Gazdag József: Kilátás az ezüstfenyőkre (részlet)

                                                      Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis!

Tegnap este azt kérdezte a szomszéd, alhat-e nálam, mert fél. Félek, mondta szipogva, és azt kérdezte, alhat-e az ágyamban. Egész nap félek valamitől, mondta, egész nap csak azt hajtogatom magamban: nincs semmi baj; azt mormolom magamban megállás nélkül egész nap, hogy nincs semmi baj, hogy nyugalom; azt mondom magamnak egyfolytában: nyugodj meg, nincs semmi baj; de ez sem segít. Hajnalban észrevettem, mondta elcsigázva, egészen véletlenül, mintegy félálomban, amikor felkeltem, hogy igyak egy pohár vizet, észrevettem, hogy a hold mintázata megváltozott. Márpedig én tudom, hogy ez mit jelent, mondta, pontosan tudom, hogy ez rosszat jelent, mert én ismerem a hold mintázatának jelentéseit, mondta, nagyon jól ismerem.

Csapdát sejtettem, mondta a szomszéd reszketve, már álmomban is, már órákkal, de talán már napokkal azelőtt is: tökéletes csapdát. Csapodár, csalán, mondta; csapdába esni elővigyázatlanul, belesétálni a csapdába. Ilyenkor, vihar utáni éjjeleken, magyarázta pislogva, veszélyes a hold; azt lehetne mondani: a hold titkos szíve megfoszt valakit vagy valamit valakitől vagy valamitől. Mert rájöttem, mondta remegve, hogy a hold titkos szíve kinyílt, és ilyenkor a macskáknak emberi szerveik vannak.

Reggel a gangon ülve hallottam, ahogy a szomszéd felébredt a szobában, ahogy felkelt az ágyból, az ajtóhoz ment és felkattintotta a villanyt. Hallottam, ahogy elrendezte az ágyat, összehajtotta a lepedőt, megigazította a pokrócot, ahogy kétszer megpaskolta a párnát. Megállt az ajtóban. Álmomban esett az eső, mondta. Szokott esőről álmodni? Eső volt, igazi eső; régen álmodtam már ilyesmit, hogy esett volna az eső, mondta. Nyugtalanul nézett körbe. Szagoljon csak bele a levegőbe, biztatott, szagoljon csak bele: ázott széna szagát érezni. Érzi, kérdezte, ez bizony ázott széna. Csapda, mondta ekkor, csapdát sejtek megint: eljöttek. Tudtam, dadogta, tudtam azt, hogy ma el fognak jönni; és most itt vannak valahol és meg akarják kaparintani az agyamat.

Azt írod, kezdte Ágnes, a nyári hónapokat őszi hónapok, az őszi hónapokat téli hónapok, a téli hónapokat pedig tavaszi hónapok követik; a tavaszi hónapok: március, április, május; s hogy mindez könnyűszerrel ellenőrizhető, utána pedig leírod, hogy a nyári hónapok: február, december, augusztus; zárójelbe pedig azt: egerészölyv, héja, kánya. Mi ez, kérdezte Ágnes, mit jelentsen ez?

A biztonság igénye; azt hiszem, mondta a főorvos, ez a megfelelő kifejezés; a biztonság igénye vezet bennünket a zsilipekhez. A zsilipekhez is. A biztonság iránti vágy az, amely a zsilipekhez, a hidakhoz, a vasúti felüljárókhoz, a viaduktokhoz, a toronyépületekhez vezet bennünket; a térszerkezetekhez általában; vagy nem így gondolja?

Kezdjük talán a méhekkel, mondta valamelyik reggel a nővér. Kezdhetjük a méhekkel? Figyeljen: negyven méhecske van a kaptárban. Hány méhecske van a kaptárban? Negyven, válaszolt magának a nővér, kereken negyven méhecske van a kaptárban. És akkor ebből a negyven méhecskéből tizenhat kirepül: negyvenből tizenhat. Hány méhecske marad a kaptárban, kérdezte.

Én tudom, hogy figyelnek, mondta a szomszéd; tisztában vagyok ezzel. Tudom, hogy meg akarják kaparintani az agyamat. De ez nem fog nekik sikerülni. Engem nem lehet csak úgy átejteni. Csak úgy tőrbe csalni, mondta, azt nem, azt aztán nem. Legyen óvatos, ha tanácsolhatok valamit, mondta. Legyen elővigyázatos. Mert az írásgyakorlat csak az első lépés. Előbb az írásgyakorlat, a bal kézzel való írás elsajátítása, mondta, aztán a paralelepipedon; a paralelepipedon után pedig a beszédgyakorlat. Szokott beszédgyakorlatokat tartani? Biztosan nem. Biztosan nem ismerte még fel a beszédgyakorlatok jelentőségét. A beszédgyakorlatok mindennapi hasznát. Még nem tartja fontosnak azt mondani reggelente fennhangon: korong. Vagy azt: cékla. Cékla és sirály. Sirálycékla, sirálycsillár. Még nem mondja ki reggelente: szerda. Pedig így kellene tennie. Kimondani fennhangon: ma szerda van. Szerda, szerdá-ra virradó-ra. Még nem ismeri a tiszta r betű gyönyörűségét.

