G. István László: Töredék

Halott teret zárj homlokomba,
segíts engem sötét karokra,
támaszom legyél a térben,
amíg világodat felélem.

* 

Nádasdy Ádám: Majd csak nagyon sokára

                         Géher István emlékére, 2012. június

Az élvezet, az lassú és finom,
az mérlegelés, szájban forgatás,
az hagyomány és vallás és Buda,
az vaddisznósült és áfonyaszósz.

A türelem, az forró és erős,
hegyeket megmozgató csoszogás.
A türelemnél hajlékony zsilett van,
és vág, ha kell. Vagy formáz. Mást szeret.

A szemérem, az mint a katapult,
kilő magasra, a jelen fölé,
nehogy meglátsszanak a részletek.
Ott aztán megmutatja mindenét.

Az élet legyen lassú és finom.
Ugyanott mindig, mindig ugyanazt.
Zátony. Utolsó pillér egy folyóban.
Majd csak nagyon sokára süllyed el.

* 

Kállay G. Katalin: latiatuc: szapphói

véd a "hajnalfény", ha kilép a lélek -
nem lehet feltartani? fáj? ezen mind
átmegyünk. honnan hova? más világra
nyíllik az ajtó.

* 

Pikli Natália: Prospero

                    Géher Istvánnak
                    - tanár/vers

Szárnyaid ha rámrakod
kevés
növelni segíts
ízesüljön csontra csont
kínlódja végig szív-
verés.

Taníthatsz szerzőt, metrumot
s keret-
versszakba űzheted költői ihleted
mit sem ér
ha nincs meg az egy pillanat
a ki nem mondható
az út lélektől lélekig
mely nem bejárható
nem kartotékadat, nem tanítható,
a kegyelem, ha van. Non est volentis.
Engedj el, Prospero.
Lépted
léptünkben
továbbvisz.

* 

Lázár Júlia: EZREDVÉG

                 Géher Istvánnak

az álmaimban megjelensz,
fegyvertelen az álom,
mert égiek és földiek
közt újra nem találom
magam

vitatkozunk egy verssoron,
teát is adsz vagy kávét,
a föld itt nem csontot terem,
fegyvertelen a szándék,
a szó

a démonom a démonod
testvére, fattya: árnyék.
ha nem cipelném vállamon
haza sosem találnék –
hamar

végezzük rendben dolgaink
a suhintó időben
kérdésre kétség, hullanak,
csak a magány időtlen,
a fák

