróportréit az irodalmárok nyilván ismerik, s így kerültek a képei könyvbe. Mindig feloldódott, s mindig keletkezett egyfajta hiány.   
 
Úgy tűnik nem csak saját családod történetét szeretted volna megörökíteni, hanem annak a társadalmi csoportnak a históriáját is, amelyik ezen a vidéken élt. Ha az ember saját magáról és családjáról ír, akkor a személyeset keresi. Ha egy régió lakóiról, vagy akár egy társadalmi osztályról, akkor a kollektív tudat jut szóhoz. Neked van ilyen kollektív tudatod. Vagy legalábbis kollektív perspektívád.  

Kollektív perspektívája az akkori életnek volt, nem nekem, abból a világból ültetődött belém. A mai fiatalok már el sem hiszik, hogy akkor mennyire a kollektivitás uralta az életet. Nem az akkori ideológia által sugallt kollektivitás, hanem a paraszti életből származó közösségi gondolkodás.

Mit jelent neked mai fejjel ugyanez a vidék?

Érzelmeket, nyilvánvalóan minden megváltozott azóta, hogy elkerültem onnét, de az akkori érzelmeim bennem élnek, s a mai állapotokra az akkori világot még rá  tudom vetíteni.

Az a gyanúm, hogy az olvasók Téged, az alapján, hogy évtizedek óta a Forrás főszerkesztője vagy, echte kecskemétinek gondolnak. Hogy kerültél Sopron mellől a hírös városba?

Sopronba jártam gimnáziumba, aztán Szegeden lettem egyetemista. Az egyetem után feleségemmel Egerbe kerültünk, Ági  a múzeumban dolgozott, ő régész, én tanítottam  a közgazdasági szakközépiskolában. Három évet dolgoztunk Egerben, aztán 1982-ben hívtak a Forráshoz, Kecskemétre, ez a nagyon rövid történet.  
 
A könyv a fényképekkel és a gondos tördeléssel igazi könyvtárgy lett. Kik segítettek abban, hogy nemcsak műfajára, hanem látványára is különleges lett a könyv?   

A könyveket is nagyon szeretem, s külön szeretem a szép könyveket. Már indulásként szép könyvet szerettem volna létrehozni, de nem ezért kértem Szigeti Lacit, a Kalligram vezetőjét, hogy itt, Kecskeméten tördelhessük a könyvet, hanem azért, mert a szövegegységek és a képek között mindenképpen kapcsolatot szerettem volna teremteni. Ezért aztán itt tördeltük a könyvet, ami azt jelenti, hogy Zalatnai Pál barátom, számos szép könyv létrehozója tördelte az anyagot, én pedig néztem a képernyőt. Eltelt pár hét, amíg ez a forma kialakult a gondolkodásunkban, rengeteg tépelődéssel, beszélgetéssel, s akkor jöttek a részletek, a rengeteg apró részlet, aki csinálta vagy nézte már ezt, az pontosan tudja, hogy ez mivel jár, Pali ezekkel a gondokkal is megküzdött. A borítót Hrapka Tibor, a Kalligram-könyvek borítóinak létrehozója tervezte, a nyomdai munkákat a veszprémi OOK-Press Kft. végezte, s az egész mögött ott állt a Kalligram. Én is azt hiszem, hogy minden segítőmnek köszönettel tartozom ezért a könyvért. 

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.