Pedig előbb-utóbb rájön minderre, bólogatott a szomszéd, előbb-utóbb kénytelen lesz elkezdeni a beszédgyakorlatokat, amikor majd észreveszi, hogy nem forog a nyelve. És akkor majd gyakorolni fog, meglátja. Ugye ért engem. Próbálja meg kimondani már most: vasérc! Tegyen úgy, mintha aludna, és egyszer csak kiáltsa azt: vasérc, kiáltsa azt: csörtető huszár! De ajánlhatom a fürdősót is. Próbálja csak meg, és akkor rájön, hogy nem is olyan egyszerű. Ismeri ezt a szót? Azt, hogy fürdősó, ismeri? A szomszéd elhallgatott. Igen, ismeri, mondta. Még. Még ismeri. Ha tanácsolhatok valamit, mondta közelebb hajolva: legyen résen. Résen lesz? Megígéri? És készüljön fel arra, hogy folyamatosan beszéltetni fogják, hogy egy idő után folyamatosan beszél majd, anélkül is, hogy erre kérnék. Cö-cö-cö, mondta. És ekkor még semmit sem vesz észre. Hiszen mindenki folyamatosan beszél, igaz? Hiszen mindenki egyfolytában és megállás nélkül beszél. De már ekkor megfigyelhető a betegség, mondta lehunyt szemmel, az artikulált beszéd fokozatos romlása. Mert ki is gyanakodna az elején beszédromlásra; ki is gyanakodna az elején beszédsorvadásra, nem igaz?

Az ezüstfenyők a kerítés előtt állnak. Néha virradatig is itt ülök a széken, és az ezüstfenyőket nézem. A kerítéstől már csak egy karnyújtásnyira vannak a fák. Ha ott állnék, akár meg is érinthetném őket.

Átélni a gravitáció bizonyosságának örömét, mondta a szomszéd, talán ez a legcsodálatosabb érzés, ami osztályrészemül jutott. Nem pusztán a testhelyzet megállapítása a gravitációs térben, ó, nem, mondta mosolyogva, sokkal több ettől. Vannak dolgok, amiket nem lehet előre látni, nem lehet tudni például, hogy az emberidegen tényezők miként zavarják meg újra meg újra a társadalom rendjét. A gravitáció és a mértani formák, mondta a szomszéd, csak ezek maradtak.

Ül a széken, mondta a nővér, kezdjük azzal, hogy ül a széken. Mit lát? Mondja el, hogy mi az, amit lát. A szökőkutat nem láthatja, de a hintát igen. Jól mondom? Azt szokta figyelni? A hintát?

A gangról láthatnám Ágnest, ha jönne; így csak a postásnőt láthatom, ahogy délelőttönként elhalad a kerítés előtt a biciklijén, és bekiáltja, hogy nem érkezett levelem; a széket az ezüstfenyők felé fordítottam, talán még azon az őszön, amikor apám meghalt, vagy talán már korábban, talán már évekkel azelőtt is itt állt ez a szék. A kisleány így, mondta apám leguggolva: jaj ne, hagyjatok!

Mostanában a paralelepipedonok foglalkoztatnak, mondta a szomszéd. A térbe kivetülő paralelogrammák. Maga ért az ilyesmihez, csak azért mondom el. A paralelepipedon egészen különleges mértani forma, nem egyszerű téglalap alapú hasáb, ugyanakkor semmi köze sincs a trapézhoz. Egészen különleges. Más mértani forma szóba sem jöhet. Így, ahogy mondom. A kör? Ugyan már. A zárt síkidomok kora lejárt. Csak a rombusszal kell vigyázni. A rombusz kifürkészhetetlen! Magának bevallhatom: a paralelepipedon sokkal közelebb áll hozzám. Mostanában azt próbálgatom, hogy bele tudok-e helyezkedni egymás után mind a nyolc csúcs nézőpontjába. Ó, szent szinkronicitás!

Néha attól félek, mondta a szomszéd, hogy a paralelepipedon sem lesz az igazi. Attól félek, mondta, hogy a babérokat már learatták mások. A tetraéder, mondjuk. Vagy az ikonaéder. Sokan vannak, mondta, nagyon sokan. (...)