 *

Pávai Patak Márta: In memoriam Géher István

Vannak emberek, akik ha rám néznek, valamiért egyetlen pillantásuktól elszorul a szívem, meg se kell szólalniuk szinte, aztán ha megszólalnak, legszívesebben sírva fakadnék örömömben, megindultságomban vagy valami másért, amit csak érzek, de talán meg sem tudom nevezni pontosan az érzést. És bizonyos gyerekek is ugyanezt váltják ki belőlem, leginkább olyanok, akik még beszélni se tudnak, de a tekintetük, az mindent elmond a szájuk helyett. Nem az ártatlanság, hanem a tisztaság lehet, ami megfog bennük, a nyíltság és a tisztaság egyszerre, a feltétel nélküli bizalom talán. Próbálom körülírni, akadozva, meg-megtorpanva elmondani, mit éreztem, valahányszor Géher Istvánt megláttam, és beszélni hallottam.
Közel voltunk, még a Pesti Barnabás utcai épület negyedik emeletén, el kellett mennie előttünk, az Újgörög Tanszéki Szakcsoport két kicsi szobája előtt, a sarkon voltunk, ahol befordult az Angol Tanszék felé. Sose tanított engem, nem jártam órájára, de angol szakos csoporttársaim meséltek róla, és én mindig úgy éreztem, ismerem, köszöntem is neki, ahogy ismerősöknek kell, és megsajdult a szívem, valahányszor viszonozta a köszönésemet, mert olyankor is elfogott az a megnevezhetetlen érzés, melyben talán fölsejlik tudattalanul minden végesség, emberi törékenység és sebezhetőség. Géher István lényét ilyennek láttam már akkor, mosolya mélyén fölsejlett előttem valami megmagyarázhatatlan tragédia, ami talán minden emberében ott van, akit végtelenül igaznak, emberségesnek és emberinek ismertem meg az életben.
Megint a gyászhír a levelezőlistán, mint tavalyelőtt ősszel, amikor Benyhe János haláláról értesültem, most is, ülök a könyvtár számítógépe előtt, ahová hetente kétszer rendszeresen lejártam menedékhelyemről, hogy a postámat elolvassam, és már a múlt alkalommal is gondoltam, hogy baj van, átcikázott már bennem akaratlanul, amikor azt olvastam, hogy kórházba került, nem tudtam, mivel, miért vitték be, semmi részletet, de valami motoszkált bennem, hogy valami nem lehet rendben, legutóbb, amikor ültünk a Millenáris hevenyészett kávéházi asztalánál, és a tervekről beszélgettünk, még mit sem sejtettem, hálát adtam a sorsnak, hogy hallgathatom, hogy mellette ülhetek, ha már diákként nem tehettem meg, pedig mindig tudtam, mekkora veszteség ez nekem. Igazi tanár lehetett, amilyenből keveset kap az ember életében, csak ha nagy szerencséje van, akkor, akit aztán később mesterének mond, nem is tanárának, mert talán a legelső mondata hallatán megváltozik az élete.
Nézem, ahogy fogyunk, mert csak azt látom, hogy mennek el sorban az előttünk haladók, és talán helytelen, de egyáltalán nem vigasztal, hogy jönnek utánuk az újak, az előttem ismeretlen, mindenre elszánt fiatalok, akik készek vállalni a nagy feladatot, ami elődeik rövidre szabott életébe már nem fért bele. Nem vigasztal, mert tudom, hogy mostantól más lesz a világ, Géher István nélkül ezentúl másképpen beszélhetünk majd a honi műfordításról, mert ő ahhoz már egyetlen sort sem írhat hozzá. Sirassuk hát nagyon, sírjunk, sírhat az egész szakma a hiányán.

* 

Szabó T. Anna: Tűz

                         Egy régi vers Géher Istvánnak

Mert a varázsló tudja.
Ülnek körülötte, a szemük parázslik,
a szívük mohóság és szomj. Körülülik,
mint a barbárok a tábortüzet.
Tűzzé akarnak válni maguk is.

De a varázsló tudja.
Nem erdőtüzet akar, nem
mindent felfaló lángot, 
hamut a szív helyén. Nem.
Koncentrált izzást, egy tűzben a mindent.

És a varázsló tudja. 
Aki barbárságát már tógára cserélte,
ide akar majd visszatérni, mindig.
Ez volt a leghevesebb láng, amikor még
körben sötétség. Ott és akkor: éltünk.

* 

Mesterházi Mónika

Láthatatlan

                          Géher Istvánnak

Aki előtt megemelem
láthatatlanná tevő
varázssipkám.

(1992)

Fényképek

Kék-széle-szürke-széle
szeme széle, szeme sarka
nem vigasztal, nem marasztal,
de ha rám néz, lát is engem.

(1999)

GI
(részletek)

Sajnos ez nem jó, mondja már-már részvéttel
a kalauz a kinyomtatott vonatjegyre.
Aztán mégis elfogadja.

Sajnos ez nem érvényes, mondja a tudatom
harmadik napja a halálhíredre.

Amerre nézek, mindenütt különböző életkorú
arcod néz vissza. Hogy épp csak te nem vagy már,
hogy is lehetne.

*

Badacsony és Fonyód között a világvége,
a fémes víz onnan zuhan a mélybe,
ahogy a löszfal is, hiába tartják gyökerek,
leomlik, amikor belül megreped.

(2012)