hirdetés

Gáspár-Singer Anna: Maradjon minden a régiben

2018. szeptember 9.

Mikor felvettek a tanárképzőre, „Hálistennek nem vagyok bölcsész" feliratú pólót kaptam tőle, karácsonykor bilikék, „I miss you when I'm bored" felsővel vágtam vissza. – A Jelenkor legutóbbi számát Gáspár-Singer Anna novellarészletével ajánljuk.

hirdetés

Gáspár-Singer Anna:
Maradjon minden a régiben

A Kazinczyban futottunk össze újra. Nyár volt, ragacsos meleg. A pultnál álltam, mikor észrevettem. Nem messze ült tőlem, karját a magasba lendítette, és vigyorogva integetett. Előtte nagy korsó sör, kis tálkában sósmogyoró. Világoszöld sildes sapkát, vászonnadrágot, lábán pedig szakadt Converse-t viselt, mint kábé minden harmadik, húsz és negyven közötti pasi. Akkor már legalább tíz éve nem láttam.

Ahogy elindultam felé, finoman megremegett a térdem. Fogalmam se volt, honnan jön ez az érzés, nem emlékeztem rá ugyanis, hogy valaha is különösebben vonzódtam volna Géhez. Inkább csak szerettem mindig magam mellett tudni. A gimiben folyton együtt lógtunk, közben soha nem volt köztünk semmi. Most is csak annyit tudtam róla, hogy elvált, és nemrégiben költözött haza Amszterdamból, ahol egy multinál néhány év alatt rommá kereste magát.

Nekem viszont még mindig nem volt stabil munkahelyem, alkalmi melókból éltem. Főleg pultozás, meg telesales jött szóba mindenféle lepattant pincehelyiségben, a nyarat egy zoocaféban húztam le, napi tíz órákat robotoltam pár vemhes albinó nyúl meg egy tucat depressziós hüllő között. És persze ott volt Smarni, a vietnámi törpemalac, aki kaja után kutatva folyton a konyhaajtónál lebzselt. Néha adtam neki almát, krumplihéjat, cserébe levakarhatatlan lett, jött utánam mindenhova. Smarni, az anyádat, suttogtam bele a malac fülébe, mikor már nem bírtam tovább cérnával, láttam rajta, nem ezt várta tőlem. Akkor még nem tudtam, hogy feldühödött állatvédők egyik napról a másikra bezáratják a helyet, Smarninak és a többieknek is menniük kellett.

Az eset után úgy éreztem, ideje rendbe tennem az életemet. Harmincöt múltam, lassan már családot akartam, gyereket, vagy legalább egy normális férfit, aki mellett lehorgonyozhatnék. Zé, a legutolsó, akivel tíz hónapig éltem együtt, fűvel-fával csalt, olyankor mindig vett dobozos epret vagy más, méregdrága bogyósgyümölcsöt. Akár februárban is, ha úgy adódott. Akkor lett végleg elegem. Most meg már augusztus volt, de még mindig nem találtam magamnak senkit.

Egyszer kiszámoltam, majdnem napra pontosan hat hónapig bírom egyhuzamban egyedül. Kis ideig lefoglal a munka, a napi rutin, az embernek hétköznap egyébként sincs ideje semmire. A depresszió, a konkrét fizikai fájdalom és mások hibáztatása mindig csak ezután következik. A legvégén az első szembejövő férfival lefekszem, főként nagyra nőtt, zsarnokoskodó óvodásokkal vagy pszichopatákkal. Örülök, ha sikerül minél hamarabb megszabadulni tőlük.

Az este viszonylag jól indult Gével. Ücsörögtünk a vintage-t okosan alkalmazó kertben, ráérősen szívogattuk poharunkból a biokörtés cidert. A kánikula is kezdett lassan alábbhagyni. Körülöttünk felajzott kocsmaturisták döntötték magukba a kézműves sört, hangos kurjongatással üdvözölve az újabb köröket. Szerencsétleneknek itt kellett kiélniük magukat, amióta a belváros több kerületében is betiltották a sörbicikliket. A kertben viszont volt langalló és disznótoros, a levegőben otthonos, égett zsírszag terjengett.

