hirdetés

Gács Anna: Két véglet

2017. március 2.

Ami szerintem tényleg aggasztó fejlemény, hogy a kritikai olvasás képessége nagyon sokat romlott az elmúlt két évtizedben. Egy tanulmány, újságcikk értelmezése, kontextusba helyezése, értelmes felhasználása komoly nehézségekbe ütközik. – A katedrán; oktatóként is tevékeny kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. Gács Annával beszélgettünk. 

hirdetés

Mennyire volt evidens számodra, hogy tanítani fogsz? Milyen motívumok segítették, voltak-e olyanok, amelyek hátráltatták a választást?

Gács Anna: Mindig is szerettem volna tanítani, az egyetem alatt egy ideig tanár szakos is voltam. Akkor adtam fel a középiskolai tanításai ambícióimat, amikor egyszer egy magyartanár ismerősömet helyettesítettem, és azzal szembesültem, hogy 40 gyerekkel állok szembe, aki közül hetet érdekel, amit mondok, a többieket nem. Akkor abban a pár hétben megtehettem, hogy azt mondom, akit nem érdekel, foglalja el magát csendben valamivel, de „igazi” tanárként már aligha oldhattam volna meg ilyen egyszerűen. És persze akkor még azt gondoltam naivan, hogy az egyetemen majd nem így lesz, úgyhogy arra vettem az irányt. Drámai választásra sosem volt szükség: az egyetemi oktatói munkában az az egyik remek dolog, hogy az ember közben egy csomó minden mással is foglalkozik, kutat, ír, fordít, szervez és a többi, és ha minden jól megy, ezt mind vissza lehet csatolni a tanításba.

Az ELTE Média Tanszékén vagy 2000 óta. Miért pont ide kerültél? Milyen volt ez a tanszék akkor, és ma milyen?

Először Londonban tanítottam egyetemen, magyar lektorként, és mikor hazajöttem, György Péter hívott a tanszékre, hogy a szöveg, az irodalom és a digitális világ kapcsolatáról tartsak órát, ami részben nekem is új terület volt. Én esztétika szakra jártam, ebből nőtt ki a média, 2000-ben még önállóan nem is lehetett felvételizni rá. Akkor is, most is az volt az egyik érdekessége, hogy a médiaiparban, a kulturális szférában aktív emberek tartották, tartják az órák egy részét, tehát a diákoknak betekintésük van abba, hogy mi történik a kreatív iparban (ezt a szót viszont akkor még nem használta senki). A mostani tanszékvezető, Hammer Ferenc nagyon nagy ambícióval erősíti a kurrikulumnak ezt az oldalát, ami nekünk, „belsősöknek” is egy csomó új lehetőséget jelent: nekem például a múlt félévben nagy élmény volt egy Tasnádi Istvánnal közösen tartott órám, ahol a diákok kis csoportokban dolgoztak, választottak egy olyan aktuális problémát, ami érdekelte őket, és ezt dolgozták fel kutatómunkával, tárca és riport írásával, életút-interjú készítésével, illetve Istvánnál egy tévésorzatterv elkészítésével.

Írásgyakorlat, narratológia, kortárs életrajzi kultúra, kritikaírás, ezeken a területeken dolgozol. De hipertext-hipermédia elmélettel is foglalkoztál. Miként esett rájuk a választásod? Milyen határterületek kínálkoznak; az írott és a képi világok hogyan találkoznak? A közhelyszerűen emlegetett, ám gyakran félreértésen alapuló ún. vizuális kultúra szerkezete-jellege milyen? Abból az irányból könnyebb a szövegek felé tájolni a hallgatókat?

„Hagyományos” bölcsészként először zavarba ejtett, hogy hogyan is fogok én itt olyasmit tanítani, amire itt szükség van és a diákoknak érdekes lehet (lásd fenn a magyarórai élményeimet). Ez nyilván kompromisszumokkal is járt – azt hiszem, sosem tartottam kizárólag szépirodalomról szóló kurzust, pedig a doktorimat még irodalomból írtam, és az elmúlt 20 évben kisebb-nagyobb rendszerességgel közlök kritikát kortárs szépirodalomról. De nem bánom ezt különösebben, hiszen engem is olyan területekre csábított, ahol nagyon izgalmas dolgokkal találkozom, illetve olyan tágabb kontextust ad például a kritikusi munkának, amire mindnyájunknak szüksége van. Általában olyan kurzusokat tanítok, amelyekben azért az irodalom fontos szerepet játszik, de amelyek ugyanakkor emlékeztetnek rá, hogy az irodalom vezető kulturális szerepe bizony alaposan megrendült. Mondjuk a narratológia előadás anyagában ez szépen látszik: amikor a 20. század elején elkezdenek a történetek mibenlétével tudományos fegyverzettel foglalkozni, először a mesék, a mítoszok és az irodalmi szövegek a főhősök, aztán egykettőre belép a film, a képzőművészet, a képregény a tévésorozat, a videójáték. Nem tagadom, amikor Az eltűnt idő nyomában a példa, kevesebb szem csillog, mint amikor a Sims. A kortárs önéletrajzi kultúra, ami a mostani kutatási területem, is hasonlít ehhez: őszintén izgat, hogy vajon amikor egy blogot követünk, akkor mennyiben ugyanazok a mozgatórugóink, mint amikor vaskos önéletrajzi köteteket forgattak eleink és forgatunk még néha ma is. Hogy lehet-e tájolni a hallgatókat a szövegek, az olvasás felé, ebben bizonytalan vagyok, de nyilván azért azt remélem, hogy ezek a párhuzamok, az a fajta kérdésfelvetés, ami nem tekinti evidenciának, hogy a műveltség csak és kizárólag az olvasott könyveket jelenti, bátorítóan hat és esetleg új olvasókat is szülhet.

