hirdetés

Genderszempontok a tanárképzésben és a közoktatásban

2018. február 28.

2018. február 23-án A humaniórák szerepe a tanárképzésben – Irodalmi hagyományok és élő társadalom címmel rendeztek egész napos konferenciát az ELTE-n. A plenáris előadások mellett több izgalmas diskurzus színesítette az eseményt, többek között egy irodalmi beszélgetés Parti Nagy Lajossal, és egy kerekasztal-beszélgetés, amely a társadalmi nem szempontjait tárgyalta az oktatásban. – Ott jártunk.

hirdetés

Ha a közoktatás és a közoktatásban alkalmazott kerettanterv témája vetődik fel, ritkán tudjuk a gyermekek hétköznapi tapasztalataival bármilyen módon – és akkor is általában negatívan – kapcsolatba hozni. Bár a kettő együtt jár, mégis hatalmas szakadék választja el egymástól a tantervi órákon elsajátítható tudást azoktól a hatásoktól, amelyek a gyerekeket nap mint nap érik. A tanárképzés azonban rengeteg szálon próbál meg kapcsolódni a diákokat érintő napi gondokhoz és témákhoz. Ezt példázza az ELTE és a Szépírók Társasága szervezésében megvalósult konferencia is, amely kimondottan társadalmi problémákat, elsősorban pedig a társadalmi nemek szempontjait tárgyalta a tanárképzésben és az oktatásban.

Az első nagyobb blokk után Bartal Mária, az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti tanszékének oktatója beszélgetett Parti Nagy Lajossal. Bartal első kérdése az író legújabb, Létbüfé című kötetére vonatkozott; arra volt kíváncsi, hogy a büfé mint kórházon belüli hely, milyen szerepet töltött be az írásban, mi az, amit kimondottan ott, azon a helyen lehet megcsinálni a nyelvvel. Bartal többek között azért is kérdezett rá erre, mert számára úgy tűnt, mintha a kórház egy olyan hely lenne a kortárs irodalomban, amely képes valahogy a jelenhez, az aktuálishoz kapcsolódni. Parti Nagy elmondta, hogy neki nem feltétlenül a kórház volt a legfontosabb, hanem elsősorban egy olyan helyet keresett, ami relatíve félreeső. Meglátása szerint a szanatórium toposza világirodalmi vonatkozásban meglehetősen népszerű, a kórház viszont kevésbé használt helyszín, és jóval sötétebb konnotációkat hordoz magában. A címre – Létbüfé – kitérve pedig kifejtette, hogy ezek a szókapcsolatok minden koncepció nélkül születnek, egyszer csak összetapadnak a szavak, és érzi, hogy működnek.

Mivel Parti Nagy írásmódjára jellemző, hogy eltérő hangokon szólalnak meg a szövegei, Bartal arra is rákérdezett, hogy mi az, amit csak azokon a bizonyos nyelveken lehet elmondani, amelyeket éppen megalkot. Itt felmerült például Dumpf Endre karaktere, aki fejből tud minden szöveget, de egyiket sem pontosan, így nagyon izgalmas nyelvi természetű karambolok jönnek létre, amelyekben összecsúsznak a különböző nyelvi citátumok. De áttérve Sárbogárdi Jolán korlátozott hangjára és nyelvére, felvetődött a kérdés, hogyan működnek ezek az önkorlátozások. Parti Nagy szerint nehéz elkerülni a "szétmanírosodást", ő ezt a „csiri-csáré" nyelvet szériába tudta volna írni, de ha tovább folytatja, ha nincs terjedelmi korlátozás, akkor egy idő után elkezdett volna puhulni a szöveg. A tartalmi kötöttség ezért is volt jó, hiszen 47 gépelt oldalt írhatott.

A saját pályakezdés kapcsán Parti Nagy kifejtette, hogy akkoriban, amikor fiatal egyetemistaként elkezdett írni, a kádárizmus már önmaga paródiájának számított, nem találkozott akkora nehézségekkel. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy csak bizonyos réteg számára volt mindez érzékelhető, és akik mögött nem volt ilyen kapcsolati háló, azokat könnyebb volt beszervezni. Saját indulása Pécshez és a pécsi könyvtárosi munkájához köthető: az ottani írókör, a pécsi Jelenkor közege jelentette számára az irodalmi szocializációt Mészöllyel, Weöressel, Nádassal, Esterházyval, Tolnai Ottóval, Tandorival és Bodorral. A mai fiatalok pályakezdésére kitérve elmondta, hogy egyrészt könnyebb nyilvánossághoz jutniuk a különböző mediális feltételeknek hála, és emellett még ma is megvannak az „írócsináló" műhelyek.  De abból a szempontból rosszabbak az esélyeik, hogy sokkal elasztikusabbak a mezők és maga az olvasói ízlés is elbizonytalanodott. A pályakezdő írók számára egyre nagyobb nehézséget okoz időt teremteni az elmélyülésre, manapság kevésbé világosak a játékszabályok, és egyre nehezebb találni egy szegletet a világban arra, hogy nyugodtan tudjanak írni. De összességében elmondta, hogy pozitívan áll a kérdéshez, mert olvasók, jó diákok és jó tanárok mindig lesznek.


