hirdetés

Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi novellája

2018. október 20.

Kihalt a ház, mindenki hazament hétvégére. Jézus ólomüveg szeme a feje fölött fénylő glóriát nézi. A nyaka és a válla eltűnik a szegélyléc mögötti résben. Amikor a templomot kollégiummá alakították, Jézus törzse a lépcsőházba került. – A Jelenkor októberi ünnepi számát Garaczi László és Nagy Ildikó Noémi novellarészletével ajánljuk.

hirdetés

Garaczi László – Nagy Ildikó Noémi
Hullámzó horizont

Átmegyek Carmenhez a mosással, azt mondja, vigyek kaját. Ott szoktam aludni, nincs kedvem visszametrózni éjszaka. A Broadway sarkán veszek burritót, pastrami szendvicset, nyalókát. Saját kulccsal megyek be az üres koleszba. Régen templom volt, nézem a tablón a régi képeket az aulában. „Images from the Depression." Hosszú sorokban várnak a hívők a misére a templom előtt. A padokban ülve sapkájukat a kezükben szorongatják. A nők fent a karzaton. Lenyalt hajak, barázdált arcok. Gnómszerű, evő, alvó, éhes bábok. Friss bevándorlók, nem érdekli őket a szertartás, számolják a perceket az ingyen ebédig. A képekről nem derül ki, hogy tudnak-e angolul. A pap színpadiasan feltartja a karját, hellfire and damnation. A fotó alatt felirat, „táplálék a léleknek". A pap mögötti mozaik egy része most a kollégium ebédlőjében látható. Jézus imája a Gecsemáné-kertben. Az egyik fotón ételosztás, itt az a felirat, hogy „táplálék a testnek". Fehér köpenyes asszony merőkanállal. Egy férfi nyúl a tányérért, keze nagy és merev. Úgy veszi el, mintha mindjárt elejtené. Arcán elhülyült mosoly. Leves, kenyér, kávé. Nagy bálákban ruhaadományok. A fénykép alá vonalat húztak ceruzával, erre írták a feliratot, aztán kiradírozták, de halványan látszik.

Elindítom a mosást az alagsorban, aztán kajálunk Carmennel. Kihalt a ház, mindenki hazament hétvégére. Jézus ólomüveg szeme a feje fölött fénylő glóriát nézi. A nyaka és a válla eltűnik a szegélyléc mögötti résben. Amikor a templomot kollégiummá alakították, Jézus törzse a lépcsőházba került. Az oltár helyén nagy hűtőszekrény zümmög a neonfényben. Furcsa, hogy százak imádkoztak ezen a helyen. A falon cetli figyelmeztet, hogy takarítsunk magunk után, ne hagyjunk mosatlant, mert a pincében patkányt láttak. Az asztal ragacsos. Csöpög a mustár a szalvétára.

Carmen a széket kopogtatja az ujjával, így mutatja, hogy valaki éjjel megint mászkált a házban. Nem tudott aludni, fogta a paplanját, és lement a tévészobába. Állítólag a háború előtt egy falábú pap fel-alá járkálva írta a beszédeit. Nem szeretem a kísértethistóriákat. A burritóm kiesik a tortillából, a bab látványától majdnem rosszul leszek. Carmen feláll, a kólásdobozt a konténerbe dobja. A maradék szendvicsét alufóliába csomagolva beteszi a hűtőbe. Felmegyünk?, kérdi, és már indul is. Latin temperamentum és protestáns fegyelem. Spontán, intelligens, céltudatos, szexi.

A szétesett burritót a szemétbe dobom. Érzem, hogy a nyalókától kék a nyelvem. A poharat, evőeszközt az asztalon hagyjuk. Kicsit még beszélgetünk a szobájában, aztán lekapcsolja a villanyt. Valami olyasmit motyog, hogy holnap kaját kell venni. Hallgatom a szuszogását. Két perc múlva alszik. Carmenék Dominikából jöttek, de nem érzik magukat emigránsnak. Nincsenek komplexusaik, ők igazi amerikaiak, csak a bőrük színe más. A spanyol sokaknak az anyanyelve Amerikában. Dominika közel van, a fehérek ott nyaralnak, értik, mit jelent, hogy valaki dominikai. Montaukban, a gazdag fehérek kedvelt nyaralóhelyén Carmen szülei üzemeltetik a yachtklubot. Az egész család ilyesmivel foglalkozik, a nagybácsik, a Dominikában maradt unokatestvérek. Hajózás, tengeri kereskedelem, turisztika. Carmenék sosem voltak szakadt menekültek. Carmen bentlakásos iskolában tanult, akkor lettünk barátnők. Hetedikben lett a szobatársam, imponált az öntörvényűsége, nem hordott soha zoknit, télen se. Azt mondta, a zokni értelmetlen és megalázó. A színházi jelmezeihez sem vett fel zoknit vagy harisnyát. A suli musicaljeinek ő volt a sztárja.