Minden egyes tudásfejlesztő irány az olvasásra apellál. Mik a tapasztalataid, milyen felkészültséggel jönnek a hallgatók?

Nagyon nagy a szórás. Azok a szakok, ahol én tanítok (média, szabad bölcsészet) még mindig sok diákot vonzanak, és nálunk még mindig elég magasak a ponthatárok. Azaz olyanok jönnek, akik ambiciózusak és elég jó tanulók voltak a középiskolában. De ezen belül is szinte leírhatatlan, hogy milyen az általános műveltség képe. Azt figyeltük meg, hogy nem annyira az a jellemző, hogy az egyik diák ebben jó, a másik másban, az egyik inkább olvas, a másik inkább videót gyárt, hanem hogy vannak, akik mindenben lenyűgözően tájékozottak, érdeklődők: olvasnak, néznek, hallgatnak, csinálnak mindenfélét, a másik véglet, akit semmi nem érdekel, és a két véglet között a nagy többség műveltsége kiszámíthatatlan. Ami szerintem tényleg aggasztó fejlemény, hogy a kritikai olvasás képessége nagyon sokat romlott az elmúlt két évtizedben. Ezen azt értem, hogy egy tanulmány, újságcikk értelmezése, kontextusba helyezése, értelmes felhasználása komoly nehézségekbe ütközik. Úgy látom, hogy itt elég egyértelmű összefüggés van a középiskola színvonala és a diákok teljesítménye között.

A beszélgetéssorozatban, itt a Literán nem kerülhetjük el, hogy hangsúlyosan rákérdezzünk a kortárs magyar irodalomhoz való viszonyra.

Én nem irodalom szakosokat tanítok, de több olyan órát is szoktam tartani, ami valahogyan kapcsolódik a kortárs irodalomhoz. Tavaly például Szegő Jánossal, a Magvető szerkesztőjével közösen tartottunk egy Kortárs irodalmi kultúra című izgalmas kurzust, ahol meghívott vendégek segítségével áttekintettük a kortárs irodalom intézményrendszerét. Mindig van pár diák, akit nagyon érdekel az irodalom (nyilván ezek hajlamosak nálam kikötni), velük nagy élmény együtt dolgozni, beszélgetni. De a többség nem érdeklődik iránta szenvedélyesen, néhány sztárszerzőt szoktak ismerni és talán olvasni is. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én a kilencvenes évek elején jártam egyetemre, és emlékeim szerint az akkori (magyar szakos) diákok nagy többségének kortárs irodalmi tájékozottsága sem volt ennél különb. Akkoriban még a középiskolákban sem igen tanítottak valóban kortárs szerzőket. Ebben viszont mintha javulás volna: a diákok többsége arról számol be, hogy ma élő szerzők műveit olvasták az iskolában, esetleg meg is hívták őket beszélgetni. Szóval szerintem, ami a kortárs irodalomhoz való viszonyt illeti, ez nem hanyatlástörténet. De az jól látszik, hogy ki kell újra találni, hogy milyen csatornákon érhetőek el a leendő olvasók.

A következő kérdést kétfelé osztanám: egyrészt kíváncsi vagyok arra, te miben látod a mai magyar oktatás szignifikáns problémait? Különösképpen azért is vetem ezt fel, mert a tanár-tüntetéseken te is szerepet vállaltál.

Az oktatási rendszerről mindenkinek vannak tapasztalatai: gyerekként, szülőként, egyetemistaként, tanárként. De ettől még nem mernék vállalkozni arra, hogy általában megfogalmazzam a problémákat, amik biztos, hogy számosak. Egy viszonylag elitnek számító egyetem oktatójaként a két végletet emelném ki. Az egyik, hogy mennyire korán eldől, hogy a gyerekek egy nagy csoportjának esélye sincs, hogy komoly vagy bármilyen egyetemre kerüljön. Ennek a gyökere nyilván elsősorban az általános iskolák környékén van, kisgyerekes szülőként is látom, hogy a gyerekkel rendelkező magyar ember élete egyik legdurvább, legkétségbeesettebb harcát az óvodai nagycsoport idején folytatja le. Akinek ebben a harcban nincs eszköze (rossz helyen lakik, nincs pénze, nincs összeköttetése vagy nem is tudja, hogy harcolnia kéne), annak a gyereke brutális hátrányba kerül, ami aztán csak egyre fokozódik. De 12 év múlva is komoly gondok vannak: az egyetemeknek nincsen integráló ösztöndíjrendszere, sem oktatási programja a hozott különbségek leküzdésére. A másik véglet, hogy képtelenség megtartani a tehetséges, jól szituált diákokat: vagy egyenesen az elit gimnáziumokból, vagy a BA után veszik a kalapjukat, és nehéz megjósolni, hogy viszontlátjuk-e őket. Ez persze már nem csak az itthoni egyetemek sara, hanem a hosszabb távú vonzó perspektívák szélesebb körű hiányával is kapcsolatos.

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.