hirdetés

Géczi János: Mennybemenetel temploma

2012. július 26.

Verebek bucskáznak a lábnyomok között: itt egy szemöldök, ott egy felsőajak-ív, amott egy csöppnyi ránc a szemzugban. A Krisztus lábnyomai között csapkodó madársereglet egyetlen pillanatra fölvázolja egy arc legjellemzőbb vonásait. - Géczi János írása a Litera Állati! című sorozatában.

hirdetés

Amiért ebbe a városba vezet az utam, azt egy évtizede pontosan tudom, de hogy a város miként is néz majd ki, azt nem sejtem. Járatos lettem a magam világában, tisztában vagyok azzal, hol vezet ki belőle vágat, ajtó, avagy éppen alagút, amely természetesen előbb-utóbb visszavisz magamhoz, mikor keveredek el a benne keresztul-kasul futó, egyre-másra átalakuló utcákon, veszek el benne, mitől leszek szemlélődő, s mitől munkálkodó, és hogyan fordul át az egyik állapotom a másikba, majd pedig vissza. A városokat akkor ismerem fel, ha az összes meghatározómmal együtt, növényzettel, szövegekkel, falfirkákkal és barátokkal, égbolttal és madárvilágával egyetemben magamat is bebarangolom, jókora olvasólencsét tartva az orrom elé. A Mennybemenetel temploma, amely Jeruzsálem legmagasabb pontján, az Olajfák hegyének egyik, nyolcszáz méteresnyi csúcsán, az arab Kelet-Jeruzsálemben áll, közel Lázár sírjához, meglepetést tartogat számomra. Olyan kék fölötte az ég, amelybe parányi fekete is vegyül, így mintha folttalan árnyék vetülne a fényes és ránctalan reá.
A nyolcoldalú építmény oldalfalai számával (miként nyolcoldalúak a keresztelőkápolnák, a keresztelőmedencék is) a keresztény számmisztika szerint az újjászületésre figyelmezteti a látogatót. A bejárat a Szent sír templom irányába tájolt, azt is, ezt is Constantinus császár anyjával, Heléna császárnéval hozzák összefüggésbe, a hagyomány szerint a két hely templomba foglalásának a szándéka az ő buzgalmának köszönhető, ámbár a jelenlegi forma előzményét a keresztes lovagok alkotják meg s muszlimok módosítják a ma is látható mecsetként végleges alakúvá. Ámbár Egeria zarándokasszony 384-ben e helyen tett látogatásáról azt jegyzi mindössze fel, hogy szabad téren látható az a kődarab, amely Krisztus utolsó földi emlékhelyeként őrzi annak jobb talpának lenyomatát. Vagyis élő hagyomány akkor már, amit az Apostolok Cselekedeteiben e helyszínről leírnak, bár nem biztos, hogy a hegy tetején felépült a kegyhely.
    A magas kőfallal, s a kőfalra emelt fölnyúló, tömzsi minarettel övezett zárt udvar közepén áll a szürke kőboltozatos, nyolc oldalán nyolc kőívvel díszített mecset/templom, mind a nyolc ív két-két szélén egyszerű oszlop, bizánciasan burjánzó oszlopfőkkel. Az oktogonális alsó részt lezáró kőpárkány fölött már lekerekítődnek a lapélek, s egy újabb párkány fölött tökéletes félgömb alakú kupola emelkedik: ez a templom szolgált mintául a sziklamecset építője számára – csak itt Krisztus, ott pedig Mohammed emelkedik az égre, s mindkettő mennyekbe jutásának pillanatában nyomot hagy lábával a kőben!