Áttérve a gender-tematikára, Bartal arra is rákérdezett, hogy mi volt az, amit Sárbogárdi Jolánként, nőként megtapasztalt, mit hozott az írónak a Test angyala című kötet. Parti Nagy szerint ez csak tudományos szempontból tűnik egy bonyolult feladatnak, valójában jóval egyszerűbb volt megírni a könyvet, hiszen kezdetben nem volt a megalkotott hangnak neme, hanem a történet volt az, ami nemet adott neki.

Arra a kérdésre, hogy jelenleg kiket olvas, egy rövid, ugyanakkor nagyon izgalmas listát kaptak a hallgatók. A válaszban többek között felmerült Závada Péter, Krusovszky Dénes, Szvoren Edina, Turi Tímea, Hevesi Judit és Bencsik Orsolya neve is. Parti Nagy elmondása szerint ez a rövid lista azt példázza, hogy igenis vannak jó női írók, és egyre többen is lesznek. És hogy nem az író neme számít, hanem az, hogy a szövegek, nemtől függetlenül jók legyenek.

A rövid ebédszünet után egy kerekasztalbeszélgetés következett, melynek moderátora Dánél Mónika (ELTE) volt, beszélgetőpartnerei pedig Kricsfalusi Beatrix (DE), Vincze Teréz (ELTE), Hadas Miklós (Corvinus), Molnár Gábor Tamás (ELTE) és Salga Imre az ELTE gyakorló gimnáziumának igazgatója voltak, akik a társadalmi nem szempontjainak az oktatásba való beilleszthetőségét tárgyalták.

Először egy bemutatkozó körben beszélt mindenki pár szót arról, hogy milyen formában találkozik a gender/társadalmi nem kérdésével a munkája során. Vincze Teréz elmondta, hogy filmelméleti kurzusain gyakran kerül előtérbe a feminista filmelmélet, a gender és a filmkultúra kapcsolata, továbbá annak kérdése, hogy mik azok a gender-konstrukciók, amelyeket a filmek közvetítenek. Meglátása szerint a tanszéken oktató férfikollégák nagy része nem idegenkedik a gender-elmélettől, őket is érzékenység jellemzi a témában, ugyanakkor ha egy ilyen probléma mögé kell állni, akkor az rendre a nőkre marad.

Kricsfalusi elmondta, hogy ő az egyes szakok között is eltérő nemi dinamikát tapasztal: míg a kommunikáció szakon a férfiak aránya nagyobb, addig a tanár- vagy a germanisztika szakosok között női többség figyelhető meg. Azt Kricsfalusi is megjegyezte, hogy mind az oktatásban, mind a kutatói, mind pedig a színházi szakírói munkájában megjelenik ez a téma. Sok esetben azonban nőként ezeken a területeken ő teszi fel olyan kérdéseket, hogy lesznek-e nők az adott konferencián vagy tanulmánykötetben. Mindezt azért tartotta fontosnak kiemelni, mert sok esetben nem az elutasítás miatt kerülnek ki a nők ezekről a területekről, hanem mert egyszerűen fel sem merül szempontként a nemi reprezentáció kérdése, amely folyamatban az akadémiai hatalmi dinamikák is nagy szerepet játszanak.

Dánél következő kérdése arra vonatkozott, hogy mi az a társadalmi, történelmi és kulturális kontextus, ahol a társadalmi nemek kérdését képviselni kell, milyen félelmekkel, előítéletekkel lehet találkozni manapság a kelet-európai posztszocialista területen belül. Kricsfalusi itt azt emelte ki, hogy maga a gender-kifejezés is elsősorban mint gender-őrület létezik a köztudatban, nem pedig mint gender-fogalom és –elmélet. Ez viszont maga után vonja, hogy nincs is megfelelően definiálva, értelmezve. Vincze ezután a női rendezőket és filmeseket hozta fel példának, akik közül senki nem vallja magát feministának egészen egyszerűen azért, mert ez egy veszélyes terep. Szakmai közegben mindig nehéz volt ezt kimondani, mert túl könnyen támadható, és egyfajta bélyegként működik. Ezek a félelmek pedig gátolják, hogy természetes módon lehessen a gender és a társadalmi nemek témájáról beszélgetni, hogy az élet részeként kezeljük őket. Hadas szerint ez a hozzáállás történeti tradíciókkal függ össze, és ez az egész régióra jellemző urbanizációs deficit.