Asztalán a díszes doboz tele hosszúkás fülbevalóval. Ha kinyitja, zenél, és egy tüllszoknyás balerina forog benne. Carmen nem hord zoknit, de minden nap másik fülbevaló van a fülében. Csilingelő afrikai, napraforgómintás dél-amerikai, stilizált villám, könnycsepp, fehérarany félhold.

Reggel arra ébredek, hogy nincs a szobában. Esik az eső, szöszöl az ablakon. Kidugom a lábam a takaró alól. Hajnalban intenzíven álmodtam, nem emlékszem rá, mit, csak az ideges vibrálás maradt belőle. Lenyugodni, lehűlni. Várom, hogy a levegő lefagyasszon. A talpam már hideg, de belül még izzok. Percek múlva kezdek el fázni. Várok még kicsit, mielőtt visszahúzom a lábam a takaró alá.

Pislákol a hifi kijelzője. Nézem, hogy folyik az eső az ablakon. Hallgatom az autók surrogását, a burukkoló galambokat. Az ablak melletti kőfaragások zugaiban ülnek. Elképzelem, hogy behúzzák a fejüket, a tollukat borzolják. Szombat, nem kell sehová menni, nem várnak időre, nem tesznek fel kellemetlen kérdéseket, nem tájékoztatnak a mulasztásaimról. Senkit nem kell felhívni telefonon, semmilyen ügyet nem kell elintézni. Lehet hallgatni a rádióban a közlekedési híreket. Odaülni az íróasztalhoz, kiszámolni, mennyi volt a kiadásom a hónapban. Vagy egyszerűen nem csinálni semmit. Egész nap heverni az ágyban. Ha nem esne, lehetne kocogni a többi hülyével a Central Parkban.

Felöltözöm, és lemegyek az ebédlőbe. Minden úgy van, ahogy otthagytuk. Beteszem az eszcájgot a mosogatóba. Eszcájg, ezt a szót Vali mamától tanultam. Carmen biztos a könyvtárszobában készül a délutáni órájára. A színház mellett angolt tanít bevándorlók gyerekeinek. Vizet forralok, állok a tűzhellyel szemben a pultnak dőlve. Mikor az első nyikkanás hallatszik a kannából, akkor kell levenni. Száraz bagelt rágok Carmen snidlinges krémsajtjával. Úgy fogom a szendvicset, mint a melós a tányért a levessel, mintha mindjárt elhajítanám. Ráöntöm a vizet a teafűre, várok egy percet. Rázogatom a filtert a csésze fölött, majd a szemetesbe hajítom. Abban a pillanatban a kuka mögül előront egy patkány.

Egyszer, sok évvel ezelőtt Brooklynban a konnektort kerestem a szekrény mögött. A ventilátort akartam csatlakoztatni, az ujjaimmal tapogattam a falat. Hirtelen egy csattanás, és a testem átlátszó anatómiai papírrá változott. Bőr, izmok, rostok, erek, csontok, minden különvált. Mint most, nem tudtam megmozdulni. A patkány körme kopogva csúszkál a padlón, berohan a tálaló alá, eltűnik a sarokban. Összeszedem magam, visszateszem a kuka fedelét. A tegnapi burrito megrágott maradványa. Sikerül elfojtani az öklendezést. Kezemben a teával elindulok, hogy megkeressem Carment. Keskeny folyosó a konyha felé, csöpög a csap, elzárom. A tévészobában drapp padlószőnyeg, kínai rizspapír állólámpák, a szekrény tetején tévé, boltíves templomi ablakok. A nagy szakrális térből sok kicsi profán üreg lett. Régi kanapé, ezen aludt Carmen tegnapelőtt, látszik a teste lenyomata.

Átmegyek a könyvtárba. Faasztalok zöld burás rézlámpákkal. Fülelek, de csak a neon zúg kint a folyosón. Carmen most már csak a pincében lehet. Úgyis át kell raknom a ruhákat a szárítóba. Felkapcsolom a lépcsőházi lámpát. Az előtérben konyhai gépek dobozai, törött lábú, ajtajú bútorok. Kinyújtom a kezem a sötétben, felkapcsolom a következő sor neont. A falak majdnem teljesen feketék. Kazán, mosókonyha, vécé. Bevillan, amikor A bárányok hallgatnak című filmben Clarice egy levágott fejet talál a raktárban. Felkapcsolom a mosókonyha lámpáját. Körülnézek, hogy nincs-e patkány. Átpakolom a ruhákat a szárítóba. Beállítom a programot. A szárító doromboló hangja megnyugtat. Carmen sehol. Fölmegyek, lefekszem a vetetlen ágyra. A fülbevalós doboz, könyvek a polcon, ruhák a szekrényben. Halk zörgés, valami kattog. Nem hiszem, hogy a szárító felhallatszana idáig. Fülem a falhoz tapasztom. Keresek egy poharat, letérdelek, nem tudom, hogy a talpát vagy a száját kell-e a földhöz tenni. Kifolyik egy kis narancslé a szőnyegre. Semmi. Csönd. Nincsenek szellemek. Visszateszem a poharat a helyére.