Az épületen, a szikladóm, illetve a szent sír irányába nyílik az egyetlen, négyszögletes ajtó, s belülről, nem az ajtóval szemben, hanem Mekka irányába tájoltan – az imafülke mellett − két ablakfülke. Arábia irányába tájolt márványkőkeretben, a földön, sekély mélyedésben megérinthető a kődarab, amely érzékelte Krisztus tömegét. Túl ezen a szent térben nincs egyéb, mint az a tepsi, telve homokkal, amelyben az égő gyertyákat lehet leszúrni, és egy kerék nagyságú óntál, amelybe az alamizsnát illő helyezni. Az adományok tálja most éppen egy egész és egy kettétört pita felét, s egy papírpénzt tartalmaz. Egyedül tartózkodom a belül is nyerskő templomban, nézegetem, az imafülke fehérre mázolt boltozatán miféle festékmaradvány látható, kibújok sarumból, meleg kőlapokon járok. Benéz az ajtón az őr, gesztikulál, arabusul vezényeli s mutatja, mit is tegyek. Irányítása nyomán belépek Krisztus lábnyomába. Vigyorog, majd belép a csarnokba, odacsoszog a tálhoz, s a papírpénz mellől felemelve a pitadarabot kivonul. Nincs mit tennem, lehelyezem a magam köszönetének kifejezésére a pénzt, pont annyit, amennyi a tálban látok. Aztán magam is kimegyek a délutáni fénnyel telemert udvarra.
Szárnyak emelnek meg s visznek gyorsan haza, de azok nem angyalé, hanem egy verébé.
A tollas kis madár a bejárat előtt tétlenkedő arab férfi lábánál csipog és ugrálgatva kapkodja fel a hulladékból mindazt, amit táplálékának szeretne. Ügyefogyott jószág, mert bármit a csőrébe csippent, az ehetetlennek bizonyul. Fejét oldalra rántva csőréből elengedi, s a mozdulat hevességével elperdíti a megehetetlennek bizonyuló zsákmányt, de a pálcikalábak máris lépnek tovább, kutakodik két gombszem, előrevág a csőr, megragad egy-egy magnak, kukacnak, hernyónak, gyümölcsdarabnak tűnő dolgot, amelyről menten be is bizonyosodik, hogy nem táplálék, hanem haszontalan holmi. Az ilyen próbálkozás gyakori a madaraknál, a tanulás legbeváltabb formája: de ez a madár képtelen bármiféle további okosodásra. A terjedelmes és egyre növekvő morzsahalom közepén illegeti magát, hevesen tesz-vesz, csak éppen egyetlenegy darabkát sem választ ki a részére megterített asztalról, sőt inkább kerüli azt. Mintha láthatatlan lenne számára a magasból – az arab keze magasságából – alápermetező morzsaeső. S a férfi, bár arcán megjelenik az elképedés maszkja, egyelőre szorgalmasan tépdesi az ebédről elmaradt, időközben szárazzá szikkadt pitáját, s jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja között apró darabokká őrli és kis mozdulatokkal szétteríti maga – és egyetlen társa, a veréb – körül a földre. A veréb minderről az igyekezetről nem vesz tudomást. Márpedig nem fél a műemlékre felvigyázó őrtől, nem ijed meg áldásosnak szánt mozdulataitól, odaszökell egyre-másra a papucsba bújtatott lábakhoz, csupán a mannaként hulló ételt nem érzékeli. A föld másfél méteres körben sárga kenyérmorzsáktól sárga, közepén a Mennybemenetel temploma felügyelője szorgoskodik, s egy ügyefogyott veréb küzd a mindennapi betevője megszerzéséért.
Az utóbbi időben a magam otthonában verebekkel nem szoktam találkozni. Elfogytak a városomból vagy elhagyták azt, gondolom, az iparosodott mezőgazdaság, a fogyó haszonállat-állomány, a vegyszerezés és a túlzott higiénia miatt. Tömegesen és zsivalyogva utoljára szülőházam udvarában látom őket, többnyire a baromfiól környékén – hát ez a veréb megjelenésével menten megteremti az összeköttetést az Olajfák tetején álló mecset és gyermekkorom színhelye között. Amúgy házi veréb tojója a hírhozó angyalpótlék, az angyalok énekénél kicsit gyötrőbb hanggal, az angyalok tollánál kicsit szürkébb tollazattal, de békességükben azonosan. Nincs azonban kellő képzettségem arra, hogy rendszertanilag besoroljam az őt megillető alfajba, tény, hogy ez az egyed megjelenésében nem azonos a gyermekkoromban honossal.