Molnár Gábor Tamás ezt a félelmet a kritikai elmélet itthoni alul-reprezentáltságára fogta, miszerint itthon ez a megközelítésmód sokkal gyengébb lábakon áll, amely még a szövegek értelmezésénél is megfigyelhető, miszerint a hallgatók nem mernek kérdéseket feltenni a szövegnek. Ez sok szálon az oktatásban megjelenő tekintélyelvűséghez kapcsolódik, és ahhoz, hogy a szaktanárok is gyakran úgy gondolkodnak az irodalomról, hogy azt csak megtanulni kell, és nem érteni. Az itthoni iskolarendszer nem készíti fel a diákokat arra, hogy véleményük, kritikai perspektívájuk legyen. Salga Imre, aki elsősorban a saját tanítói tapasztalatai felől közelített a kérdésekhez, elmondta, hogy egyrészt a kerettanterv átolvasására lenne szükség, hogy melyik tantárgyhoz és hogyan lehetne ezt a kérdést hozzákapcsolni. Továbbá szükség lenne a tanárok gondolkodásbeli változására is, hiszen sokan beszélnek lányos és fiús osztályról aszerint, hogy a humán vagy a reáltárgyakból jobbak-e ott a diákok. Ezek a kérdések sokkal mélyebben és alattomosabban gyökereznek a hétköznapokban, tehát olyan tanárokra van szükség, akik hitelesen át tudják adni ezt a szempontrendszert és kritikai attitűdöt. Abban azonban mind egyetértettek, hogy nem is feltétlenül kell kiválogatni azokat az órákat, ahol ez a szempont felvethető, hiszen minden tárgynak megvan ez a (gender-)vetülete, minden tantárgy esetében szóba kellene kerülnie, nem szükséges külön kurzusokat indítani emiatt, mindebben pedig a tanár szerepe a legfontosabb.

Ezek után elkerülhetetlenül vetődött fel a felelősség kérdése, hogy ha az ellenszél és félelemkeltés erősebb tud lenni, mint a fogalom megalapozódása, akkor mit lehet tenni? Vincze Teréz elmondása alapján, még mindig jellemző, hogy olyan tanácsokat kapnak a feminista kritikával és a gender-elmélettel foglalkozók, amelyek inkább egy másik kutatási terület felé orientálják őket. Ugyanakkor Hadas kiemelte, hogy az a nagyfokú ellenállás és félelem ellenére is igaz, hogy hatalmas változások következtek be az elmúlt húsz évben. Ezt Kricsfalusi is megerősítette, hiszen van gender-kutatóközpont, lehet doktorálni, tehát mind tudománytörténi, mind pedig intézményes vonatkozásban sok dolog változott a rendszerváltás óta. Ebből a szempontból egyetértett Hadassal, de hozzátette, hogy ha azt nézzük, hogy maga a szempontrendszer hogyan érvényesül az intézményekben, az intézményi mindennapokban, akkor nem beszélhetünk nagy változásról. Hadas ezzel szintén vitába szállt, megemlítve a közelmúlt fontosabb eseményeit, mint például a me too kampányt, vagy a Vígszínház esetét, amelyek a médiafigyelemnek is köszönhetően, intézményi intézkedéseket vontak maguk után.

Dánél utolsó kérdése arra vonatkozott, hogy a meghívottak kutatási területén hogyan lehet a művészet és a kortárs társadalom között valamilyen kapcsolatot teremteni, és felmerülhet-e esztétikai szempontként a gender. Molnár Gábor Tamás szerint a gender lehet esztétikai szempont, ugyanakkor a társadalmi igazságosság szempontjai nem mindig esnek egybe az esztétikaival. Tapasztalatai alapján gyakran találkozunk olyan művekkel, amelyek esztétikai szempontból jók, de gender-szempont felől közelítve nem feltétlenül nevezhető korrektnek. Vincze Teréz elmondta, hogy ő esztétikailag jó alkotásokon igyekszik demonstrálni az olyan feminista kritika által előtérbe került fogalmakat, mint a női tekintet. Tehát ő alapvetően elfogadja az esztétikai kánon esztétikai mércéjét, és azon belül próbálja meg megmutatni a partikulárisat. Ebből a szempontból számára ez nem esztétikai kérdés, de felmerülhet benne a gender-szempont is. Néha pedig már az is nagy kihívás, hogy valami esztétikailag értékes művön kell bemutatnia, hogy mi a gender-szempont. Molnár Gábor szerint annyiban azonban mégiscsak esztétikai lehet a gender, hogy az esztétikai ítéleteink kulturálisan beágyazottak és meghatározottak.

A beszélgetés végén megnyílt a kör a szép számban megjelent hallgatóság felé is, és az aktív kérdezői attitűd, majd a további diskurzus – a több mint két órás kerekasztalbeszélgetés után – azt mutatta, hogy a kritikai hozzáállás ott van a hallgatókban, kérdéseik is vannak, de talán nem árt néhány ehhez hasonló esemény, fórum, intézményi kezdeményezés és támogatás, hogy a bátorság is megjöjjön. A pénteki konferencia és a mellé társuló izgalmas diskurzusok pedig éppen ehhez járultak hozzá.

 

Fotók: Rálik Alexandra

Sebesi Viktória

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.