Gé is rendelt belőle egy adaggal, jólesőn falta a zsírtól csöpögő májast. A hurkát előbb késsel gondosan felszeletelte, apró kenyérdarabokat kapott be minden egyes falat mellé. Aztán az egészet jéghidegen gyöngyöző sörrel öblítette le. Mikor végzett, hátradőlt, nyelvével elégedetten csettintett. Néztem, ahogy ott ül velem szemben. Az igazat megvallva tökéletes hímnemű volt, jól állt neki a kis kerek has meg a szeme körül felszaporodott nevetőráncok. Megemberesedett, most valamivel magasabbnak is látszott, mint korábban. A karja, mikor kinyújtotta felém, megfeszült a kifakult Vans póló alatt. Kérdeztem, hogy van. Azt állította, minden klappol, az új meló szintén pörög. Pár hete Újlipóciában vett lakást, ahol életében először végre boldog. Pedig nem olyannak tűnt, mint akinek egyetlen problémája sincs. A halántékánál őszült, itt-ott már kopaszodott. A suliban végig göndör haja volt, mint egy afroamerikai popénekesnek, épp csak szőkében, világító kék szemekkel. Kár, hogy akkoriban én pont a mediterrán típusra buktam, legalábbis ezt a baromságot találtam ki magamnak a barátnőm, Zizi szerint. Holott a vak is láthatta, Gé mennyire odavolt értem. Tudtam, persze, csak akkor még nem érdekelt. Most viszont képtelen voltam nem úgy gondolni rá, mint életem legjelentősebb, kihagyott ziccerére. Gé egyébként most is azt vizslatta, mennyit változtam, az asztal fölött szakértő szemmel méregetett. A tekintetében benne volt az a tíz-tizenöt kiló, amit azóta szedtem fel, hogy utoljára találkoztunk. Na ja, mostanában senki nem nyaggatott azzal, ébredés után tekerjek egyet a szobabiciklin vagy fussak néhány kört a házunk körül. Mikor leültem, majd szétpattantak a gombok a blúzomon, a táskámmal próbáltam elfedni a hasamon lévő úszógumit. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy Gé ne vegye észre. Tiszteld már magad egy kicsit, hallottam most önkéntelenül Zizit, ahogy figyelmeztet, mint mindig, ha az elfuserált kalandjaimról számoltam be neki. Különben jönnek az érzelem nélküli dzsigolók, a snapchates hajóskapitányok meg a nárciszok. Vagy rosszabb esetben a favágószakállasok.

Gé viszont, ahogy magamban ismét megállapítottam, eléggé rendben volt. Megesküdtem volna, hogy ő is művész lesz, mint az anyja, minimum bölcsész, filozófiát vagy esztétikát tanul majd az ELTE-n, esetleg művtörit. A szülei a hetvenes években ismerkedtek meg a nagyképzőn, akkor még az apja is grafikusnak készült, de később önálló vállalkozásba kezdett, és a nyolcvanas évek közepén kreatív hobbiboltot nyitott a körúton. Gyöngyöket, festőkellékeket meg színes kartonokat árult, néha tanácsadást is vállalt kallódó művészeknek.

Ott laktak fent a Rózsadombon, ahol azok a régi villák vannak. A lakásuk tömve volt régiséggel, a falakon absztrakt képek, fura kerámiák lógtak, csupa emberarcú ló meg madár, egy vészjósló tekintetű szfinx terpeszkedett a szalon közepén elhelyezett üvegtálban. L’art de l’Egypte ancienne, turistáknak szánt bazárokban kapni ilyet. A polcokon színes kisplasztikák, kivétel nélkül az anyja munkái. Az ebédlőben százéves szövőszék állt, Gé dédnagyanyjának hagyatéka, a család évekig kerülgette. Náluk mindennek súlya volt és jelentősége, artists go home, díszelgett kis matricán a bejárati ajtó fölött, Gé apjának műve lehetett, mert ilyesmivel amúgy sose vicceltek.

Tizedikben éjjel-nappal náluk voltam. Anyám, mikor kiejtettem előtte a Mandula utca nevét, olyan képet vágott, mint aki épp csendben öklendezik, felkapaszkodott senkik, bukott ki belőle olykor. Nyilván meglepődött volna, ha tudja, Géék konyhájában állandó kelkáposztaszag terjeng, a fridzsiderben kazalban áll a filléres Rama, s hogy esténként ők is kolbászt, parizert zabálnak, mint más, tisztességes ember.