    A kőkerítés fölött egy arasznyi sávban a hegyoldal arab települése kockaházainak tetejére látok. De fölöttem egyenletesen fényes és zománckék az égbolt, ezt a színt mifelénk – mert sötétebb egy csöpp, haragvó fekete által a berlini kéknél − bilikéknek mondjuk. A gyermekek éjjeliedényének színére ismerek, s máris szégyenkezve elhessentem magamtól a profán gondolatot. Aztán palicsi költőbarátom verse jut eszembe: a tiszta nyári égen ő érzékelni képes a nyári ég színével azonos kék talpnyomokat, azt, ahogyan gyalogol felettünk, láthatatlan talpnyomokat hagyva maga mögött Krisztus. Lefekszem a földre, fejemet nekitámasztom a két madárt formázó oszlopfőjű oszlop gyámkövéhez, bámulom, hogyan sétál át az égbolton fölöttem az Isten. A veréb önfeledten csipog, az arab szórja maga körül a morzsát és egyre rosszallóbban noszogatja a táplálék föllelésére a madarat. Mindegyikünk ragaszkodik a szerepéhez s nem okvetetlenkedünk egymással.
    Verebek bucskáznak a lábnyomok között: itt egy szemöldök, ott egy felsőajak-ív, amott egy csöppnyi ránc a szemzugban. A Krisztus lábnyomai között csapkodó madársereglet egyetlen pillanatra fölvázolja egy arc legjellemzőbb vonásait. És én, a Mennybemenetel temploma tövében elheverve, megsejtem a kékségben anyám utolsó arcát.
Szülőanyám halála napján, mondja a húgom, a kórházi terem vaságya mellett álló bádogkaszni rekeszeinek kiürítésekor rátalál egy leveles, préselt ágacskára. Nem nagyobbra, mint amely befér az anyám olvasgatta, nyolcadrétnyi zsoltárkönyv agyonolvasott lapjai közé. Az ágat anyám vásárolta s hozta egykor magával Jeruzsálemből, a Gecsemáné-kertből. Ott szerezte be. Afelől nincs kétségem, hogy nem ő töri le valamelyik fa hajtását, hanem megveszi, miként mindenki teszi, amikor a bárki számára nyitott kertből kilép. S ahová, a két évtizeden át őrizgetett olajfaág tanúsága szerint, menten vissza is vágyik, sóvárgása bizonyítéka a megszerzett, megőrzött és a kórházba is magával vitt, gondosan lepréselt ágvég. Ez az elszáradó növénydarab fogja számára bizonyítani, gondolom, azt, hogy képes emlékezni rá, hogy volt Isten városában, hogy besétálta a szenvedés, az elárultatás és a megdicsőülés kertjét, bejárta a kert ösvényét, és azt is, hogy létező, valóságos a kert. A selyem-könnyed égi madarakból feltámadó arc, amelyet látok, azonos azzal, amelyet a kórházi szobában láttam.
Az arc azonban nem teljesen anyám arca. Ez az arc ráterült szülőanyám arcára, ott hevert tónus nélküli, formájukat vesztett mimikai izmain, lezárt szemhéján, csupán egy kissé csúszott félre, mert a lélek, amely még nem hagyta el a szobát, ahogyan az ajtónyitáskor keletkezett levegőmozgás szokása, fellebbentette, hogy megnézze, milyen is az, aki elmúlt. Van benne némi kék és szürke szín, azon a módon, ahogyan a fakóság elkeveredik az avarrá lepergő, száradt olajfalevelen, a még nedvdúsabb, penészzöld levélerektől távolabb, jelezve, itt mégis a szürke különböző árnyalatváltozatai fognak hamarosan szétömleni.
    Aztán szétrepül az arc, s egyetlen veréb marad, az is a földön ugrál.

Kép: Chris Elliott: SPARROW KING OF THE AIR

Géczi János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.