Carmen az egyetlen fekete lány a koleszban, lehet, hogy szándékosan ugratják ezzel a féllábú pappal. Szórakoznak vele. Bekapcsolom a hifit, The Cure: All Cats Are Grey. Egyik kedvenc számom, otthon ezzel szoktam mérni, mennyi ideig zuhanyozom. Az a szabály, hogy az utolsó taktusoknál már a kilépőn kell törülközni. Fekszem az ágyon csukott szemmel. A hirtelen beálló csöndben megint hallom a kapirgálást. Lehet, hogy a fülem kattog. Kinézek a folyosóra. Nyitva a fürdőszoba ajtaja. Úgy emlékszem, az előbb még csukva volt.

Elindulok mezítláb a fürdő felé. A hátam mögött a hangfalból álomszerű dobintró hallatszik. Még egy lépés, még egy. Ég a villany. Valaki a mosdókagylónál háttal. Egy férfi kék kezeslábasban. A koponyája fölül kopasz. A lányok a koleszban nem fogadhatnak látogatót, ez nem az a hely, ahová pasikat csempésznek be. Itt nincsenek bulik, nem öntik a vörösbort a falra, nem vágják a földhöz a nyilvános telefont, ha elnyeli a pénzt. Rend van és fegyelem. És patkányok.
[...]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jelenkor 60 – 2018. október

A Jelenkor eddigi legterjedelmesebb – 184 oldalas – lapszámával ünnepli a folyóirat hatvanéves fennállását. A versrovatban Bertók László, Oravecz Imre, Marno János, Szijj Ferenc, Grecsó Krisztián, Schein Gábor, Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc, Kukorelly Endre, Vörös István, Keresztesi József, Turi Tímea, Térey János, Meliorisz Béla és Mohácsi Balázs szerepelnek. A prózarovat Tolnai Ottó, Szilasi László, Garaczi László – Nagy Ildikó Noémi és Kiss Tibor Noé regényrészletét, valamint Darvasi László, Méhes Károly, Szvoren Edina novelláit közli.

Az esszérovatban Nádas Péter Radnóti Miklós verseinek francia kiadásához írott utószava szerepel, Parti Nagy Lajos jelenkoros időszakára emlékezik félszép töredékekben. Nagy Imre a hetven éve megszűnt pécsi Sorsunk folyóiratról és Várkonyi Nándorról ír. P. Müller Péter, Weiss János és Tompa Andrea első találkozásaikat idézik fel a Jelenkorral. Csuhai István Kerényi Jenő Csontváry Kosztka Tivadar-szobrától indulva idézi fel pécsi és jelenkoros kötődéseit, Havasréti József pedig Bocz Gyula Spirál és Bencsik István Genezis című, a Műcsarnok elé állított szobrai kapcsán ír a két pécsi szobrászról, illetve felidézi többek között első jelenkoros publikációját is. Takáts József 2015-ös feljegyzései irodalmi–művészeti–filozófiai töprengések. Csordás Gábor Bizet Az arles-i lány című zeneművének keletkezéstörténetének jár utána szerteágazó és filológiai, egyúttal személyes hangvételű esszében. Sándor Iván Füst Milán rendhagyó életművéről értekezik. Thomka Beáta fikció és tényfeltárás összefüggéseivel foglalkozik Dževad Karahasan, Ayşe Kulin és Margaret Mazzantini regényeiben. Szolláth Dávid Mészöly Miklós Magasiskolájának öt olvasatát vázolja fel.

A kritikarovatban Krupp József Parti Nagy Lajos Létbüfé című verseskötetét recenzálja. Kálmán C. György Szvoren Edina Verseim című novelláskötetével foglalkozik. Kisantal Tamás pedig Garaczi László Hasítás című regényét méltatja. Melhardt Gergő Térey János regényéről, a Káli holtakról értekezik. Deczki Sarolta Szilasi László Luther kutyái című regényét szemlézi. Görföl Balázs Pályi András Gyász és gyönyör című novelláskötetét teszi mérlegre. A lapszámot a Jelenkor archívumának portré- és eseményfotói gazdagítják.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.