Hétvégenként mindig nagy volt náluk a jövés-menés. A vendégek óvatosan, lábujjhegyen járva közlekedtek a művészet eme szentélyében, egyedül Gé volt az, aki nagy ívben tett a dologra. Szobájában filctollal besatírozott intimbetétet, mocskos posztereket aggatott a falakra, a csikket és a háztartási szemetet a padlóra szórta.

Mikor felvettek a tanárképzőre, „Hálistennek nem vagyok bölcsész” feliratú pólót kaptam tőle, karácsonykor bilikék, „I miss you when I’m bored” felsővel vágtam vissza. Egy frissen nyílt józsefvárosi turkálóban újítottam, kifejezetten az ő kedvéért. A bolt tömve volt csövesekkel, divatpunkokkal meg alterekkel, ismertem a helyet, mint a tenyeremet, anyámmal nem messze laktunk onnan.

A főiskola mellett éjszakánként egy Gutenberg téri csehóban mosogattam, Gé viszont akkoriban még tapasztalatot gyűjtött, besegített a családi vállalkozásba, a hivatalos verzió legalábbis ez volt, ráér, mondogatta az anyja elnézőn, az apja ellenben ilyenkor csak hümmögött. De néha láttam, hogy Gé egy lepattant tömbház garázsában ócska videokazettákat árul fillérekért, évekbe telt, mire rászánta magát a tanulásra. Programozó lett, a művészet szép lassan lehullott róla, később jött a külföldi meló.

És veled, faggatott most Gé az asztalra támaszkodva, mi van.

Megvagyok, vigyorogtam, minden oké. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni, kiadni neki a nyomoromat. Azt hazudtam, gyakran írok kritikákat, kisebb recenziókat egy jó nevű helyi lapba, álnéven, nehogy felismerjenek. A főszerkesztő és az olvasók kezdettől fogva zabálják a cikkeimet.

Az jó, bólogatott mosolyogva, s közben diszkréten elnyomott egy ásítást. Nyilvánvalóan rég túl volt már ezeken, legalább száz éve révbe ért. (…)


Jelenkor, 2018. július-augusztus

A versrovat Tóth Krisztina, Marno János, Aczél Géza, Demény Péter, Áfra János és Csordás Kata verseit közli.
A prózarovatban Halasi Zoltán revüje, Darvasi László regényrészlete, Dragomán György novellája, Grecsó Krisztián regényrészlete, Gáspár-Singer Anna novellája, Mesterházy Balázs novellája és Harag Anita novellája olvasható.
Az interjúrovatban Orsós Zsuzsanna biológussal, rákkutatóval Sz. Koncz István beszélget.
Filozófiai tanulmányok. Tatár György a fiktívnek mondott alakok valóságos létmódjáról értekezik esszéjében. Hévizi Ottó a filozófiai hagyományok alkotta terek szerkezetével foglalkozik. Bacsó Béla a játék sokrétű jelenségét fenomenológiai szempontból közelíti meg.
Irodalmi esszék. Pór Péter Várady Szabolcs költészetéről közöl nagyszabású áttekintést. Takáts József Oravecz Imre A rög gyermekei című regénytrilógiáját helyezi el a mai kultúra és az irodalomtörténet kontextusában. Anghy András Csontváry Vihar a Nagy Hortobágyon című festményéről ír műértelmezést. Cseke Ákos Füst Milán A feleségem története című regényét a recepcióval vitába szállva a műben szereplő jelenések motívumai alapján közelíti meg. Sári B. László az idén elhunyt Philip Roth Kiégés című regényéről ad interpretációt.
Végéhez ért a Nádasdy Ádám Verlaine-esszéje nyomán kirobbant műfordítás-vita, Imreh András és Kappanyos András hozzászólása zárja le a diszkussziót.
A kritikarovatban Szántai Márk Horváth Viktor Tankom című regényéről ír. Melhardt Gergő Fehér Renátó verseskötetét, a Holtidényt méltatja. Szénási Zoltán recenziójának tárgya Zilahi Anna A bálna nem motívum című verseskötete. M. Nagy Miklós Lydia Davis A történet vége című regényéről közöl kritikát. Nagy Imre Bartusz-Dobosi László Kalász Márton-monográfiáját recenzeálja. Ágoston Zoltán Nagy Imre Várkonyi Nándorról írt könyvét teszi mérlegre.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.